Világ és egyéb katasztrófák: Tim Roth

2014. május 17., szombat

Cannes 2014

0 megjegyzés Bepötyögte: Bernadette Ekkor: 14:25:00

Még csak pár napja tart az idei Cannes-i Filmfesztivál, de már most sok említésre méltó ruhakölteményt láthattunk.

Az eddigi legjobban öltözött sztár díját Blake Lively kapná tőlem. Mindegyik outfitje lenyűgöző:

Cate Blanchett is hozza a tőle megszokott sikkes, kicsit meglepő stílusát. Vajon neki tényleg minden jól áll vagy ennyire jól választ? :)

Naomi Watts néha mellényúl, de idén Cannes-ban még nem tette. Szerintem most sokkal szebbnek és fiatalabbnak tűnik, mint tavaly vagy azelőtt és nem a plasztikai sebészekre utalok itt, hanem csak sugárzik róla a boldogság és felszabadultság:

Julianne Moore viszont most csak részben találta el a dolgokat. A világos ruha rettenetesen sápasztja, ennyire fehér bőrhöz vétek ilyen ruhát a húzni! A másik dressz pedig nem biztos, hogy teljes mértékben az alkalomhoz illik, de legalább jól fest benne... :)

Nicole Kidmant általában dicsérni szoktam, tavaly Cannes-ban kifejezetten tündökölt. Idén annyira nem kiemelkedő, de azért jól öltözött. A kék ruhája nekem kicsit Moulin Rouge-os, a fehér pedig elegáns (a fotót pedig kicsit poénból is választottam, ez a Tim Roth nem egy égi meszelő... :D)

Audrey Tautou azonban nagy csalódás. Eléggé mamás cuccban jelent meg, nem is értem, hogy eshetett éppen erre a ruhakölteményre a választása:

Zoe Saldana most is olyan képet vág, mint aki citromba harapott... Ez sokat ront az összképen, pedig most jobb érzékkel választotta ruhatárát, mint úgy általában.

Rooney Mara esete a fehérrel... Szerintem nem biztos, hogy ez az ő színe és a smink sem tetszik.

Rosario Dawson (jobbra) ruhájának és cipőjének összhatása bekerülhetne minden divatújság "ezt ne tedd" rovatába:

Lupita Nyong'O szerintem továbbra sem találja el, hogy mi áll jól neki vagy mi illik az alkalomhoz. Amúgy valaki máson és valahol máshol egész jó lenne ez a ruha.

Végül itt egy meghökkentő estélyi Cannes-ból - a poén kedvéért:

2010. szeptember 13., hétfő

Az óceánjáró zongorista legendája

0 megjegyzés Bepötyögte: Bernadette Ekkor: 17:49:00

Az előző bejegyzés Alessandro Baricco Novecentojáról szólt (érdemes elolvasni a filmkritika előtt), és ennek mozgóképes verzióját is bemutatnám pár bekezdésben. Pár dolgot már elárultam a korábbiakban a történet és jómagam viszonyáról a korábbiakban - ezeket most nem szeretném megismételni. Onnan folytatnám, hogy a könyv után szinte azonnal megnéztem a filmet is - mondhatni felelevenítettem. Az első próbálkozáshoz képest most egyáltalán nem találtam unalmasnak, első perctől az utolsóig csüngtem a képernyőn és arra a megállapításra jutottam, hogy régen láttam ennyire szép filmet.

A Novecento-val összehasonlítva annyi különbséget találtam, hogy a filmben Nineteen Hundred-nak (magyar szinkronnal talán Ezerkilencszáznak) hívják a főhőst, nem az olasz verzió maradt. A történet pedig szinte szóról szóra nyomon követhető a mozgóképes verzióban. A kerettörténetet talán egy kicsit részletesebben láthatjuk: 1900 trombitás barátja néha-néha megszakítja jelenkori eseményekkel a történet mesélését, így szinte a legvégsőkig két síkon fut a cselekmény, ami az utolsó pár jelenetben kapcsolódik össze és alakul egy egésszé. Szerintem rendkívül jó adaptáció Az óceánjáró zongorista legendája, és külön boldogságot okozott, amikor viszont hallottam és felismertem a szó szerint a könyvből átvett párbeszédeket. (persze nem mind volt ilyen, de sok emlékezetes mondat visszaköszönt :))

Amikor a könyvnél kiemeltem, hogy mennyire jó hangulatot tudott varázsolni Baricco és hogyan be tudja szippantani olvasóját, nos ugyanez igaz a filmre is. Sőt, valamiért úgy érzem, hogy a film még kedvesebb a szívemnek, mint az írott verzió - itt még jobban megmerítkeztem a személyszállító hajó minden porában, 1900-at még közelebb éreztem magamhoz és annyira beleéltem magamat az egész történetbe, hogy igazán fájt, amikor vége lett. Szívesen néztem volna tovább azt a letűnt kort, amit a film megelevenített és még inkább megutáltam a háborút, ami véget vetett mindennek.

