Világ és egyéb katasztrófák

Nos, a Háború és béke tipikusan az a regény, amelyet szinte minden iskolázott ember ismer, ám annál kevesebben olvassák. Ugyanis a köztudatban él egy olyan sztereotípia, hogy borzalmasan hosszú és unalmas, sok időt vesz el az ember életéből. Még olyan vicces megjegyzéseket is hallottam irodalomtanár szájából, hogy "ez nem olyan hosszú mint egy Háború és béke." Szóval annak ellenére, hogy Tolsztoj világirodalmi klasszikusáról van szó, mégiscsak bizonyos előítéletek élnek róla, sőt ezt is táplálják a diákokba. Szó, mi szó, ez sem mentség egy olyan kultúrára éhes embernek mint én, úgyhogy muszáj volt valamit tennem. Mivel gimnáziumban még a Háború és béke történetével sem ismerkedtünk meg, így mostanra elérkezettnek láttam az időt, hogy legalább valami fogalmam legyen róla. Bár amennyire is ellene vagyok, hogy film feldolgozásból ismerjünk meg egy regényt, most mégis ehhez a módszerhez folyamodtam. Az érvem ennyi volt: amiben Audrey Hepburn játszik, az olyan rossz nem lehet, sőt az ilyen több mint ötven éves filmek sokkal nagyobb igényességgel és több mélységgel készültek mint a mai tömeggyártmányok nagy része (természetesen tisztelet a kivételnek.)

Azt még nem említettem, hogy a film három és fél óra hosszúságú, ami úgy érzem egyenes arányosságban áll a könyv csaknem kétezer oldalával. Hiszen, ha belegondolok a háromórás Titanic meg Gyűrűk ura epizódok is milyen hosszúnak tűnnek egy-ültében, hát ez még azoknál is hosszabb. Viszont akárcsak az előbb említett szerintem szintén klasszikus filmeknél, ugyanúgy e Háború és békénél is csak úgy repült az idő, szinte észre se vettem, hogy már mennyi ideje ülök és nézem. Számomra nem volt sem érthetetlen, sem elkapkodott, sőt kifejezett érdeklődéssel figyeltem és izgultam a főszereplőkért. Mondjuk az nem volt túl szerencsés, hogy édesanyámat, aki pár nappal korábban már letesztelte előttem a filmet, arról faggattam, hogy lesz-e benne olyan háború jelenet, ami nem nekem való (mivel mondhatni betegesen irtózom a végtagcsonkolás és sérültek ordibálásának minden formájától.) Ő meg kedvesen elmondta, hogy nem olyan film ez, még szegény Andrej herceg is tiszteletre méltóan lép a másvilágra. Szóval igen, ha a film megnézése előtt nem lettem volna ennek birtokában, szerintem elképzelhető magamat ismerve, hogy megsiratom szegény halálát.

Azt már valahogy az elején sejtettem, hogy ezzel a Pierre-rel még lesz valami. Kezdett összeállni a kép, mivel tudtam, hogy Andrej herceg meg fog halni és túlzottan romantikusnak és elképzelhetetlennek tűntek azok az érzelmek, amelyeket Natasa táplált irányába. Ennyi rutinom már van irodalmi műveltségemből, hogy tudjam, hogy túl nagy falat lett volna egyik a másiknak. Andrej herceg és Natasa románcáról valahogy Scarlett O'Hara és Ashley Wilkes kapcsolata jutott eszembe. Csak ott azért nem ennyire tragikus lett a kimenetel, mivel egyikük sem halt meg, bár Ashley elvesztette feleségét, akárcsak Andrej herceg.

