2010. február 12., péntek

„Annak, aki ott él az üvegbura alatt bezárva, üresen, mint egy halott csecsemő, annak maga a világ a rossz álom.” – olvasható Sylvia Plath egyetlen nagyszabású prózai alkotásában. Talán e bejegyzésnek is a mottója lehetne a fenti idézet. Amilyen véletlenül találtam rá a Sylvia című életrajzi filmre és amennyire biztos voltam benne, hogy elolvasom ezt a könyvet, annál lassabban, ámde váratlanabbul alakult minden. A Molyos információim szerint december 25-én kezdtem hozzá Az üvegburához és a sors különös fintora, hogy éppen február 11-én fejeztem be – amikor is öngyilkosságot követett el Sylvia Plath. Erről csak utólag értesültem, így egy nap késedelemmel tudok beszámolni mind a könyves élményeimről, mind Sylvia szomorú életéről.

"Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban." Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A fiatalon elhunyt amerikai költőnő egyetlen regényének témája a közösségi életre képtelen személyiség szorongásos magába fordulása. Az önéletrajzi jellegű mű egy lány összeroppanásának története. Esther Greenwood 19 éves, írónak készül. A "Hölgyvilág" (vidéki divatlap) díjának nyerteseként egy hónapot újságírói szerződéssel New Yorkban tölt. Az érzékeny, szexuális-valláserkölcsi problémákkal küzdő lány megszokott kisvárosi környezetén kívül nem találja helyét a gátlástalan életstílusú társaságban.

"Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de - valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén." A keresett egyedüllét óráiban számtalanszor végigéli felemás kapcsolatát udvarlójával, Buddy Willarddal. Előjönnek gyermekkora szorongásai is. Visszamegy szülővárosába, ahol - nagy csalódására - nem veszik föl az irodalmi főiskolára. Összeroppan, öngyilkosságot kísérel meg. Hónapokig klinikákon kezelik. Szexuálpatológiai baját szüzessége szándékolt elvesztésével próbálja megoldani. Kalandja alkalmi ismerősével balul üt ki, számára a férfiak ezután még fokozottabban az önzés, képmutatás, ridegség képviselőivé válnak. Egyedül Nolan doktornő - a megértés és az önzetlen segíteni akarás megtestesítője - hisz a felgyógyulásában. A betegséggel küzdő, majd belenyugvó lány lelkiállapotának tárgyilagos leírása a rémlátások, szorongások, víziók magas fokú művészi megjelenítésével váltakozik. - A mű a modern lélektani próza remeke. Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyob szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett.

Különös fintora a sorsnak, hogy míg a regény főhőse Esther túljut az idegösszeroppanáson és felépül, addig a könyv szerzője ugyanabban az évben sikeres öngyilkosságot hajt végre. Az amerikai közönséget nagyon megrendítette a rendkívül tehetségesnek tartott fiatal költőnő öngyilkossága. Sylvia Plath, noha nem kifejezetten önéletrajzi művet alkotott, nyilvánvalóan saját tapasztalatai, keserves élményei alapján írta regényét. A mű végül is optimistán végződik. Az írónő élete sajnos nem. Rövid ideig úgy tűnik talpra áll, férjhez megy Ted Hugh angol költőhöz, és két gyermekük is születik. Házassága azonban később megromlik, s Plath újra visszasüllyed a depresszióba. A 60-as évek pszichiátriai kezelése, amelynek középpontjában az elektrosokk-kezelés állt, s ma úgy érezzük csak kisérleteztek a betegekkel, sajnos nem tudta megmenteni a költőnő életét.. Regényéből egy nagyon szimpatikus, minden siker ellenére önbizalomhiánnyal küszködő fiatal nőt ismerhetünk meg, akire végül is ráborul az üvegbúra, ami elválasztja őt a világtól. Sok humorral, öniróniával írja meg élményeit. Annak ellenére, hogy a könyv voltaképpen a depresszióról szól, nem érezzük nyomasztó, sötét világnak. Egy percig sem akarja sajnáltatni magát, nagyon tárgyszerűen és őszintén ír. Kitűnő megfigyelő és nagyon eredeti egyéniség. A nyomasztó téma ellenére a könyv szórakoztató, élvezetes olvasmány.

