2009. december 28., hétfő

Az év utolsó bejegyzését egy dalnak szentelem. Van, amikor az én - talán túlzottan is - kritikusi vénám egyszerűen átadja magát a dal élvezetének és nem találom a szavakat. Eredendően ezt a videót szerettem volna feltenni, de a blogspot valamiért nem akarta. Így rátaláltam a dal előadójának egy idősebb kori felvételére és úgy érzem, így még inkább megható élményben lesz részünk. Hiszen egy szomorú szerelmes dalról van szó, amely ezúttal több évtizedet átsző és Yves Montand szuggesztivitása pedig a lelkem mélyéig hatol. A hulló falevelek dalszövege egy magyar író, Kozma József tollából származik, ezért a csodaszép francia nyelvű sorok mellé a magyar verzióját is mellékeltem, ami ugyan nem tükörfordítás, de a lényeg változatlan marad.

Yves Montand: Les Feuilles Mortes

forrás: http://www.youtube.com/watch?v=kLlBOmDpn1s

Oh je voudrais tant que tu te souviennes
Des jours heureux où nous étions amis
En ce temps là, la vie était plus belle
Et le soleil plus brûlant qu'aujourd'hui
Les feuilles mortes se ramassent à la pelle
Tu vois je n'ai pas oublié
Les feuilles mortes se ramassent à la pelle
Les souvenirs et les regrets aussi
Et le vent du nord les emportet
Dans la nuit froide de l'oubli
Tu vois, je n'ai pas oublié
La chanson que tu me chantais

C'est une chanson, qui nous ressemble
Toi tu m'aimais, et je t'aimais
Nous vivions tout les deux ensemble
Toi qui m'aimais, moi qui t'aimais
Mais la vie sépare ceux qui s'aiment
Tout doucement sans faire de bruit
Et la mer efface sur le sable
Le pas des amants désunis

C'est une chanson, qui nous ressemble
Toi tu m'aimais et je t'aimais
Et nous vivions, tous deux ensemble
Toi qui m'aimait, moi qui t'aimais
Mais la vie sépare ceux qui s'aime
Tout doucement sans faire de bruit
Et la mer efface sur le sable
Le pas des amants désunis.


Hulló levelek

Szemébe mondtam , hogy nem szeretem
Vártam, hogy erre majd mit mond nekem
Gyötörtem, kínoztam szüntelnül.
Féltékeny voltam oly' kegyetlenül
Hazudtam néki, hogy más várt
Ha este randevúnk volt
Szerettem volna ha könnyet ejt tán'
De Ő csak nevetve fölém hajolt
S azt mondta :szeretsz te engem
Szíved enyém ,tudom én
S én ellöktem magamtól durván
Nem szólt egy szót sem csak nézett rám

A két szemét még most is látom,
Könny nélkül sírt, csak nézett vádlón.
Egy percig állt, sebzetten, bénán,
Nem szólt egy szót, csak elment némán.
Hervadt falevél hullt le a fákról,
Elvitte őt az őszi szél.
Mégis minden este vissza - vissza várom,
Mert szívem csak őérte ég

Elmult a tavasz és elmult a nyár
Szomorú szívem csak őreá vár
Beláttam, hibáztam, megbántam én
Él bennem mégis egy halvány remény
Visszetér hozzám , ha eljön az ősz
És rájön, hogy mégis szeretem Őt
Szerelmünk emléke mindent legyőz
S még jobban szeretem mint azelőtt
Már érzem csókját a számon
És látom lágy mosolyát
A vétkemet százszor is bánom
És várom hívó szavát

Magamba járok az őszi ködben,
Vállamra hervadt falevél röppen.
Egy régi nótát dúdolok halkan,
Szívem csak ott van ahol te vagy.
Talán csak megszokás viszi a lábam
Egy kis pad felé, a lomb alatt,
Ahol összebújva ültünk még a nyáron,
És mosolyogva néztél reám.

2009. december 26., szombat

Zene és szöveg

Hát így kezdődik a Zene és szöveg című 2007-es romantikus vígjáték. Már nem emlékszem, mikor láttam először, mindenesetre annyi bizonyos, hogy a stáblista alapján esett rá a választásom. Ez esetben kivételesen én szoktam mindenkinek ajánlani a filmet, nem mások nekem. :) Szóval, igen, a fenti videóban az az ismerősnek tűnő, szocreál hajú fiatalember, akit újra kellett éleszteni, nem más, mint a nagyszerű Hugh Grant! Szerény véleményem szerint, ami ugye egy a hatmilliárdhoz, a Zene és szöveg az utóbbi pár év legjobban sikerült romantikus vígjátéka.

Igazából magam sem értem, miben rejlik sikerének titka, hiszen teljesen sablonos történet, előre lehet tudni a végét. Adott a 80-as évek legnépszerűbb popduójának gyengébbik láncszeme, aki 20 évvel később szinte megélhetési problémákkal küzd. Ám megcsillan egy reménysugár a népszerű tinisztár személyében, akik "The way back into love" címmel egy slágert kér tőle kettejük számára pár napos határidővel. Főhősünknek a szövegíró megtalálása jelenti a legnagyobb problémát, akire teljesen véletlenül, a növényeit locsoló hölgy helyettesének személyében rátalál. Az ezután történő fordulatok szerintem már mindenki sejti: vajon sikerül-e nagy slágert írniuk, illetve a két szingli párra talál-e. Hmmm. Talán ennyit jelentene a színészek nagyszerű játéka és a számomra teljesen topon lévő poénok? Valószínűleg, mert jobb magyarázatot nem tudok, miért imádom ezt a filmet.

