2010. május 29., szombat

Előbbi bejegyzésemhez kapcsolódóan íme az egy hét 3 estéjének termése. Tulajdonképpen azért veszem e három alkotást egy kalap alá, mivel annyi minden mondandóm nem akadt velük kapcsolatban, max. 1-1 bekezdés erejéig. Jöjjenek is sorban a filmek!

Torta

Daniel Craig főszereplésével készült gengszterfilm afféle Guy Ritchie-s hatást kelt a nézőben. Kicsit bonyolultnak és kuszának hat, addig csűrik-csavarják a szálakat, míg az ember majdnem összezavarodik, ám ekkor jön a mindent lezáró végkifejlet – illetve még egy meglepi a végére. Íme a rövid sztori: „Mr. X., a sikeres londoni drog díler visszavonulni készül, hogy lábrázós, lazázós, új életbe kezdjen. De még megkérik egy utolsó szívességre: két millió font értékű, első osztályú Ecstasy szállítmány eladását kell lebonyolítania. Mr. X. balszerencséjére kiderül, hogy az anyagot egy szerbiai drogbárótól lopták, aki garantáltan golyót röpít a fejébe, ha eladja az árut. Ugyanezzel a csúfos véggel fenyegeti a londoni alvilág feje, ha nem ad túl a drogon. Kész kutyaszorító. A lecke fel van adva, és ha Mr. X meg akarja oldja a helyzetet, nem veszítheti el a fejét - semmilyen értelemben.” Személy szerint én nem rajongok az ilyen típusú filmekért (pl. a Blöff is hasonló ehhez), de egyszer azért meg tudom nézni őket. Azt például külön értékeltem, hogy főhősünk nevére a film folyamán nem derült fény – illetve egy-két poénon is tudtam nevetni. De összességében feledhető alkotás kategóriába soroltam. Craig is csak a szokásos formáját hozta, semmi extra vagy rendkívüli. Viszont megemlíteném Sienna Miller mellékszerepét, aki igen testhez álló karaktert kapott – sztem neki sem kellett túl sokat hozzátennie a valósághoz képest. Továbbá a film rendezője, Matthew Vaughn lesz a direktora a legújabb X-Men filmnek is (bővebben itt esett szó róla), kíváncsian várom ezek után, mennyire boldogul egy teljesen más műfajjal.


Arkangyal

Adott egy történelem professzor, aki egy idegen országban tart előadást és rövidesen az események sűrűjében találja magát – megeshet minden eddig hitt tudásunknak felülírása. Nem, ez nem A Da Vinci-kód, legalábbis annyiban nem, hogy Oroszországban járunk és Sztálin állítólagos eltitkolt fiánál kötünk ki. A háromrészes tévéfilm remekül tükrözi az orosz légkört, cselekménye pedig egy pillanatra sem laposodik el, mindig akad valami, amiért izgulhatunk. Viszont senki ne várjon tőle olyan nagy volumenű dolgokat, mint amit pl. az előbb említett A Da Vinci-kód próbál adni a nézőnek: az Arkangyal megmarad a maga oroszos, rejtélyes, hideg-rideg hangulatánál, a várva várt megváltás pedig mégsem kelt maradéktalanul jó érzést. Craig figurája szintén Robert Langdon-osra sikeredett, bár talán még nála is magának valóbb volt. Természetesen egy csinos hölgy sem hiányozhatott a történész professzor mellől, akiről bizony érdekes dolgok derülnek ki. Tulajdonképpen a Tortánál jobban élveztem ezt a filmet, bár valami mégis hiányzott nekem belőle, amitől igazán megkedveltem volna. Viszont a történelmi érdekességekre kiéhezett embereknek igazi csemege lehet e film, igen újszerű, alternatív értelmezését láthatjuk Sztálin (utó)életének.