Nagyjából ennyit sikerült összeollózni mindenféle netes forrás alapján. Szerintem valahogyan mindenkit megérint e regény, hiszen mindenki átesik azon a korszakán, amikor gyermekből felnőtté válik. Engem pedig éppen akkor talált meg, amikor félig-meddig már belecsöppentem az önálló életbe, de még nehezen viselem, hogy ez az élet rendje. Először kezdtem megijedni: kísértetiesen hasonló vonásokat fedeztem fel köztem és a főhősnő között – egyformán látunk bizonyos dolgokat. Amire konkrétan emlékszem, az a forró fürdőkről szóló gondolatsor – amit éppen egy ilyen habos esemény közepette olvastam. Illetve az emberek aszerint történő beosztása, hogy még szűz-e vagy már nem az illető – az én gondolkodásom szerint is nagy vízválasztó ez a dolog. Ezeken kívül pedig a kisvárosból a nagyvárosba, írói szárnybontogatások, fura emberek és kapcsolatok – mind-mind ismerős. Így néha pihentetni kényszerültem a könyvet, mert egyszerűen túl sok volt a hasonlóság. Aztán egy ponton átlépve – konkrétan az öngyilkossági kísérleten – már könnyebben ment, mert tudom, hogy én erre nem lennék képes, de maga a lehetőség sem tűnt sosem csábítónak – nem tapasztaltam, hogy szuicid hajlamaim lennének. Így egy nagy sóhajjal tudtam befejezni Az üvegburát – örültem főhősnőnk talpra állásának is, bár Sylvia Plath életrajzának ismeretében mégsem voltam annyira felszabadult.

Sylvia Plath 1932. október 27-én a nagy gazdasági világválság alatt született Bostonban, Aurelia Schober Plath és Otto Emile Plath első gyermekeként. Apja Németországból települt be, főiskolai tanárként dolgozott, és a méhek ismert szakértője volt. Embóliában halt meg egy műtétet követően fel nem ismert cukorbetegsége következményeként 1940. november 5-én. Ekkor Sylvia nyolc éves volt. Állítólag apja halálakor azt mondta: „Soha többé nem beszélek Istenhez”. Emléke egész életén végigkísérte és kísértette. Verseiben gyakran megjelenik az életén uralkodó apafigura, többek között méhekhez kapcsolódó motívumok használatán keresztül. Anyja, egy elsőgenerációs amerikai, osztrák felmenőkkel; csaknem 20 évvel volt fiatalabb férjénél. Öccse 1935 áprilisában született. Első verse nyolcéves korában jelent meg a Boston Herald c. napilapban.

Tanulmányait a northamptoni Smith College-ban, majd 1955-57-ig az angliai Cambridge-i Egyetemen végezte. A Smith College-os évek alatt kezdett el randizgatni egy Dick Norton nevű Yale-es hallgatóval. Norton-ról mintázta Buddy karakterét Az üvegbura c. önéletrajzi regényében. Amikor Nortont tuberkulózissal kezelték egy New-York állambeli szanatóriumban, Sylvia meglátogatta őt, és síelés közben eltörte a lábát. Akkor úgy nyilatkozott róla, hogy csak egy baleset volt; a regényben viszont öngyilkossági célzatot kap. (Feltehetőleg ez az aspektus csak fikció volt a regényben.)

„Belső hang sürgetett – ne legyek hülye, mentsem a bőröm, csatoljam le a léceket, s úgy ballagjak le a lesiklópályát szegélyező sűrű fenyők védelmében –, de aztán elhalt a zümmögése, mint egy bánatos moszkító. Hűvösen, mint egy fa vagy virág, kisarjadt a fejemben a gondolat, hogy esetleg a halálba rohanok."

A főiskola harmadik évét követő nyáron felajánlottak neki egy klassz állást, mint vendégszerkesztő a Mademoiselle magazinnál, így egy hónapot töltött New Yorkban. Az ott szerzett tapasztalatait sokszor negatív élményként élte meg; kilátásai saját magával és az élettel kapcsolatban elindulatak egy elég pesszimista irányba. Ezek után követi el az első orvosilag dokumentált öngyilkossági kísértetét: a házuk pincéjében elbújik és altatóval túladagolja magát. Ebből az időszakból később sok mindent megörökít Az üvegburában is. Az öngyilkossági kísérlet után rövid ideig egy elmegyógyintézetbe vonult, ahol többek között elektrosokk-terápiával kezelték. Az itt tartózkodását Olive Higgins Prouty finanszírozta, akinek egyébként az ösztöndíját is köszönhette korábban. (Prouty maga is sikeresen talpra állt egy idegösszeomlás után.) Úgy tűnt, a kezelések után Sylvia nagyjából helyrejött, 1955 júniusában sikeresen lediplomázott a Smith College-en. Ezek után Fulbright-ösztöndíjasként a Cambridge Egyetemen folytatta tovább tanulmányait, ahol továbbra is aktívan írta a költeményeit, amiket alkalmanként publikált az iskolaújságban. Egy cambridge-i partin ismerkedett meg az angol költővel, Ted Hughes-zal. Rövid udvarlás után, 1956. június 16-án házasodtak össze.