A kivénhedt popsztár szerepét Hugh Grantre bízta nagyon bölcsen a rendező. Szerintem ő tipikus példája, hogy amint az idő megérleli a jó bort, ugyanúgy a jó színészt is. Ugye nem kell Hugh Grantet senkinek bemutatni, hiszen nagyjából húsz éve pályán van romantikus filmek tömkelegében tesze-tosza figurákat megformálva. Nos, a karaktere ezúttal sem változott, viszont játéka annál kifinomultabb lett. Korábbi filmjeiben szimplán szánalmat keltett bennem a bénázása, de a Bridget Jones naplója és az Igazából szerelem óta egyszerűen megnevettet. És úgy érzem, ennek az új irányvonalnak a kiteljesedése a Zene és szövegben látható. Egyszerűen nem lehet nem szeretni ebben a filmben. És ahogy énekel, na meg ahogy a csípőjét rázza, azt senki se tudná utánozni.

Lehet, hogy nekem Hugh Grant vicces játéka is elég lett volna, hogy a legkedvencebb filmjeim közé emelkedjen a Zene és szöveg, ám ráadásként megkaptam Drew Barrymore-t is, akinek ugye a vérében van a komédia. Ha egy idegesítő plázacica ripacskodott volna, nyilván rontott volna a film színvonalán. Hiszen ez nagyon is olyan karakter, amelyben könnyű lehet átesni a ló túloldalára. Ám Drew Barrymore rutinjának köszönhetően erről szó sincs, nagyon szeretnivalóan formálta meg ezt a hebehurgya hölgyeményt. Sőt, odáig jutottam, hogy ez a kedvenc szerepem tőle.

Zene és szöveg - ez a film címe. Így nem hagyhatjuk szó nélkül a zeneiséget, ha már a színészek szövegeléséről beszéltem. Tulajdonképpen ez az egész film egy nagy vicc és e feltevésemet alátámasztja, hogy azt a Hugh Grantet és Drew Barrymore-t szerződtették a főszerepre, akik nem sokat konyítanak az éneklés tudmányához. Egyszerűen a hasamat fogtam a nevetéstől mikor Hugh dalra fakadt azzal a bájvigyorral az arcán, a tánctudásáról nem is beszélve. De Drew se különb semmivel sem. Szóval megemelem kalapom mindkettejük előtt, hogy egyrészt bevállalták, hogy kicsit beégnek, másrészt, hogy ennyire nagyszerű színészi képességgel rendelkeznek és humoruk teljesen feledteti éneklésbeli hiányosságaikat. Nem vita tárgya, a Zene és szövegek egyértelműen annak a példája, amikor két színész nagyszerű játéka feldobja az amúgy elég silány forgatókönyvet. Na és a filmzene is igen jól sikerült, sokat szoktam hallgatni, mivel mindig feldob. Szeretem a Pop!-zenét :D

Azt hiszem mindent leírtam, amivel csak kedvet lehet csinálni e film megtekintéséhez. Ajánlom mindenkinek, aki szeretne egy kellemes, vicces filmet nézni sziporkázó színész alakításokkal megspékelve. Tegnap este láttam a tévében szinkronizálva, de nekem sokkal nagyobb élmény volt feliratosan látni, végig az eredeti hangokat hallgatni. Tudom, vannak, akik nem szeretik a feliratos filmeket, de erre szoktam epésen megjegyezni, hogy "pedig te is tudsz olvasni". Továbbá még egy ilyen kedves gondolatom is támadt a filmmel kapcsolatban: aki egyszer sem mosolyodik el a filmen, annak egyszerűen nincs humorérzéke...

2009. december 25., péntek

Little ashes

Nem titkolom, egyetlen indokom volt, hogy megnézzem-e a filmet. Az pedig nem más, mint Robert Pattinson. Tudom, rosszul kezdődik, de gyorsan hozzátenném, ha Jude Law, Ewan McGregor, Hugh Jackman, sőt Hugh Grant, Sean Penn, Robert Redford vagy Michael Douglas jelentkezne új filmmel, azt se hagynám ki. Igen, talán ők a kedvenceim a mai állás szerint. De természetesen ez folyamatosan változik. :) Ám nagyon eltértünk a tárgytól, beszéljünk csak a Little ashes-ről.

Federico Garcia Lorca (akit ugye a G betűnél keresünk a könyvtárban), Salvador Dali és Luis Bunuel bonyolult kapcsolatát dolgozza a fel a 2008-ban készült film, mely hazánkban hivatalosan még nem jelent meg. Azt hiszem gimnáziumban mozgókép- és médiaismeret órán beszéltünk erről a fura kapcsolati hálóról az Andalúziai kutya kapcsán. Irodalomórán nem került elő, bár mintha csak egy fél óra erejéig foglalkoztunk volna Garcia Lorcával. Szóval ezzel csak annyit akartam, hogy tudtam mire számítsak, nem ért nagy meglepetés, legalábbis a film cselekményét illetően...

Igen, így nézett ki Robert Pattinson, mikor először megjelent a filmben. Nyilván akik a "szépsége" miatt vállalkoztak a Little ashes megtekintésére, azok kishíján sírva fakadtak. Szerencsére én nem sorolom magam ebbe a kategóriába, de azért megkönnyebbültem, mikor a film közepe felé stílust váltott és sima arccal, fekete lezselézett hajjal, öltönyben és fehér ingben jelent meg...

Ugye mondtam róla mindenféle kevésbé hízelgő dolgokat az Alkonyat-filmek kapcsán, melyek a színészi képességére vonatkoztak. Ezúttal azt kell mondanom, hogy egyértelműen kezd kikupálódni. Úgy tűnt, hogy maga Robert is annyira kilóg e filmből, mint maga Dali a világból, aztán a baráti kapcsolatok elmélyülésével ő is egyre érdekesebb alakítást nyújtott. Hiteles volt Dalinak és jól megformálta ezt a karaktert, volt arcjáték, ahol kellett, ott humort mutatott, ahol drámát, ott azt kaptuk. Szerintem teljesen rendben volt, és még az angolját sem cikizném, mivel a többi színész spanyolos akcentusa mellett teljesen élvezhető volt. :)

Magáról a filmről még van néhány gondolatom. Számomra a Garcia Lorcát és Bunuelt alakító színészek első pillantásra nagyon hasonlónak tűntek külsőleg és beletelt legalább fél órámba, mire meg tudtam őket különböztetni. Természetesen azzal tisztában volt, hogy a költő a hallgatag visszahúzódó figura, a rendező pedig a nagyszájú, mindig középpontban lévő ember, csak akkor volt egy ideig problémám, amíg nem szólaltak meg. De aztán minden rendben volt.