Anatol karaktere viszont teljesen meglepett. Vittorio Gassman kb. úgy nézett ki, mint Elvis Presley és egy kivénhedt torreádor keveréke. Szerintem nagyon erős karakter volt az övé és rendkívüli módon formálta meg ezt a csélcsap, nőcsábász férfit. Aztán ezzel kapcsolatban azon is gondolkodtam, hogy vajon Tolsztojnak mi baja lehetett a nőkkel. Hiszen ott volt egyszer Anna Karenina, aki megcsalta a férjét, szeretőjével élt, aztán csak az öngyilkosságban látott kiutat mikor mellőzöttnek érezte magát. Most itt van Natasa: nagyon szép, fiatal, jól nevelt, jó családi háttérrel. Nem meglepő módon egy olyan nagy emberbe lesz szerelmes, mint Andrej herceg, aztán jön egy szívtipró Anatol személyében és mindent tönkre tesz... Végül Natasának megmarad a család jóbarátja, aki egész idő alatt szerelmes volt a lányba. Tolsztoj valahogy mindig a férfi hőseit ábrázolja nemesnek, a nőket pedig esendőnek és bűnösnek. Nem hinném, hogy a valóságban is így van, szerintem kiegyenlített a számla. Viszont ez szépirodalom, ami azért mégis valaki képzeletének a szüleménye.

Összegezve, nekem nagyon tetszett a film. Bár nem olvastam a könyvet, mégis azt hiszem lényegében megértettem mit is takar ez a történet a felszín alatt. Nemcsak regény, hanem film formájában is klasszikussá vált a Háború és béke. Őszintén szólva sokkal rövidebb filmet is hagytam már abba, mert eluntam, ez a három és fél óra pedig kifejezetten végig kíváncsisággal és érdeklődéssel, meghatottsággal és lenyűgözéssel töltött el. Minden tiszteletem Audrey Hepburné és kortársaié és azt hiszem sok alkotást kell bepótolnom az ő korszakából, mivel akkoriban tényleg nagy színészek játszottak valóban nagy filmekben.

Számomra egy kicsit kínos ez a téma, mivel kénytelen vagyok azzal a beismeréssel kezdeni színházi beszámolómat, hogy nem olvastam Tolsztoj halhatatlan művét. Középiskolában nálunk nem volt a kötelezők között és beértem annyival, hogy a Sean Bean – Sophie Marceau-féle filmfeldolgozást lássam. De mindenképpen tervben van, hogy a közeljövőben magamévá teszem a vaskos regényt, mert a filmet illetve a darabot látva is felmerültek bennem olyan kérdések, amelyekre azt hiszem, csak a Tolsztoj-féle eredeti formátum adhat választ.

De most beszéljünk a Madách Színházban futó darabról. Korábban hallottam már a kiadott zenei CD hanganyagát, ami akkor nem tetszett. Így kicsit vonakodva, nagyjából az előadás frissített premierje után egy évvel jobb híján mégiscsak vettem rá jegyet. Szoktak lenni nekem ilyen megérzéseim és így utólag helyesnek vélem, hogy hallgattam erre a sugallatra.

Annak ellenére, hogy nagy Miller Zoli-fan vagyok, teljesen mindegy volt a szereposztás. Nyári Szilvia játszotta akkor Annát, Debreczeny Csaba volt Vronszkij, Sasvári Sándor alakította Karenint és a Kittyt megformáló Mahó Andit és Barát Attila Levinjét is kiemelném. Úgy vélem a szereposztás igencsak meghatározta az estét, mivel Anna és Vronszkij teljesen új színben tűnt fel előttem a színészeknek köszönhetően.

Nyári Szilvit már a Volt egyszer egy csapatban is láttam, meg ugye a Barátok köztben mint Maja és nagy kedvencem sose volt, de ellenszenvet sem váltott ki belőlem. Igazából az Anna Karenina estéjén sem hozott semmi újat. Első ránézésre kicsit idős és lestrapált Annának találtam és a hangok ebben a nehéz darabban bizony nem mindig jöttek ki úgy, ahogy kellett volna. Viszont az még nagyobb probléma volt, hogy néhol a szöveget sem értettem, pedig kellett volna. Színészileg sem okozott katarzist és az öngyilkosságig vezető utat sem éreztem át annyira. Szerintem nagyban hozzájárult ehhez a gyakran érthetetlen szöveg, mivel a darab után újból elővettem a kiadott CD-t és amit ott hallottam, sokkal inkább megrázott. De, hogy így végighallgassam a lemezt, ehhez tényleg színházban kellett látnom.