Tíz perc: cselló

Sosem rajongtam az úgynevezett művészfilmekért, akárcsak a szkeccsfilmekért. Bár a Párizs, szeretlek! valamiképp az átlagosnál kommerszebb volt, így egy-két kisfilmje még talán mélyebb nyomot is hagyott bennem, sőt kedvet csinált a New York-os verzióhoz is. Viszont a Tíz perc: csellóhoz kicsit félve nyúltam, mivel csomó olyan nagy név szerepelt a rendezők listáján, mint Jirí Menzel, Bernardo Bertolucci vagy Szabó István. Ők pedig hajlamosak kifejezetten rétegfilmek készítésére is, és be kell vallanom, hogy az ilyen, európai alkotásokra nem igazán vagyok fogékony. Érdekes módon a Tíz perc: csellónak egyetlen kisfilmje gondolkodtatott el, történetesen éppen az, ami miatt megnéztem az egészet: Michael Radford Csillagfüggősége. Daniel Craig e tíz perces alkotásban egy hibernált űrutazót játszott, aki indulása után vagy 80 évvel ért vissza: London teljesen megváltozott, ő viszont csak tíz percet öregedett és fiából aggastyán lett, aki éppen haldoklott, mire odaért hozzá. Szomorú, szívszorító történet, amely teljes mértékben az idő és az ember kapcsolatát állítja a középpontba. Mindenkinek csak ajánlani tudom, zseniális eme rövid alkotás. Maga a csaknem kétórás film viszont nagyon elvont – megtekintését, csak a kifejezetten művészfilmeket kedvelőknek ajánlanám.


München

Annak idején már moziban is láttam e filmet, de nagyjából Eric Banán és a robbantgatásokon kívül nem sok maradt meg belőle. Másodjára sem éreztem soknak ezt a csaknem három órás játékidőt, valahogy a cselekmény sodorta magával a nézőt. Viszont valami mégis hiányzik belőle, ami miatt emberközelbe kerülnek a főszereplők – legalábbis én így éreztem. Igaz, hogy a film megtörtént eseményeket dolgoz fel: az 1972-es müncheni nyári olimpiai játékok második hetében, teljesen váratlanul, a Fekete Szeptember nevű szélsőséges palesztin csoport behatol az olimpiai faluba, ahol meggyilkol két izraeli sportolót, és túszul ejt további kilencet. Steven Spielberg filmjében a müncheni eseményeket, és az azokat követő megtorlást mutatja be, amely a modern történelem egyik legkegyetlenebb bosszúhadjárata. A legfontosabb öt szerep a filmben azé az öt, egészen különböző férfié, akik a túszok lemészárlása után, mindenüket hátrahagyva felteszik az életüket egy küldetésre Izraelért. Spielbergnek kész elképzelése volt arról, hogy milyen színészeket keres erre az öt szerepre. - Úgy gondoltam, igen fontos, hogy ne csak öt különböző kinézetű férfit találjunk, hanem öt különböző színészi stílust, öt különböző akcentust, és öt teljesen egyedi személyiséget - mondja a rendező. Így került képbe a félig horvát, félig ausztrál Eric Bana vagy az angol Daniel Craig.

Spielberg és Oscar-díjra jelölt produkciós tervezője, Rick Carter, csaknem minden szükséges helyszínt megtaláltak Máltán és Magyarországon. Málta tökéletesen alakította a mediterrán és a közel-keleti helyszíneket, míg Magyarország nagyszerűen megfelelt több, mint féltucat észak-európai város szerepére. Rómától Párizsig órákig tart az autóút, de Rick Carter ugyanezt az utat pár perc alatt megtehette Budapesten. - Az Andrássy út, rajta az Operaházzal, a legjobb Párizs-kinézetű helyszín, amit találhattunk volna. Az volt az érdekes, hogy szó szerint fél háztömbbel odébb volt Róma! - lelkendezik Carter. Ez a két ország nem csupán változatos tájakat kínált, hanem ablakot is nyitott a múltra. - A történet a hetvenes években játszódik, ami még mindig a második világháború utáni korszak, amikor még sok kosz és por borította Párizs és London utcáit - magyarázza Carter. - Budapest jelenleg a poszt-kommunista korszakában tart, ezért van hasonlóság közte és a háború utáni, korai 70-es évek-beli Nyugat-Európa között. Budapesten megtaláltuk a 30 évvel ezelőtti látványt.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Template by:
Free Blog Templates