Továbbá eszembe jutott a Túl barátságon. Ugye ezt a filmet még az is ismeri, aki nem látta, szinte szállóige lett a címe minden meleg témával kapcsolatban. Tulajdonképpen ugyanazt éreztem a Little ashes után is, mint a Túl a barátságon után is: bármennyire is undorral tölt el maga a gondolat, hogy két pasi nyalja-falja egymást, mégis átéreztem a helyzetüket. És a Little ashes kapcsán nem is beszélhetünk egyértelmű meleg kapcsolatról, mivel mindkét félnek volt barátnője is. És a film nekem azt sugallta, hogy Dali csak az újdonság miatt próbált ki ezt-azt a költővel, mikor már megtapasztalta és nem jött be neki a dolog, akkor szépen leépítette barátját és a nőkre koncentrált. Garcia Lorcát viszont vérig lett sérte és kicsinyes bosszút is állt, másrészt meg sose tudta se elefelejteni, se megbocsátani Dalinak kettejük dolgát. Szinte megváltásként jött neki, az a bizonyos kivégzés... Bunuel pedig úgy jött a képbe, hogy mindkettőjüknek igazi barátja volt, de amikor tiszta lett előtte, hogy ők már túlléptek bizonyos határokat, akkor ugyan véleményét megmondta nekik, de ennek ellenére továbbra is támogatta mind Dalit, mind Garcia Lorcát, bár ő nem igazán kért belőle. Ez Bunuelnek is rosszul esett és teljesen összetört, mikor kivégezték, akárcsak Dali. Mindketten tudták, hogy nem mondtak ki bizonyos dolgokat, amivel nagyon megbántották a költő lelkivilágát és ezután már soha nem is lesz rá lehetőségük.

Igen, azt hiszem, megértettem a filmet. Először nem tetszett, és azt mondtam utána, hogy soha többet nem nézem meg, elég volt egyszer. Talán utóbbin ma sem változtatnék, viszont a tetszett-dolgon igen. A Little ashes nem egy könnyen emészthető film, komoly mondandója van. Nyilván akit érdekel a filmtörténet, az irodalom, netán a festészet vagy a spanyol kultúra, annak igazi csemege ez a film. Amiért én néztem meg, az a tényező sem okozott csalódást, viszont a Little ashes azért ennél mélyebben gyökeredző alkotás, nemcsak napjaink legnépszerűbb fiatal színésze miatt érdemes megnézni.

Boldog karácsonyt!

Brasch Bence: Nem jön álom a szememre



Nos, a fenti videó nem az a tipikus karácsonyi nóta, bár tagadhatatlan, hogy van némi aktualitása az ünnepekre nézve. Másrészt az én szemszögemből abszolút. Egyértelmű volt, hogy Boldog karácsonyt kell kívánnom valahogy minden kedves blog-olvasónknak, de gondoltam meg kellene osztani valami ezzel kapcsolatos történetet is. Mivel mindenki tudja, milyen az otthoni családi karácsonyok légköre, amikor szavakban nem sok kifejezhető dolog történik, ám érzelmileg teljesen feltöltődik az ember, nos ezzel senkit sem szeretnék untatni. Viszont van valami más is a tarsolyomban.

Tudniillik, nekem van egy másik életem is. Immár negyedik éve a hétköznapjaimat Budapesten töltöm, a hétvégéket pedig otthon, teljesen más környezetben. Szóval az első évben még csak tátottam a számat, hogy mennyire más az élet a fővárosban, mint vidéken és igyekeztem mindent kipróbálni: színház, mozi, kiállítás, vásárlás, kirándulás, buli stb. Aztán mára sikerült megtalálni a saját helyem, talán kezd bedarálni a nagyvárosi gépezet, annak ellenére, hogy még mindig nem tudok fapofával elmenni a karácsonyi kivilágítás mellett, vagy nem rápillantani a Parlamentre vagy a Budai várra, mikor Combinoval totyogok át a Margit-hídon.

A kissé lehangoló vagy inkább egysíkú hétköznapokba egy kis fényt akartam vinni, hogy december közepére szerveztem az albérletbe egy karácsonyi partit, melyre két barátném volt hivatalos. Tulajdonképpen ők is a pesti életem részei, annak ellenére, hogy voltak már otthon is nálam, illetve az msn sok dolgot egyszerűbbé tesz, mikor több száz kilométer választja el a barátokat egymástól.

Hétalvó lévén nem szeretek újabban 11-nél korábban kelni, de ezen a napon már 9-kor főztem magamnak a reggeli kávémat. Aztán délután kettőig jártam a várost a hulló hóban, hogy beszerezzem a családnak a hiányzó ajándékokat. A lányoknak természetesen már korábban megvettem mindent, sőt már előző este be is csomagoltam. Nem szeretek semmit sem a véletlenre bízni. És úgy tűnik jól is tettem, mivel mire hazaestem, kb. azután 10 perccel csengett is a kaputelefon, hogy egy órával a vártnál korábban megérkezett az egyes számú vendég.