Miután kielemeztem Annát, jöjjön Vronszkijunk. Nos, láttam filmben egy Sean Beant, illetve lelki szemeim előtt egy Miller Zolit Vronszkijként és meg kell mondanom, hogy Debreczeny Csaba csalódás volt. A szememben egy igazi tutyi-mutyi alaknak tűnt és nem volt benne semmi délceg vagy daliás, aki iránt forró érzelmeket tudna táplálni egy férjezett asszony. Visszafogott, nyugodt Vronszkij volt, nem volt benne semmi akaratosság vagy makacsság. Amúgy mint énekes jó volt, szépen kijött neki minden ahogy kell, érthető is volt, csak ugye a külsőségekkel voltak problémák.

És akkor volt azon az estén egy Sasvári Sándor. Sokan mondják, hogy nem kedvelik, de szerintem ők még nem látták színházban. Aki átélt vele mondjuk egy Fantomot, tudja, hogy amikor kiereszti a hangját, szinte megremegnek a falak a Madáchban. Abszolút nem ripacs, mégis annyira betölti a színpadot, hogyha jelen, egyszerűen nem lehet másra figyelni. Nos, ezen az estén is éppen így volt. Remegtek a falak és amikor a színpadon volt, más nem létezett körülötte. Jelen szereposztás esetében felvetődött bennem, hogy nem is értem, Anna miért hagyott ott egy ilyen férjet… Szerettem ebben a szerepben is, de kicsit azt az érzést keltette, hogy lejátszotta a többieket. Nem tudom ilyenkor mi a helyes, ha a többiek nincsenek formában, akkor is nyomuljon az ember ezerrel, hogy megmutassa ő milyen király, vagy szolidaritásból kicsit visszafogja magát. Ezen az estén a megcsalt férj volt annyira tüzes és macsó, mint amilyennek az ember elképzel egy Vronszkijt…

Mellékszerepek viszont nagyon stimmeltek. Mahó Andi Vronszkijért epekedő édes szerepe szinte örömjáték lehetett neki, ez annyira az ő karaktere. Barát Attila pedig a történet keretét adó Levint formálta meg. Ezt a karaktert Alfred Molina képében egyszerűen szánalmasnak találtam, de a Madáchban azt hiszem megértettem jelentőségét.

Szerintem vagy Nyári Szilvi és Debreczeny Csaba részéről gyenge estét fogtam ki, vagy szimplán rossz volt a szereposztás. Sasvári-Debreczeny szerepcsere (mindenképpen parókával, mert Vronszkij nem ősz, de Karenin igen:)) simán beleférne, sőt amilyen gyönyörűen énekli Mahó Andi 2. lemezén a Kívüled senkim-et, akár Annának is el tudnám képzelni, Nyári Szilvi pedig tökéletes lenne Karenin szeretőjének.

Ezek után gondolhatná az olvasó, hogy a három főszereplőt így lehúztam, hogy nyilván keserű szájízzel jöttem ki a darabról. De nem így történt. Úgy jöttem ki, hogy ezt máskor is szívesen annyira nagy hatással volt rám. Sőt újra megnéztem a filmet, meghallgattam a CD-t és előkészítettem a könyvet. A történet és a hozzákomponált zene összhatása okozhatta nálam ezt a jelenséget.

Van ugye egy házaspár, a nő megcsalja a férjet, aztán öngyilkos lesz. De vajon mi vezet rá egy férjes asszonyt, hogy azt az embert akinek gyereket szült és örök hűséget esküdött, megcsalja? A férj istenfélő ember, egészen addig meg sem fordul semmi galádság a fejében, amíg felesége hűtlen nem lesz hozzá. És ott van Vronszkij. Milyen neveltetést kaphatott, hogy egy férjes asszonyt zaklat szerelmével, aztán miután megkapja, elég gyorsan ráun, végül amikor már késő, a fejéhez kap, hogy talán ő szúrt el valamit? Ezeken a kérdéseken sokat filóztam és úgy vélem, hogy ha a könyvet is elolvasom, talán okosabb leszek. Mert nekem az kevés, hogy szerelmesek voltak egymásba. A 19. században a házasság még szent dolognak számított, nem volt divat csak úgy elválni. Vajon Annában megbomlott valami, vagy kisiklott valamitől az élete, hogy mássá próbált válni, mint ami volt korábban? Hiszen minden megkapott, amit akkoriban egy nő kívánhatott: rendes, szerető férj, anyagi biztonság, egy egészséges kisfiú. És annyira rövid pórázon sem tartotta férje, hiszen utazhatott ide-oda nélküle is. Szóval nekem ez nem teljesen tiszta, de szívesen fogadok ezzel kapcsolatban kommenteket, mert lehet, hogy velem van a baj.

