Világ és egyéb katasztrófák

Már régebben hallottam erről a filmről és már akkor eldöntöttem, hogy biztosan nem nézem meg. Ezt magamtól valóban nem is tettem volna meg – csakhogy egy kedves ismerősöm ajánlotta. Ő olvasta a könyvet – aminek létezéséről nem is tudtam – és igaz, hogy a film nem sikerült szerinte annyira ütősre, de egy olyan ember – mint én – aki nem olvasta korábban, biztosan így is a végletekig meghatódik tőle. Tehát ezúttal az egyszerűbb megoldás győzött: könyv helyett a filmet választottam, bár hozzátenném, hogy arra az elhatározásra jutottam, miszerint ha bekövetkezne a fent leírt hatás, akkor el fogom olvasni. Nos, így utólag, nem vagyok meggyőzve: tegyem/ne tegyem megoldások közt őrlődöm – így valószínűleg elnapolom a könyv magamévá tételét, ha egyáltalán ez bekövetkezne.

Szóval, kezdjük csak az elején. Annyit tudtam erről a történetről, hogy Cameron Diaz játszik benne és rákos a kislánya. Azért nem akartam megnézni eredendően, mert túlzottan is személyes élményeim vannak a rákkal kapcsolatban – egy igen közeli hozzátartozómat vesztettem el miatta két éve. Úgy voltam vele, hogy nekem ebben a témában semmi újat nem tudnak mondani – vagy nem is akarom, hogy egyáltalán mondjanak, teljesen felesleges. De végül a kíváncsiság győzött. Gondolom a könyv nagyvonalakban ugyanaz lehet, mint a film: adott egy évek óta rákos kislány és a testvére, aki azért született, hogy génállományával segítsen meggyógyulni a nővérének. Ám a kisebbik fellázad, hogy ő a saját testét akarja birtokolni, beperli családját. Az apa még úgy ahogy bele is törődik ebbe, megérti a kislány álláspontját, ám az anya már más tészta – ő dúvadként küzd nagyobbik lánya egészségéért. Aztán a végén van egy csavar, amit ezúttal muszáj elárulnom a későbbi elemzés végett: kiderül, hogy a nővér nem akar már tovább élni és ő kérte meg a húgát, hogy álljon ellen minden orvosi beavatkozásnak ami az ő gyógyulását elősegítené.

A film megnézése után/közben nem következett be a várva várt hatás: nem éreztem katarzist, nem akartam senkiért könnyeket hullajtani. Sőt, kifejezetten irritált néhány momentum. Amikor mindenki azt sulykolja – és sztem így is van rendjén – hogy legyenek erősek, próbáljanak meggyógyulni, a végsőkig harcoljanak és reméljenek a rákos betegek, akkor miért egy ilyen lányt kell pozitív példaként feltüntetni, aki el akarja dobni saját életét? Nyilván rengeteget szenvedett, fájdalmai voltak, elvesztette szerelmét is és úgy gondolta, neki ebből az életből nem kell több. De most komolyan. Még a kishúgának is bűntudatot okozott: arra kényszerítette, hogy hazudjon a családjának és egész életében viselheti a következményeit, hogy mi lett volna, ha odaadhatta volna a veséjét a nővérének. Sokkal nagyobb tragédia egy olyan ember halála, aki még élni akar. Tudom, mert átéltem. Éppen ebből kifolyóan jutottam arra következtetésre, hogy A nővérem húga azoknak lehet megrázó és megindító történet, akiknek nincs olyan emlékképük, hogyan hullik ki a szerettük haja és milyen megpróbáltatás kivárni egy szövettani vizsgálat eredményét a műtét után…

Tulajdonképpen nem is magán a filmen gondolkodtam utána, hanem előhozott csomó fájdalmas emléket. Azt hiszem, pszichológia szemináriumon hallottam a tanárom szájából, hogy milyen érdekes, hogy egy olyan természetes velejáróját az életnek, mint a halál – amelyen mindenki átesik – mennyire képtelene az ember feldolgozni, mennyire nem tud semmit sem kezdeni vele. Itt viszont mindenki csak úgy továbblépett, boldogan éli világát, de évente egyszer – a nővér szülinapján – elmennek együtt vakációzni. Hihetetlen, mennyire banális és valószerűtlen… Igazából ez úgy zajlik, hogy minden körülöttünk lévő apróságról eszünkbe jut az elhunyt hozzátartozó – néha többször, néha kevesebbszer – de semmiképpen sem az év egyetlen napján gyűlik össze a család emlékezni. A legjobban pedig az idegesített az egész történetben, hogy az egyetlen értékelhető karaktert – lánya életéért mindent odaadó anya – teljesen negatívnak állítják be, aki nem akarja elfogadni gyermeke döntését, és harcol, hogy minél tovább vele legyen, mi több: meggyógyuljon. De hát az isten szerelmére: mégis csak a lánya életéről van szó, aki történetesen még gyerek – a kamaszkor közepén. Ugyan hogyan dönthetne felelősségteljesen magáról ennyi idősen? Nem véletlenül vannak azok a bizonyos felnőtté válási korhatárok – sőt, az átlag még akkor sem egész komoly.

Gondolom nem ez a természetes – vagyis jó lenne, ha nem lenne az – hogy valakinek ilyen emlékei vannak a rák borzalmairól, mint nekem. Ha mindettől elvonatkoztatnék – ami igen nehezen megy – akkor azt mindenképpen elmondhatnám, hogy rendkívül hatásvadász történet, de azért van benne valami. Leginkább a családi kapcsolatokat boncolgatja és ezen a ponton tud értéket közvetíteni, mint az összetartás, szeretet és a testvéri kötelék csodaszép példáját állítja elénk. De megmutatkozik az a keserű tanulsága is az életnek, hogy a szeretet nem minden: ha az lenne, akkor ma is a húgával – és a családjával – élne a nővére.