Én még sehol nem tartottam, úgyhogy pillanatok alatt megfőztem a karácsonyi puncsot aztán megterítettem a mézespuszedlimmel és szaloncukorral. A kettes számú vendég pontosan érkezett. Ezután történt az ajándékozás. Igaz, hogy már jócskán felnőttek vagyunk és lassan közelebb leszünk a harmadik X-hez, mint a másodikhoz, mégis mindhármónkat magával ragadott ez az Alkonyat-láz. Így a Jacob-teamet erősítő barátnémnek megvettem a New Moon poszterkönyvet, a Rob-teamesnek pedig a Robert Pattinsonosat. Hát mit mondjak, sunnyogtam a Bookline-ban mikor átvettem e rendelésemet, és pechemre teljesen tömve volt ekkor emberekkel a bolt...



Szóval odaadtam a könyveket és úgy örültek neki, mint macska a farkának. De tényleg. :) Szeretem látni, mikor örömet okozok az embereknek. Na és ők is nekem. Mert mit kaptam tőlük? Egy egyedi 2010-es New Moon naptárat, amelyből csak ez az egy darab létezik. Illetve a kedvenc édességeimmel is megleptek a lányok. Nagyon jó volt a hangulat, feldíszítettem a műfenyőmet, ittuk a puncsot, ettük a puszedlit, Twilight zene szólt a háttérben és megnéztük a legfrissebb Alkonyatos képeket:)

Ám minden jónak vége szakad egyszer, így ennek a mulatságnak is. Rob-team hazament, mert nem akart mozizni, pedig Jacob-teammel foglaltunk jegyet a Westendbe a Poligamyra. Pizzázást is beiktattunk mozi előtt, ez a legújabb közös szokásunk. Továbbá én gyakorlom, hogy kell műanyag késsel és villával enni, mert korábban mindig eltörött valamelyik, ám közös karácsonyunk alkalmával először sikerült evőeszköz-törés nélkül elfogyasztanom a brokkolis pizzám. De ne rohanjunk úgy előre, hiszen van még egy tartozásom!

Ugye, említettem a bejegyzés elején, hogy mennyire aktuális nekem ez a Brasch Bence: Nem jön álom a szememre karácsonykor. Este hatkor mindig tömve van a Westend, bármilyen nap legyen. Nos, mi esetünkben sem volt ez másképp, csak úgy sasoltuk az üres ülőhelyeket, amelyek rejtőzködtek előttünk a kajás részlegnél. A milliónyi ember között megakadt a szemem egyetlen egyen, aki háttal ült nekem. Rögtön az jutott eszembe, hogy akár Brasch Bence is lehetne a Csillag születikből. Őt nagyon kedveltem a versenyben, olyan kedvesen énekelt mindig, és 18 éves kora ellenére kenyérre lehetett kenni engem, mikor őt láttam a tévében. Na és mi történt? Pillanatok leforgása volt: a széken ülő ember egy igen határozott mozdulattal megfordult, tényleg Brasch Bence volt, és rám mosolygott. És igazából ennyi volt az egész, de két telefont is el kellett eresztenem azon nyomban, hogy "na találd ki, ki mosolygott rám az előbb!" :D Tényleg, mint egy tinilány, olyan voltam... Amúgy nem tudom, pontosan mi történt, lehet, hogy szóltak Bencének (mert nagyobb társasággal ült), hogy valaki figyeli és ezért fordult meg. Vagy foglalmam sincs, a lényeg, hogy boldoggá tett XD

Aztán pizza után átvettük a mozijegyet. Lediktáltam a pénztáros srácnak a foglalási kódot és gondolom ekkor megjelent neki, milyen e-mail címről foglaltam. Hogy is mondjam, az egy igen kedves becézése a nevemnek, amit még egy anyuka se mondana a babájának. A srác pedig kajánul vigyorgott egyet és a "biztonság kedvéért" rákérdezett, hogy ez-e az én e-mail címem, nehogy más rendelés jegyét adja oda. Tudom, már sokat gondolkodtam rajta, hogy új címet csinálok magamnak, de gimnazista korom óta ezzel nyomom, szóval nehéz váltani. Mindenesetre a pénztáros srác elérte, hogy fülig vörösödjek, de igyekeztem kedves mosollyal leplezni zavaromat.

Mozi előtt még begyűjtöttünk néhány ajándék szaloncukort a Milka-lányoktól, akik ingyen osztogatták a Westendben. Sosem rajongtam a marcipános dolgokért, de meg kell hagyni, a Milka marcipán rendkívül finom. Aztán vettünk pattogatottkukoricát és beültünk a Poligamyra. Erről már írtam korábban, hogy milyen volt.

Már majdnem este 10 volt, mire elindultam hazafelé. Míg a trolihoz értem, szállingózott a hó. Egyszerűen gyönyörű volt. Akárcsak ez a nap. Néztem a havat, visszagondoltam az egész napomra és kedvem lett volna csak úgy sétálni. Aztán eszembe jutott, hogy éjszaka nem kifejezetten lenne bölcs dolog egyedül mászkálni Pest belvárosában. Úgyhogy hazaértem, megmelegítettem a maradék puncsot, befeküdtem a forró, habos fürdőkádba és megittam mindet szép lassan a karácsonyi börgémből. Szép nap volt...

KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK MINDENKINEK!

2009. december 23., szerda

Elég sokáig tartott beszerezni a könyvet, mivel jelenleg nincs forgalomban lévő kiadása, az antikváriumokban pedig megnőtt a kereslet iránta. A lényeg, hogy mégiscsak sikerült és nagy kíváncsisággal temetkeztem bele legújabb szerzeményembe. Megvettem a könyvet, az egyetemi vonatúton el is kezdtem olvasni. Az eleje kicsit elvont volt nekem, aztán a lánykérős részhez érkezve elkezdtem mosolyogni rajta és onnantól rendben volt.

