Ez volt az a film, amire már a mozibemutató idején azt mondtam, hogy "kizárt". Aztán egyik kedves barátném összeállított számomra egy DVD-pakkot a legújabb szerzeményeiból és rákérdezett, hogy kell-e a Marley& én. Mondtam neki, hogy köszönöm a lehetőséget, de inkább most nem élnék vele. Viszont ő kitartó volt és mégiscsak belecsempészte a többi újdonság mellé. Kicsit húztam a számat, hogy na ezt csak azért sem. Aztán egyik este vígjátékra fájt a fogam és beadtam a derekam. Nos, az eredménytől én magam lepődtem meg a legjobban.
Azt hiszem mindössze a két főszereplő és korábbi filmes megjelenéseik miatt gondoltam úgy, hogy ez a film nem az én világom. Owen Wilson és Jennifer Aniston mindig az ilyen fárasztó, erőltetetten poénos vígjátékokban szokott szerepelni, amiktől én a falra mászom. Talán e filmben leginkább a kutya vonzott, ami miatt megnéztem. Szóval a Marley és én egyáltalán nem az az alkotás, amit a két főszereplőtől elvárnánk. Voltak ebben is nagy poénok, hiányoztak a drámai mélységek viszont ami újdonság volt, hogy ez a kutyás vonulat kifejezetten szívmelengető érzést keltett a nézőben.
Nos a történet a következő. Főhőseink esküvőjével kezdődik a film, amikor is elhatározták, hogy melegebb éghajlatra költöznek. Mindketten újságírók, viszonylag könnyen találnak új állást a napfényes Floridában. A férj viszont félni kezd, hogy felesége gyereket szeretne és kitalálja, hogy vesz neki egy kutyát. Bob Marley után nevezték Marleynak. A történet szerint ő a világ legneveletlenebb kutyája. Gazdái viszont mindig szeretettel veszik körül, amikor bővül a család, akkor is mindenki kedvence marad. Jóban-rosszban mindig Marley az állandó tényező körülöttük, ő az, aki feltétel nélkül mindenkit szeret és mindenki szereti. Viszont sajnos még a legszeretreméltőbb kutyák sem élnek örökké és úgy érzem ez a film erőssége. Mert a néző nem számít rá, hogy egy filmben a család kedvence-kutya, Marley meghalhat. Igen, mindenki készítsen elő zsepit...
Mivel elég negatívan álltam a két főszereplőhöz, ezért úgy érzem, kutya kötelességem megemlíteni, hogy mennyire szerettem mindkettejüket a Marley és énben. Owen sokkal visszafogottabb volt, mint amit korábban megszoktam tőle. Jennifer Aniston pedig megkomolyodott a Jóbarátok óta és nem tűnt annyira tenyérbemászónak, mint ahogy emlékeimben él. Mindketten kedvesek és helyesek ebben a filmben, éppen olyanok, amilyen barátokat szeretne az ember. Azt azért nem mondom, hogy én is ilyen szeretnék lenni, hiszen kinek kellene a világ legrosszabb kutyája aki romhalmazzá változtatja a házat? :)
Van itt még valami, amit nem hagyhatok ki. Pár hete akadt meg a szemem a Kaliforgia legfrissebb része elején, hogy "guest starring Kathleen Turner". Vártam és vártam, de nem láttam őt a sorozatban. Aztán a Marley & én címszövegében szintén feltűnt a neve. És amikor megláttam, kikerekedett szemmel felkiáltottam: "jesszusom, így megváltozott." Így már természetesen egyből beugrott a szerepe a Kaliforgiából is és ott is nagyon jól játszik és emlékezetes mellékszereplőként, akárcsak e filmben. Íme ilyen volt és ilyen lett:
Tehát röviden és velősen úgy összegezném a Marley & ént, hogy ez a meglepetések filmje. Csak ajánlani tudom korosztályra való tekintet nélkül. Van az a mondás, amit emlékkönyvekbe szoktak írni, hogy "aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet." Nos, az én értelmezésemben ez érvényes az állatokra is. Mindig felbolygat, ha állatkínzásokról és hasonlók durva dolgokról hallok híreket. Hiszen az állatoktól annyi szeretet tud kapni az ember, amit lehet, hogy egyetlen felsőbb rendűnek vélt élőlénytől sem. Ezért engem nagyon meghatott ez a film, sírtam mint egy kisgyerek a film végén. Marley sorsa szerintem minden embert megérint, akibe egy csepp érzés is szorult...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése