2009. december 19., szombat

Piaf

Nos, előző Jane Austen cikk hagyományát követve ezúttal is egy bizonyos évforduló kapcsán írnék bizonyos művészről. 1915. december 19-én született Edith Piaf. Ennek kapcsán megnéztem a Piaf (eredeti nyelven La môme, angolul La vie en rose címmel fut) filmet, immár másodjára. Nos, a sanzonok királynőjének születésnapján íme egy hozzá kapcsolódó iromány!

Nagyjából akkor láttam először a filmet, amikor kb. kijött dvd-n. Első benyomáshoz több minden hozzájárult. 1. Edith Piaftól mindig is féltem egy kicsit: tudniillik anno francia szakra adtam be az egyetemi jelentkezőlapon elsősorban és nagyon bennevoltam meg talán vagyok is a francia kultúra finomságaiban. Éppen ezért utálom leírni, de az általuk talán legnagyobbnak tartott művészük zenéjét nem szerettem. Hallottam egy éles hangot, hol dallamosabb, hol fájdalmasabb dalokat, amik egy idő után egybefolytak. Szóval igyekeztem kizárni Edith Piafot az életemből. Tulajdonképpen semmit nem tudtam róla azon kívül, hogy "szomorú sorsú" énekesnő. Aztán mégiscsak megnéztem a Piaf című filmet, mert mindenki annyira dícsérte. 2. Hogy finoman fejezzem ki magam, a film első nézésre inkább a háttérben ment, közben mással volt elfoglalva. Így lett az az összhatás, hogy hamar elvesztettem a fonalat, nem értettem és untam.

Viszont esélyt adtam neki másodjára is. És ezt leginkább a technika ördögének köszönhetem. Ugyanis cikket kellett írnom Piaf életéről és amikor forrás után kutakodtam a neten, eccer csak meghalt a wifi és net nélkül maradtam. Mit volt mit tenni, sürgetett a határidő, így két dolgot tettem: levettem a polcról "Edith Piaf - Nem bánok semmit sem" című életrajzi könyvét és kivettem a fiókban porosodó Piaf dvd-t. Előbb a könyvet olvastam ki, kereken másfél óra alatt. Annyira magával ragadott, hogy a filmet is azonnal betettem a dvd lejátszóba.

Szóval másodjára nézésemkor már talán a leghitelesebb forrásból birtokában voltam Edith Piaf életrajzának és így talán a sanzonjai is a szívemhez értek a filmben. Ha nem tévedek, ezt is úgy oldották meg, mint az Elvis című életrajzi filmben, hogy az eredeti előadótól halljuk a dalokat, csak az éppen látszó színész/nő tátog. Na jó, azért tátogásnál többről van szó Marion Cotillard esetében is. :) Ugye ő ezért az alkotásért megkapta a legkobb női főszereplőnek járó Oscart. Nos, kövezzen meg bárki érte, én akkor is vállalni fogom, hogy szerintem Cotillard szimplán egy elmebetegként formálta meg Edith Piafot. Néztem, néztem és az jött le a filmben, hogy ez az Edith Piaf nem volt százas. Szerintem Cotillard nem játszott jól, egyszerűen ripacskodott. Számomra csapnivaló volt és idegesítő. De erről már az Akadémia bírálói is másként gondolkoztak, szóval biztos velem van a baj, de ezt a véleményt akkor sem rejtem véka alá.

Másrészt viszont tetszett a film. Jól bemutatja Piaf pályáját, a legjobb dalokat szedték össze benne. Meg azt is észrevettem, hogy az életrajzi könyv is alapműként szolgált, hiszen rengeteg idézetet találtam belőle. Így, hogy ismertem Piaf életét, abszolút nem volt sem unalmas, sem érthetetlen, sem kusza a film, minden a helyén volt. Az pedig megdöbbentő volt, hogyan nézett ki halála előtt. Hiszen még 50 éves sem volt, eztán így összeroggyant?! Persze ez a showbiznisz, általában a nagyon mélyről jövő emberekkel ezt teszi. Volt már rá más példa is, sajnos.

Azt hiszem, nincs egyéb érzésem ezzel a filmmel kapcsolatban. Számomra egy teljesen korrekt életrajzi film, a forgatókönyvet illetően. Marion Cotillardban találom a film egyetlen gyenge pontját, szerintem túljátszotta. Lehet, hogy ezt kérték tőle, és akkor a rendezővel volt baj. Nos, én sok mindent elhiszek, de amit az életrajzi könyvében olvastam, az alapján egyértelműen nem egy idegbeteg, gyengeelméjű, akartos cafka jelenik meg előttem. Szóval nekem ezért nem tartozik a Piaf a kedvenceim közé. De tényleg jobb élmény volt másodjára nézve...

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Template by:
Free Blog Templates