Talán még nem is volt olyan könyvvel dolgom, ahol nem tudni a főszereplő nevét. Annyi ismeretes, hogy különleges és szép neve van, egyénként titok az olvasó lett. Arról szól a könyv, hogy egy fiatal társalkodónő Monte Carlo-ba kíséri asszonyát, ahol megismerkedik egy gazdag özvegy emberrel. Aztán megtörténik a váratlan leánykérés és a szegény sorból származó lány egy számára teljesen idegen világban találja magát, mikor nászútjuk után hazatérnek. A helyzetet tovább bonyolítja a férfi első felesége, akinek emlékét a ház minden szeglete őrzi. Nagyjából ennyi, részletekbe nem mennék bele, akit érdekel úgyis elolvassa vagy megnézi filmen vagy színházban.

Tulajdonképpen így került az én látókörömbe is e történet: megvettem a jegyem az Operettszínház márciusi két premier előadására, a Rebeccára. A musical e könyvet dolgozza fel, ezért gondolta elolvasom a könyvet. Több mint 500 oldalas műről van szó és eltartott pár hétig, talán egy hónapig is, mire végeztem vele. Az szokott a vélemény lenni róla, hogy vagy letehetetlen vagy unalmas. Nos, én valahol a kettő között helyezkedem el: le tudtam tenni, de azért érdekelt is. Valahogy az egész műről is ez a benyomásom, hogy jó volt és tetszett, meg élveztem, de azért olvastam már ennél jobbat...

Talán az volt a baj vele, hogy nagyon az események leírására szorítkozott és igaz, hogy a könyvben a szereplők észleltek egymáson jellemváltozást, de számomra ez nem következett be. Állítólag a könyv végére a főhősnő felnőtt, már nem gyerekként viselkedett, mégis minden gondolatát olvasva ugyanolyan naív maradt mint az első oldalakon. Aki gonosz volt, az gonosz is maradt, a jók pedig jók. Sablonos és gyakran kiszámítható volt a történet, bár mentségére szóljon, hogy volt benne 1-2 meglepő fordulat.

Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam mert érdekes olvasmány volt és a titokzatos Manderley-ház leírása nagyon tetszett. A főhőssel én nem tudtam azonosulni, mert ő annyira naív, félénk és mérhetetlenül alárendeli magát férje akaratának, ami engem már zavart. Szóval a fő romantikus szál nem jött be annyira, bár a leánykérés nagyon tetszett. Viszont a sok titok, a cselekmény szálainak összefüggése és annak kibontakozása nagyon izgalmas folyamat. A krimi jellege inkább figyelemre méltó, mintsem a romantikus oldala.

Poligamy

Nem tudom miért van így, de ha meghallom a Csányi Sándor nevet, egyből ugrok rá és rohanok a moziba. Így nem volt kérdés, hogy a Poligamyt is igen gyorsan magamévá teszem. Nos, egy nagyon jól sikerült napon esti megkoronázásaként került rá sor. Úgy reklámozták e filmet, hogy "az év romantikus vígjátéka". Talán nem velem volt a gond, hogy ezek alapján valami Csak szex és más semmi típusú könnyed, szirupos kikapcsolódásra számítottam. Hát nagyon mellé lőttem és meglepődtem, az biztos...

Emlékeim szerint, amik asszem éppen ma egy hetesek, úgy rémlik, hogy csalódottan távoztam a moziból. Aztán ma már úgy gondolok rá, hogy igenis jó filmet láttam. Talán csak az zavart meg, hogy másra számítottam az elcseszett PR miatt. De hát istenem, csak romantikus vígjáték címszóval lehet tömegeket csábítani a moziba... Szó, mi szó, azt kell mondanom, hogy ez a film romantikusnak nem romantikus, vígjátéknak nem vígjáték, drámától messzeáll, nincs benne semmi krimi-thriller stb vonulat, talán egy kis sci-fi, de aztán rá kellett jönnöm, hogy a futurisztikus elem sem futurisztikus, csak más szemszögből látszik. Szóval, nehéz behatárolni, talán ilyenekre szokták mondani, hogy avantgard. Vagy egyszerűen csak sima "magyar film" jelzővel illetik...

De nem akarnék itt nagyon mellébeszélni, mondok inkább konkrétumokat. Tehát nagyon nagy vonalakban a film arról szól, hogy a főhősünk barátnője bejelenti, hogy terhes. A férfi kétségbe esik, nem érzi magát felkészültnek a gyerekvállalásra. Aztán másnap arra ébred, hogy egy idegen nő fekszik mellette, akiről minden barátja állítja, hogy ez az a nő, akivel már öt éve együtt él. És ez a jelenség a terhesség mind a kilenc hónapját végigkíséri, újabbnál új terhes nők jelennek meg nap mint nap...

A Poligamy első negyedórája vagy tán félórája is teljesen olyan volt, mint az igazi romantikus vígjátékoké. Aztán az "új nő mellett ébredek"-fordulattal valahogy teljesen más irányt vett a film. Egyszerűen annyi történt, hogy elvonttá változott. Mert a főhős szempontjából látunk mindent, konkrétan az ő szemével, de rá kellett jönnöm, hogy éppen ez a kulcs a film megértéséhez. Ugyanis bár főhősünk barátnője állandó változásban van, mégis az derült ki számomra, hogy valójában ugyanarról a nőről van szó, csak főhősünk szemében változott meg a kép. Az zavarta meg, hogy egy új jövevénnyel bővül a család. Aztán ez a film végére teljesen nyilvánvalóvá vált, hiszen a szülőszobában, a gyermek felsírásakor megtörtént a várva várt happy end.