Aztán volt még egy rész, amit nem értettem. Az a bizonyos Álmot küldj, halálos éjt jelenet, miután Karenin megbocsát beteg feleségének és Vronszkijnak is, aki ezek után nem csoda, hogy megalázva érzi magát. A filmben ezt úgy oldották meg, hogy Vronszkij az íróasztalánál elővesz egy pisztolyt, aztán gyorsan el is teszi. A Madáchban viszont el is sült az a pisztoly a forgó színpad ködében, Vronszkij összeesett és következő jelenetben Levin esedezett a papnál Isten bocsánatáért. Most ez hogy van? Levin lőtte volna le, mert a menyasszonya, Kitty, szerelmes belé? Vagy Vronszkij célzott bénán és szíve helyett a vállát találta el? Komolyan nem értem. Már csak emiatt is elolvasom a könyvet, hiszen abban van a tuti. :)

A történet kivesézése után jöjjön a zene. Nem tudom, musicalopera műfajban milyen darab létezik még. Talán attól több az Anna Karenina egy átlagos musicalnél, hogy az énektechnikája nem átlagos hangokra készült, mivel gyakran nagyon mélyből nagyon magasra jut el egy-egy dal. Anna két szólója a Kívüled senkim és Az út vége egy igazi bravúr, ha azt hibátlanul el tudja énekelni valaki. Karenin Tartozunk Istennek is elég nagy falat, Vronszkij Álmot küldj-jéről nem is beszélve. És ezek a dalok olyanok, hogy igazán elgondoltatják az embert, hiszen kitűnik, hogy mindhárom főszereplőnek milyen gondjai vannak, mindenkinek lehetne igazat adni. A szövegek nagyon jól megírtak, zárásképp be is teszek ide párat.


Anna: Mint aki menekül... de mi elől és miért? A kisfiam, a férjem vár! Megyek haza! Mint aki menekül... de hisz semmi sem történt! És mégis! Moszkva, a bál, Vronszkij, az éjszaka! Egyetlen tánc... egyetlen éjszaka!... Mint aki menekül... Én azt akartam, hogy szeressenek mind! Dolly, Sztyiva, a gyerekek és Kitty, szeressenek úgy, ahogy én szeretem őket!

Vronszkij: Mért? Azt kérdi: mért? Hisz tudja! Kell, hogy tudja!
Anna: Mért? Mért kínoz? Mért rémít meg? Mért jött újra?
Vronszkij: Hogy kövessem mindig, bárhová megy! Ez lett a sorsom, bocsássa meg!
Anna: Sorsról beszél? Ha ön jó ember, felejtsen el, az égre kérem!
Vronszkij: Túl sokat kér, hisz minden szavát, a mozdulatát is őrzi szívem! Nem feledem - sohase már!
Anna: Mért? Mért kell, hogy fájjon mindez? Tűzként éget!...
Vronszkij: Mért? Mért rejtsem némán, titkon, azt, mit érzek? Számomra már nincs másik cél, csak láthassam, csak halljam én! Mind, ami eddig százfelé vitt, most egy erőként vonz...
Anna: Boldoggá tesz és elkeserít, egyszerre jó és rossz!...
Vronszkij: Gyönyörű...
Anna: Fűt és lelkesít...
Vronszkij: ...mosolyát...
Anna: Húr - mit túlfeszít...
Vronszkij: ...követném...
Anna: ...félek, elpattan, megöl!...
Vronszkij: ...bármi vár...
Anna: Szánjon meg, kérem, felejtsen el! Mért törné szét, mit jónak hittem? Életem már a családomé! Úgy menjen el, hogy nem lát többé!
Vronszkij: Szánjon meg, kérem, ne űzzön el! Mért törné szét egy szóval szívem? Életem már a sírig öné! Úgy menjek el, nem látom többé! Követnem kell!
Anna: Engedjen el!
Anna, Vronszkij: Mért kéri ezt? Jaj mért

