2010. május 29., szombat

Mielőtt megnézek egy filmet, mindig olvasgatni szoktam nézői véleményeket. Ha előzetes elképzeléseim szerint jó alkotást fogok látni, ám a kritizálók nagy része lehúzza, na akkor születik igazán szélsőséges, és ellentmondást nem tűrő véleményem: akárcsak a Flashbacks of a fool esetében. „Craig pocsék színész, itt is csak baltaarc-mélységig képes előadni” - „süllyesztettek már el Craignél nagyobb színészeket is Hollywoodban” és „elég ironikus lenne, ha pont egy hollywoodi sztár bukásának története eredményezné a főszerepet megformáló színészét” – ezek után már nyílt a bicska a zsebemben és azonnal megnéztem a filmet. És meglepő módon miután a végére értem, újra beraktam…



Azt hiszem, annál már csak az lehet érdekesebb, amikor az ember nagy hollywoodi sztárokat lát a képernyőn, ha nagy nevekkel segítségével a kulisszák mögé is betekintést nyerhet. Daniel Craig ezúttal egy karrierje mélypontján járó színészt játszik, aki egyrészt kábítószer mámorban úszik minden este más nő(k) társaságában, másrészt eljutott odáig, hogy a kutya se kíváncsi színészi tálentumára. Amikor értesül gyerekkori barátja haláláról, emellett bejárónője is el akarja hagyni és újabb szerep úszik el az orra előtt, akkor történik valami: kimegy a tengerpartra és emlékezik. Így megismerhetjük életének legnagyobb traumáját, tulajdonképpen azt, hogy jutott el idáig. Aztán szembenéz a múltjával: megpróbálja helyrehozni amit egykor elrontott: úgy tűnik, jobb ember vált belőle, bár azt már nem tudjuk meg, visszatérve az álomgyárba mennyire tud kimászni a gödörből – de legalább a lelke rendbe jött.



Lehet, hogy egyesek unalmasnak tartják e filmet, de én éppen az ellenkezőjét éreztem: csak úgy sodortak magukkal az események, alig vártam, hogy minden apró titokra fény derüljön. A katarzis pillanatában, amikor Claire Forlaninak sikerült végre sírnia – akkor engem is megkönnyebbülés töltött el. Valahogy ebből éreztem, hogy minden jóra fordul, még ha ez konkrétan a filmből már nem is derül ki. Ez tipikusan az az elgondolkoztató film: talán olyan nagy színészi kihívást egyik szereplő elé sem állított, de ennek ellenére komoly tartalommal bírt. Meg a színészeket sem szeretném leszólni, félreértés ne essék, csak egyik karakter sem volt olyan hű de jól kidolgozott: az emberi kapcsolatokon és tetteken volt a hangsúly.



Tulajdonképpen Daniel Craig nevével van fémjelezve a Flashbacks of a fool – ennek ellenére a kétórás film első 30 percében és az utolsó negyed órájában tűnik fel. Visszaemlékezéseiben tinédzserkori önmagát láthatjuk: természetesen egy fiatal sráca játssza el karakterét – viccesen festene, ha a 42 éves színészre bízták volna e feladatot. :D Szerintem fiatalkori önmaga külsőleg – a szőke hajat és kék szemet leszámítva – nem igazán hasonlítanak egymásra, de ez esetben valamiért nem zavart, könnyen el lehet vonatkoztatni tőle. A film nagy tanulsága, hogy az ember fiatalkora meghatározza későbbi életét, az akkor elkövetett bűnök sosem évülnek el, a hibák egész végig belevésődnek az emlékezetbe. Innentől pedig teljesen mindegy, hogy néz ki külsőleg: megértjük, hogy a film elején bemutatott kisiklott élet milyen előzmények hatására jutott el erre a pontra.



Kinek ajánlanám a Flashbacks of a foolt? Akik színvonalas és elgondolkodtató alkotásra vágynak, szeretik bogozgatni az emberi természetet és kapcsolatok hálóját. Szerintem nagyon is valóságszagú még annak ellenére is, hogy egy ismert színészről szól és tengerparti zárt közösségről, ami igencsak távol áll a magyar hétköznapoktól. De valahogy hozzám mégis közel került. Egymás után kétszer is megnéztem a filmet, hogy még jobban elmerülhessek a mélységeiben. Szerintem érdemes.


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Template by:
Free Blog Templates