Talán megérne pár szót a színészekről is beszélni. Csányi Sándor, az Csányi Sándor, nem sok új a nap alatt. Azt bírom benne, hogy hihetetlenül sármos. Ránézek és elhiszem neki, hogy ő egy jó pasi mert minden mozdulatából ez süt le, hogy ezt akarja velem elhitetni. Pedig nem az, legalábbis egyáltalán nem az én stílusom/típusom, hiszen mindig is a világos szemre és hajra buktam. De ez a Sándor minden filmjével a szívembe lopja magát, arról nem is beszélve, amikor egyszer taliztam vele (erről bővebben már itt írtam.) Amúgy meg azt gondolom, hogy kisugárzásán kívül nem a legjobb színész, még artikulálni se tud rendesen. De ebben a Poligamyban láttam valami újat megcsillani tőle, amit eddig még nem vettem észre. Egyszerűen jól játszott e filmben, semmi kifogásolni valót nem találtam az alakításában.

Nos említettem már az "elcseszett PR-t" a filmmel kapcsolatban. A másik tévedés szerintem Tompos Kátya, mint főszereplő. Ha a 100 perces filmben negyedórát jelenvolt, talán azzal is sokat mondok. Nem kétséges, hogy kulcsfontosságú szerepe volt, de akkor se tettem volna én a plakátokra meg egy szinten sem emlegetném Csányi Sándorral, hiszen ő a film abszolút főszereplője. Meg igaz, hogy mostanában kezd ő is felkapott lenni, de közel nem annyira, hogy néptömegeket vonzana a moziba. De hát ők tudják. Szerintem ezzel a PR-rel azt érték el, hogy igaz, hogy sokan elmentek a filmet megnézni, de a többség csalódottan jön ki. Hiszen papírforma szerint én is egy romantikus vígjátékra ültem be és abszolút nem azt kaptam. Másrészt így utólag tetszett, meg jó volt, mert nemcsak a felszín van, hanem találtam benne mélységeket is, ami az ilyen fajta tömegfogyasztásra szánt filmeknél nagyon ritka. Éppen ezért a gondolkodó embereknek ajánlom a filmet, akik szeretnek agyalni a történeten. Akik meg csak röhögni szeretnének a jobbnál jobb poénokon és szurkolni a szerelmes főhősöknek, hogy összejöjjenek, azok nézzék meg még egyszer a Csak szex és más semmit vagy az SOS szerelmet. Mert azok is jók a maguk műfajában, de a Poligamy semmiképpen sem ezt a sort erősíti.

Szerintem mindenki életében történt már olyan eset, hogy éppen olyan pillanatban készült róla fénykép, amikor nem a legalkalmasabb volt. Gondolok itt ilyenekre, hogy vakarózás, grimasz, unalom stb. stb. Nos, összegyűjtöttem egy csokorravalót Hollywood nagy sztárjai rossz pillanatában lekapott fotóiból.

1. Orli és a kutyus

Mindenek előtt leszögezném, hogy én is állatbarát vagyok, sőt csak egy kategóriával nagyobb kutyám van, egy palotapincsi. De! Most komolyan, Orlando Bloom nem tűnik viccesnek a hóna alatt egy ilyen csöppséggel? :) Egy szívtipróhoz valahogy nem ilyen minikutya dukál, ezt a típus inkább a plázacicák szokták hasonló pozícióban "viselni" mint valami ékszert. De Orli tudja, én adok neki egy piros pontot az állatszeretetért legalább is :)

2. Amikor unják a banánt

Engem úgy neveltek, hogy tegyem a szám elé a kezem, ha ásítok. Nos, látom, hogy Hugh Grant és Paris Hilton is részesült efféle nevelésben, ezért egy rossz szavam nem lehet. De azért nem mindegy, hogy ilyen "alibi udvariasságból szám elé teszem a kezem"-mozdulatról van szó, vagy komolyan gondolja az illető, hogy nem biztos, hogy más is örül neki, ha lelátni a mandulájáig.

3. Viszket az orrom

Elég ciki, mikor az emberre társaságban tör rá a viszketés, főleg olyan helyen, amit nem lehet csak úgy feltűnés nélkül elvégezni. Hát nem tudom, nekem nincs akkora orrom mint Tom Cruise-nak és nem tudom, hogy a nagyobb orr jobban viszket-e mint a kisebb. Viszont abban biztos vagyok, hogy ennyire tuti nem lehetett vészes a helyzet, hogy még ilyen grimasz is becsusszanjon mellé, itt más is lehetett a háttérben :)

4. Valami van az orromban

Igen, én ilyenkor szoktam elővenni egy zsepit. Lehet, hogy Jake Gyllenhaalnak egyik kezében a telefonnal nehéz feladat lett volna egy zsebkendőt előkotorni a farzsebéből. Vagy a pasikat ismerve az is megeshetett, hogy nem vitt magával pézsét. Mindenesetre remélem, hogy miután letette a mobil, gyorsan előkerített valamiféle puha papírt és nem a szájába dugta az ujját. Fujjj, ez tényleg gusztustalan volt :))

5. Valami viszket a gatyában

Elnézést, a kép láttán én talán jobban zavarban vagyok, mint Daniel Craig. Mit lehet ehhez még hozzátenni? Talán annyit, hogy nagyon ügyesen próbálta elterelni a figyelmet, hiszen másmerre nézett, mint amerre a keze járt. És talán csak egy pillanatig tartott az egész jelenet.

6. Valami van a gatyában

Nos, ez annyiban tér el az előző képtől, hogy nyilván tovább tarthatott egy pillanatnál. De most tényleg, mi lehetett a gond szegény Hugh Jackman izéje táján? Erről eszembe jutott, hogy már velem is megesett mozi közben, hogy a kelleténél mohóbban ettem a pattogatottkukoricát és a melltartómban landolt egy része, de a sötétben azért kevésbé feltűnő volt a nagyobb darabokat kivenni, a kisebbeket meg ráért fürdés előtt otthon. :) Szóval elképzelni nem tudom, mi lehetett kedvenc ausztrálom gatyájában.