Karenin: Bűntelent vádolni, tűrni és nem szólni, a kisebbik rossz - melyik hát? Sért, ahogy bámulták, sért, hogyha őt bántják, Anna nem szerethet mást! Ott ültek ketten, nincs semmi ebben, kéretlen bíránk a világ! Anna hozzám tartozik, Anna tudja, mi bánt! Bízni és kétkedni, látni és úgy tenni, mint aki semmit sem lát... Élni a kétséggel, szótlanul, sebzetten, nem lehet méltó hozzánk! Törvény és illem, erről szól minden; tudjuk, hogy hol a határ! Sorsunk híd a bűn felett, mely mocskos, züllött, sivár! Lenn a mélységben, zajló örvénnyel, zúg egy förtelmes ár! Lépsz, és egyszer csak nincs, mi megtarthat már! Az élet zúg szemtől-szembe, hozzád ér - s máris elnyel, sűrű és fojtó homály! Anna! Tán véletlen! Anna! Őt óvnom kell esztelen érzésektől! Ma este - Vronszkijjal! Talán csak ártatlan flört! Voltak, kik többnek látták! Megszólták, mintha tudnák! Anna! Egy rémkép gyötör!
Anna: Istenem, ujjong a szívem! Rohannék, futnék! Mintha más lennék én! Valahány szerelmes asszony vágyának él, vajon érzi-e mindezt a szenvedélyt? Ó, hogy kérlelt! Ó, hogy nézett! Minden perc vágy és remény! Félek, megteszem, félek a holnaptól! Szédít, felkavar, eláraszt forrón...
Karenin: Életünk eggyé lett, tartozunk Istennek, óvni a szentelt kötést! A nászt, ami kettőnket gyermekkel áldott meg, csak galádság tépheti szét! Törvény és illem, mindaz, mit hittem...
Anna! A szívem tiéd! Anna! A bűn a mélybe ránt! Anna! Kell, hogy értsd! Anna! A féltés megaláz! Anna! Bár tévednék!...

Anna: Még nem vagy ágyban? Csend volt, azt hittem, alszol...
Karnenin: Miattad kerül az álom...
Anna: Rossz a kedved, feldúlt valami, már látom!
Karenin: Anna, óvnom kell téged! Anna: Óvnod, ez kedves, de hogy mitől, azt honnét sejtsem? Túl hosszú volt az este, túl jó volt tán a kedvem...
Karenin: Anna, kérlek, figyelj végre rám! Nincs jogom, hogy megszabjam, kivel beszélj, de számon kérhetem a kötelességed! A jóhíred, mit féltek, tartozom magamnak s néked, a fiúnknak és Istennek!
Anna: Baj, hogy levegőt vettem, hogy nevettem végre? Ilyen erővel félthetsz bármitől! De mondd, miért?
Karenin: Sért, hogy bámultak, sért, hogy megszóltak, sért, hogy semmit sem bánsz!
Anna: Oktalan gyermekként korholsz - és rémeket látsz.
Karenin: Anna, oly kínos mindez!
Anna: Éjfél múlt...
Karenin: Kell, hogy érezd! Sorsunkkal játszol, vigyázz! Vigyázz!
Anna: Késő, oly késő már! Mind, amit tőlem vár, távoli, hazug, sivár! "Sért, ahogy megszóltak!"... "Játszol a sorsunkkal!"... Csak szavak - és nincs súlyuk már! "Törvény és illem"... Hazugság minden! Gátak, korlátok, határ! Holnap vár a boldogság! Holnap... Vronszkij vár!...