Plath és Hughes 1957. júliusától 1959. októberéig az Egyesült Államokban élt, ahol Sylvia 1957-58-ban a Smith College-ban adott elő angol irodalmat. A pár ezután Boston-ba költözött, ahol Plath Robert Lowell előadásait látogatta; itt találkozott Anne Sexton-nal is. Ebben az időszakban találkoztak első alkalommal W. S. Mervin-nel, aki csodálta munkájukat és életreszóló barátjukká vált. Plath hamarosan terhes lett, a pár visszaköltözött Nagy-Britanniába. Rövid ideig Londonban éltek, majd egy Devon-i kisvárosban telepedtek le. Itt publikálta az első verseskötetét, The Colossus címmel. Ebben a kötetben az 1956-60-ban írt verseit gyűjtötte össze. 1961 februárjában elvetélt; erről az eseményről néhány verse említést is tesz. Szenvedélyes házasságuk diszharmonikus volt és botrányokkal kísért, különösen, amikor kiderült férje Assia Wevill-lel való viszonya. Emellett a költőnő egyre inkább rávetítette apja emlékét Ted-re, a két figura elméjében lassan egybemosódott – 1962 végén elváltak. Sylvia visszatért Londonba két gyerekével, Frieda-val és Nicholas-sal. Abban a házban laktak, ahol egykor W. B. Yeats is élt; Sylvia ezt egy jó jelnek tekintette.

„Keresztre feszítenek a saját korlátaid. Amit vakon választottál, megváltoztathatatlan; vissza nem vonható. Voltak esélyeid; nem kaptál rajtuk, az eredendő bűnben dagonyázol; a korlátaid közé szorítva. Még azt sem vagy képes eldönteni, hogy sétálj-e egyet a szabadban: nem vagy biztos benne, menekülés-e ez is, vagy puszta felfrissülés az egész napi szobafogság után. Elveszítettél minden életörömöt. Előtted sehová sem vezető ösvények egész sora.”

Az „alkotópárosok", legyen szó művészetről, tudományról, csodákra képesek, ha egymást folyamatosan ihletik, mert kreativitásuk összeadódik, sőt, hatványozódik, valójában akkor működnek, ha együtt vannak, agyban, lélekben, sőt, testben is. Ugyanakkor az ilyen párokat, főleg, ha ugyanabban az ágban alkotnak, és a „nagy közös mű" mellett vannak önálló törekvéseik is, az a nagy veszély fenyegeti, hogy - ha nem elég erősek - egy idő után a másikkal szembeni féltékenység, kisebbségi érzés kerítheti őket hatalmába. Ez történt az 1950-es évek fordulójának híres költőpárjával, Sylvia Plath-szal és Ted Hughes-zal.

„A mélységet ismerem. Tapintom a
Gyökeremmel.
Te félsz tőle,
Én nem: visszahúz.
Hallod bennem a tengert?
Az elégedetlen morajt?
A semmi hangját, múló őrületedét?
A szerelem árnyék,
Hogy fetrengsz, sikoltasz érte,
Paták dobognak, hallod, hogy szalad?
Tüzes vágtában egész éjszaka
Követlek, míg fejed kő lesz, párnád a gyep,
Hangot, visszhangot ad."

(Sylvia Plath: Szilfa)

A cambridge-i ösztöndíjat kapott amerikai lány csak szélsőségek között tudott élni: hol eufória, hol mélységes depresszió között vergődött. Már tizenéves korában is többször „játszott" a halállal, talán keményebben, mint ahogyan sok tinédzser megkísérti a véget, sőt, már főiskolás volt, amikor altatóval túladagolta magát, majd elbújt házuk pincéjében. Ezt követően elmegyógyintézetben is kezelték. Labilis személyiségére valószínűleg súlyosan hatott, hogy mindössze nyolc éves volt, amikor váratlanul meghalt az apja, anyjával pedig soha nem tudtak egymáshoz közel kerülni. Ekkor már kibontakozott költészete és minden vágya az volt, hogy híres költőnő lehessen. Ezért is vált minden szempontból végzetessé találkozása Ted Hughes-zal.
Sylvia azt hitte, hogy a szenvedélyes szerelem által egymás lángoló múzsái lesznek, de az Egyesült Államokba való közös visszatérésük után hamar rá kellett jönnie, hogy, miközben Hughes nélkül képtelen élni, az angol poéta valósággal „megfojtja" őt, és amíg Ted könnyedén ír és egymás után éri el a sikereket, ő, bármilyen tehetséges is, csak „görcsöl", és mellőzés jut neki. Ez volt a sorsa első kötetének, az 1960-ban megjelent Kolosszusnak is, amelyet azóta már a modern amerikai költészet egyik csúcsteljesítményének tartanak.