7. Az a fránya slicc

Ez a helyzet a rémálmaim netovábbja, mindig kínosan ügyelek rá, hogy ne történjen meg. Természetesen ez azzal is jár, hogy akaratlanul is észreveszem, ha másnak lecsúszott a slicce és már majdnem én jövök zavarba. Szegény Brad Pitt-et is sajnálom, de hát végtére is az ő baja, hogy fotózás előtt erre nem tudott odafigyelni, vagy hogy olyan bóvli farmert vett magának, amivel ez észrevétlenül megtörténhet. Nos, nem tudom mikor vette észre ezt, ha egyáltalán észrevette-e, de ez tényleg nagyon kínos...

Robert Pattinson vs. ???

Újságíró lévén, sok újságot olvasok. Akárhány lapban olvasok a tinik rajongásának jelenlegi tárgyáról, Robert Pattinsonról cikket, mindenhol másnak állítják. "Megszületett az új James Dean", "itt van az új Leonardo DiCaprio", "Robert Pattinson az új Brad Pitt" stb. Szóval, arra gondoltam, hogy sorra veszem ezeket az esztelenségeket, sőt megtoldom még képzeletem néhány szüleményével :)

1. Az új James Dean


A képeket alaposabban szemügyre véve igen, mindkettő jóképű, rajonganak értük és mint színész, hihetetlenül a dolgok kezdetén állnak. Mindketten belecsöppentek egy olyan világba, amelyben kétszer ennyi idős színész társaik is néha elvesznek. És James Dean sajnos nagyon hamar elveszett egy végezetes autóbalesetnek köszönhetően. Most komolyan, ki kívánná Robert Pattinsonnak, hogy James Dean sorsára jusson? :)

2. Az új Macaulay Culkin


Itt nem elsősorban külső adottságok hasonlatosságával indokolta az eredeti cikk írója a két színész azonos sorsát. Szerinte Robert egy nagyon helyes, sikeres fiú, akire ugyanaz a sors vár, mint Macaulay-re: felnőtt korára alkohol- és drogproblémái lesznek. Öhm. Barátok közt is a 23 éves ember, már felnőttnek számít. Másrészt ő nem kisgyerek fejjel került a film világába, már elmúlt 20 éves, mire jöttek az első sikerek...

3. Az új Hugh Jackman


Nos, ezt én találtam ki. :) Amikor megláttam ezt a szürke Rob képet, egyből az X-Men Farkasa jutott eszembe róla. Persze kevesebb izommal és karmok nélkül. Viszont a zene szeretete is közös bennük, mivel Hugh musicalben utazik, Robert pedig lelkesen szerez zenét, gitározik és zongorázik.

4. Az új Dolhai Attila



Na, ezt csak a vicc kedvéért, csak színházrajongóknak. :) De tényleg, néhány képen hasonlítanak külsőleg egymásra: fehér bőr, markáns szemöldök, hideg színű szem, szívdöglesztő mosoly...

5. Az új Leonardo DiCaprio

Semmi kétség nem fér hozzá, hogy annak idején a Titanic-kal Leo legalább annyi tini szívét megdobogtatta, mint Rob az Alkonyattal. Ezzel indokolták eredendően a hasonlóságot, de a képet elnézve, pózolni is igen egyformán tudnak. Igen, erre a bigyesztett ajakra buknak a kamaszlányok. :)

6. Az új Johnny Depp

Az írták az újságban, hogy amit annak idején Johnny jelentett a fiatalok életképének, most ugyanezt a helyet foglalja el Rob. Nos, ezen elgondolkodtam, vajon mit jelenthet? Aztán arra kellett rájönnöm, hogy semmi jót, mivel Johnny igencsak rosszfiú volt: drog, pia, nők. Persze mindemellett nagyszerű színész, és rendesen kikupálódott mára. De most ezt tényleg nem értem: vagy Rob sajtósa nagyon jó, vagy engem kerülnek el a hírek a kokain-mámoros, legalább három csajt viszek fel magamhoz-partikról.

7. Az új Brad Pitt

Igen, most már szebb vizekre eveztünk. A férfias szépséghez. Brad Pitt talán már maga se tudja, hány helyen választották meg legjobb pasinak. Nos, a női magazinok ugyanezt a sorsot jósolják Robertnek is. Hát mit is mondjak. Ha nem lenne Brad-en, Rob-on és rajtam kívül senki más a Földön és kb. egykorúak lennénk, azt hiszem inkább a szőke mellé tenném le a voksom. Másrészt meg Brad valahogy univerzálisan szép, Robertnek pedig kifejezetten karakteres arca van.

Ám van itt még valami! Ugye emlékszünk még az Interjú a vámpírral című nagyszerű alkotásra? Hát igen, egyesek szerint már csak ezért is született meg az új Brad Pitt, mert annak idején ő is vérszívóként lépett be a halhatatlan színészek klubjába. Szerintem meg ez nem ezen a vámpír-dolgon múlik, de ugye ezt nem én találtam ki... Ugyan ki szeretné, ha kiszívnák a nyakát és megölnék? Brrrrr. Még akkor is, ha ezután halhatatlanná válnék és örökké valamelyikükkel kellene élnem... Azt hiszem, nekem az túl hosszú idő lenne :)

8. Az új Jude Law

Elérkeztünk a kedvencemhez, hiszen Jude nagyon közel áll a szívemhez. Ám ezt a hírt sem én találtam ki... Nézzétek meg, ugyanaz az angol elegancia, még a napszemcsijük is hasonlít. ;) Fehér bőr, kék szem, egy kis borosta, éteri megjelenés - ettől döglik a légy. Szóval igen, az újságírók szerint az angol úriember fogalma, amelyet eddig Jude Law jelentett, új értelmet nyert. Ám vegyük csak szemügyre ezt a dolgot és a következő két képet!

Igen, igen, ezek ugyanazok a fent említett angol úriemberek. Hát ez van, mindketten tudnak úgy öltözni, mint a csövesek. Másrészt Jude minden, csak nem úriember, hiszen válás, nőügyek, zabigyerek, nomeg piahegyektől hemzseg vele kapcsolatban a sajtó. Szóval akik Robot hozzá hasonlítják, remélem Jude Law mint a nagyszerű színész vagy Jude Law mint az angol elegancia megtestesítője aspektusból vizsgálják az egyezést vagy újjászületést vagy az utódot- vagy magam sem tom mit. :)

9. Robert Pattinson mint Robert Pattinson

Vajon ez miért nem jut senkinek sem az eszébe? Mi lenne, ha nem holmi hasonlítgatásokkal töltenék ki a lapok oldalait, hanem magával Robert Pattinsonnal. Szerintem ő még elég mazsola a színészetben és itt enyhén fogalmaztam. Viszont egyértelműen van kisugárzása, ami rendkívül fontos. Hiszen én is láttam a saját szemmel, mennyire kevés arckifejezést tud produkálni, mennyire érthetetlenül beszél angol létére - és mégis, ha meglátom a vásznon, csak őt tudom nézni. Hogy van ez? Mert még csak azt se tudnám mondani, hogy jóképűnek tartom. Egyszerűen csak látok benne valamit. Látom benne a lehetőséget.
Ám ha a képekről beszéltünk idáig, beszéljünk e legutolsóról is. Szerintem ez telitalálat e bekezdéshez. Szimplán az süt le a képről, hogy ez a gyerek egy idióta - a szó pozitív értelmében. Nem lehet nem szeretni. A haja itt is úgy áll, ahogy minden fotón - össze-vissza, hiszen mindig szana-szét túrja. Mindemellett mégis sugárzik belőle valami elegancia, valami nagyon angol vonzerő, amiért talán ő korosztálya legnépszerűbb színésza ma. De mi lesz holnap, mi lesz ha lecseng az Alkonyat-láz, hiszen az sem tart örökké? Mint fentebb olvastuk, csomóan züllést jósolnak neki nagyon kedvesen. Ám a kép másról tanúskodik számomra: Rob tesz a világra, tesz arra, hogy ő egy vámpírként vált világhírűvé - inkább csak szórakoztatja az egész cirkusz, ami övezi. Annyi biztos, hogy 20 év múlva is emlékezni fogunk Robert Pattinsonra, mint Edward Cullen. Másrészt meg biztos, hogy nemcsak erre a vámpírra, hiszen Rob a Little Ashes-zel elindult egy komolyabb úton is. Nos, én várom a folytatást.

2009. december 20., vasárnap

Már ez előző bejegyzésben is foglalkoztam az évforduló kapcsán Edith Piaffal és megemlítettem, hogy olvastam az életrajzi könyvét, amelyet Jean Cocteau írt, az énekesnő mesélése alapján. Most erről a könyvről szeretnék egy kicsit elmélkedni.

Kifejezetten vékony könyvről van szó, 224 oldal és vagy 20 oldalnyi képmelléklet. Ám maga a mesélős életrajz csak 200 oldal, mivel 24 oldalnyi kronologikus életrajz található még benne. Nos, ennyit a számokról. Előző bekezdésben elmeséltem, hogy került kezembe a könyv. Szóval, másfél óra alatt faltam fel. Annyira élveztem, le se tudtam tenni. Sose szoktam buszon olvasni, mivel ilyenkor jobb esetben a fejem fájdul meg, rosszabb esetben émelygek... De ezúttal kivételt tettem, és az utóhatást vállalva (ami hál istennek ezúttal elmaradt) csak olvastam és olvastam. Ugye ezt már máskor is említettem, hogy mindenki emlékszik az első alkalomra mindenből, így én se feledtem melyik volt az a könyv, amely életemben először könnyet csalt a szemembe. Elárulom, hogy Hemingway Akiért a harang szól-ja volt az. Ez most azért is hoztam elő, mert megesett már velem ezóta is, hogy elpityeredtem egy-egy könyvön. De olyan még sosem fordult elő, hogy az adott könyv 19. oldalánál érjen el a katarzis pillanata. Nos, Edith Piafnak ez is sikerült.

Azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam. Ha egy szóval kellene összegeznem, annyit tudnék mondani: "lenyűgöző". Mind a könyv, mind Edith Piaf. Zárásul, kedvcsinálóként, vagy hangulat miatt jöjjön a 19. oldalról egy kis idézet, amely az első fellépéséről szól.

"Hallgattak. Lassacskán hangom erőre kapott, valami kis biztonságérzetem támadt, és már a nézőtérre is rá mertem nézni. Figyelmes, sőt komoly arcokat láttam. Sehol egy mosoly. Megnyugodtam. "Megfogtam" a közönséget. Tovább énekeltem, és az utolsó refrén végén, felejtve, hogy félig kész pulóverem mozdulatlanságra kárhoztat, egy mozdulatot tettem, csak egyetlenegyet; felemeltem a karomat. Az ihlet jókor jött, de az eredménye annál kellemetlenebb volt. Kendőm, Yvonne Vallée szép kendője lecsúszott a vállamról, és a lábam elé esett.
Szégyenemben elvörösödtem. Most itt mindenki megtudta, hogy pulóveremnek csak egy ujja van. Könny szökött a szemembe. Álmomnak vége. Valaki mindjárt nevetni fog, és gúnykacajok között kulloghatok vissza a kulisszák mögé...
De senkinek sem volt nevethetnékje. Hosszú csend támadt, csend, ami nem is tudom, meddig tartott, de nekem úgy tűnt, hogy a végtelenségbe nyúlt. Majd hirtelen felcsattant a taps. Leplée produkálta volna? Nem tudom, de annyit tudok, hogy mindenfelől jött, és hogy éljenzés sohasem volt kedvesebb nekem. Mintha álomból ébredtem volna. A legrosszabbtól tartottam, és szűnni nem akaró tapsot kaptam. Majdnem elbőgtem magam..."

;;

Template by:
Free Blog Templates