Gondolkodtam azon is, hogy vajon boldog élete volt-e 1900-nak és erre nem igazán találtam választ. Egyrészt boldog volt, mert azt csinálta, amit igazán szeretett, ott élt, ahol szeretett lenni és kiszámítható élete volt - viszont a szerelem fájdalmat okozott neki és hiányérzetet keltett benne. Vajon a szerelem minden? Nem elég azonkívül minden? Valamiért igazán szomorú és megrázó élmény volt látni, hogy egy ilyen nagyszerű ember magányos és meghal - pedig az utolsó párbeszédét tekintve nem úgy tűnt, mintha neki fájna ez az egész. Talán, ha a néző/olvasó is 1900-ként tudna gondolkodni, akkor neki is vidámabbnak tűnne 1900 története és nem viselne meg senkit.

A film főszereplőjéről, Tim Roth-ról is ejtenék pár szót - akinek nem ugrana be hirtelen kiről is van szó, annak elmondanám, hogy az RTL-klub Hazudj, ha tudsz sorozatának főszerepében láthatta és fogja is még vmikor, illetve olyan kultikus filmekben is feltűnt, mint a Ponyvaregény, A majmok bolygója-remake, A varázsige: I love you vagy a legutóbbi (2008-as) Hulk film.

Tim Roth-ról mindig is tudtam, hogy ízig-vérig brit színész a javából, a jelző legnemesebb értelmében. Bármilyen szerepet játszik, egyszerűen élvezet nézni - ez esetben viszont a film is jó, így hatványozottan hatásos az egész. Lenyűgöző arcjátéka van, szuggesztivitása nem ismer határokat, teljesen eggyé vált 1900 szerepével. Nem is tudom, milyen fenomenális szavakkal tudnám illetni még őt - egy biztos: már csak miatta is érdemes megnézni a filmet, ha valakinek nem keltette volna fel a figyelmét a film sztorija. Roth játéka garantáltan megragadja majd azt.

Úgy érzem, a fenti fényezés után teljesen felesleges feltenni a kérdést, miszerint miért érdemes megnézni Az óceánjáró zongorista legendáját. Talán rá lehet húzni a művészfilm kifejezést is - annyiban mindenképpen, hogy művészről szól :P - de a látvány, a történet képi megjelenítése szempontjából is van annyira színvonalas, hogy lehet rá mondani. Viszont zárójeles megjegyzésként hozzáfűznék annyit, hogy nem szoktam kedvelni a művészfilmeket, mert általában meghaladják a befogadási képességeimet, én inkább földhöz ragadottabb vagyok, minthogy megértsem az ennyire elvont dolgokat. DE Az óceánjáró zongorista esetében erről szó sincs. Azt hiszem, elég csak annyit írnom, hogy: "mindenki számára kötelező alkotás."

2010. április 18., vasárnap

Síró színészek - fényképezte Sam Taylor-Wood

1 megjegyzés Bepötyögte: Bernadette Ekkor: 16:34:00

Senki sem szereti, ha sírni látják - én legalábbis biztosan nem. Olyankor sebezhetőnek, kiszolgáltatottnak érzem magam, hiszen ha annyira bennevagyok, még 1-2 szót is nehezemre esik kinyögni. Ilyenkor teljes mértékben az érzelmei irányítanak mindenkit, ha egyszer elkezdünk könnyezni, nem lehet, csak úgy, egy csettintésre abbahagyni. Teljesen véletlenül találtam rá Sam Taylor-Wood képsorozatára, amely ismert férfiakat ábrázol, miközben sírnak - vagy el vannak keseredve. Ebből is látszik, hogy milyen színes a világ és mennyire különböznek az emberek, hiszen mindenki másképp éli meg ezeket a rendkívül őszinte perceket a képek tanulsága szerint. Arról nem is beszélve, hogy férfiakról van szó, akik bizonyítottan kevesebbszer érzékenyülnek el, mint nőtársaik. Rendkívül különleges és megható képek következnek!

Tim Roth