Ez a szellemi féltékenység egy idő után női féltékenységgel is párosult, hiszen Hughes-t rajongással vették körül tanítványai, akik között bimbózó költőnők is akadtak. Nem segített rajtuk Angliába való átköltözésük, sem pedig két gyermekük megszületése. Sylvia írásaiban egyre ijesztőbb mélységeket tárt fel önmagából, kapcsolatukból, kifelé azonban egyre zárkózottabb, a külvilággal szemben egyre ellenségesebb lett. Nem bocsátotta meg Ted újabb hűtlenségét, elvált tőle, de a válásba ő pusztult bele.

Öngyilkosságot követett el, miután teljesen elszigetelte a szobát közte és az alvó gyerekei között „nedves törölközőkkel és ruhákkal”. Kinyitotta a gázt és a fejét a sütőbe tette. A következő napon a vizsgálat megállapította, hogy öngyilkosság történt. Felvetették, hogy Plath öngyilkossága túl precíz, túl körültekintő volt, nem lehetett öngyilkosság. Mindenesetre Jilian Becker, Sylvia legjobb barátnője, a Giving Up: The Last Days of Sylvia Plath c. könyvben azt mondja: „Mr Goodchild szerint, – aki a kórboncnokhoz rendelt rendőrtiszt volt – Plath teljesen betette a fejét a sütőbe. Ő tényleg komolyan gondolta.” Sírköve egy angliai faluban, Heptonstallban áll, a következő felirattal: „Even amidst fierce flames the golden lotus can be planted.” (szabad fordításban: Arany lótuszt még a legmardosóbb lángok közé is ültethetünk.)

Férje, Ted Hughes, Plath halála után újranősült és házasságukról több mint harminc évig nem nyilatkozott. Hughes végül 1998-ban publikálta halott feleségéhez írt vallomásos levélszerű verseinek gyűjteményét Születésnapi levelek c. kötetében, amelyben megírta szerelmük történetét, saját verseibe beleszőve Sylvia gondolatait, sorait, sőt, olyan költeménye is van, amely nem más, mint néhai párja versének újrafogalmazása. Ezzel 35 évnyi hallgatást megtörve, majd ugyanezen évben maga is meghalt.

Egy 2009-es hír a sors újabb fintoráról:

Nicholas Hughes, Sylvia Plath és Ted Hughes fia március 16-án, negyvenhét éves korában öngyilkosságot követett el alaszkai otthonában. Nicholas Hughes biológusként dolgozott, a nyilvánosságtól elzárkózó életet élt, annyit lehetett róla tudni, hogy édesanyjához hasonlóan maga is depresszióban szenved.

Gyeremmekkorát beárnyékolta szerettei korai halála és a depresszió. Sylvia Plath 1962-ben vált el férjétől Ted Hughes költőtől, aki nem sokkal szétköltözésük után viszonyt kezdett egy másik nővel, Assia Wevill-lel. Plath 1963. február 11-én ölte meg magát londoni otthonában, miközben gyermekei, Nicholas és Frida a szomszéd szobában aludtak. Hat évvel később Assia Wevill - aki együtt nevelte Hughes-szal Nicholast és Fridát - is megölte magát és négyéves kislányát Shurát, ugyanolyan módon mint Plath, szintén nyitva hagyta a gázsütőt.

Ted Hughes sokáig nem beszélt Plath haláláról a nyilvánosság előtt, egészen 1998-ig, amikor megjelentette Birthday Letters című kötetét, ugyanebben az évben meg is halt. Évekig titkolta gyermekei elől anyjuk halálának körülményeit, meg akarta védeni őket, ám egyik versében utalt arra, hogy Nicholasnak nagyon fájdalmas gyerekkora volt.

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

jó összefoglalás.

Megjegyzés küldése

Template by:
Free Blog Templates