Anna:A boldogság álom, s az álomnak vége! Nem maradt más, csak a szégyen! És én hogy vágytam élni, vágytam a szerelmet! Bocsáss meg, Istenem! Bocsáss meg, kérlek! Hát elveszett minden; most üres a szívem és félek, mert fájnak a csókok és fáj az élet! Én szép, hótiszta álmom, varázsod nincs többé, remény és vágyódás, nincs már!... Holdfény a víz tükrén, ha csillog, hinnéd - kezedbe foghatnád... Ó jaj, egy mozdulat és eltűnt szép csodád, elvész, ami ábránd volt. Nincs már, mi felragyogjon újból, széttört az ártatlan varázs! Nincs már több sejtelem, több rejtőző talány, nincs már, csak kínzó, vad mámor! Az igazság áttör a sziklák kövén, s feljő a folyók vak mélyéből, sötétben felgyúl vakítón! Az igazság átkel a tengereken, nincs hely, hol előle bújhatnánk, utolér, s szótlan vádol! És nincs, ki eloldozná láncát, nincs már, ki nékünk megbocsát! Ne szólj! Ó ne mondd azt, hogy ez a boldogság! Nézz rám! Én mást vágytam, mást!... Kívüled senkim nincs ezután, nincs feledés, jaj, nincs soha már! Nincs, csak a bűn, mely ránk nehezül, és fojtja, emészti lelkünk! Két gyűlölt száműzött, vonszolja terhét, és nincsen irgalom, nincs többé békénk! Kívüled senkim sincs ezután, nincs menekvés, jaj, miért hazudnánk! Elvadult táj, hol nem vezet út; már nincs se jövőnk, se múltunk! Itt bolygunk céltalan, megtörten, némán, pőrén és védtelen, mezítelen lélekkel; bűnmocskos mátkapár, kit nem szán senki már; míg élünk - nyomunkban a bánat jár!...

Karenin: Anna, én szégyellem az iménti illetlen, szánalmas szereplését! A lovas, ki felbukott, ha jól sejtem, Vronszkij volt, önnél már rég célba ért! Mások már régen tudják! Élvezték a jó kis botrányt! Bocsásson meg, kérem, ha tévednék.
Anna: Tévedést mond? Nem, nem tévedett! Vronszkij a sorsom, az életem lett! Célom és vágyam nincs, csakis egy: hogy szeressem őt, míg élek. Most is rá gondolok, gyűlölhet érte! Gyűlöljön, űzzön el, nincs már több félelem! Érzés és szenvedély, mindaz, mi bennem él, most már egyedül csak Vronszkijé!

Vronszkij: Volt egy út, amelyen én büszkén jártam, s könnyedén, most szégyen és gyalázat pokla vár! Ami volt, mind hazugság, éles kés, mely csontig vág, a félelem, hogy elborít a sár. A megvetés és gúny engem, bűnöst sújt, s a megcsalt férj, ki fölmagasztosult! Vesztesből így lett győztes, és a szenvedély, hogy nincs remény, most még lángolóbb! Anna volt az életem, kívüle nincs már semmi sem! Csak most tudom, és most veszítem el! Látom őt, küzd a lázzal, teste tűz és jég, s a férje az, kit egyre szólít még! Akit én gonosznak véltem, most megbocsát! És úgy küld el, hogy egy szóval sem bánt! Szánj meg hát, sötétség, álmot küldj, halálos éjt, mely végtelen, hisz élnem nincs kiért!

Anna: Fésülködtem ma reggel vagy nem? Nem emlékszem semmire sem. Én vagyok itt? Én, vagy tán más? Hol jár? Megőrjít! Ha utána mennék... Mennem kell hozzá! Az utcák... a házak... az arcok... Mind gyűlöl, ha rám néz. Szemük, mint Kittyé, jéghideg, vádló! Nem tudom, hol vagyok... S hol járhat Vronszij? Ha elválhatnék Karenintől, s hozzá mennék feleségül, nem kínoznánk többé egymást. Nem volna mért. Az én szerelmem egyre csak nő, önzetlenebb, erősebb, több. De az övé, tudom, lassan kihűl, elhamvad, elvész. Hiába minden! Mit kaphat tőlem? Csak vádat és könnyet, és nem kell, hogy hazudjon újból! Bántott, hát büntetem! Elveszít végleg! Nincs már, kit szánni kell! Vége, vége már... Az éj leszáll... Egy árny les rám... Ott lépdel a sínek közt, és figyel... Az éj leszáll... Lesújt majd rám... Ó, jöjj hát, jöjj, Kalapácsos Ember! Ó, milyen jó volt élni... Szeretni őt, de szép volt... Most megszabadul tőlem... Szabadok leszünk végre! Jön már! Hallom! Itt van! Látom! Jön! Ó mennyi, mennyi emlék... Túllépni mindenen, mi úgyis elveszett... Hol járok? Mit teszek? Istenem, bocsáss meg! És most már örökre a fény...