Világ és egyéb katasztrófák

Összeállítottam egy listát a legérdekesebb ruhakölteményekről, melyekben az idei Golden Globe-on jelentek meg a sztárok. Emma Watson ruhája annyira nem jött be, ahogy Sandra Bullocké, Reese Witherspooné, Zoe Saldanaé, Julia Robertsé, vagy Olivia Wildé sem. A többivel szerintem, nem volt gond, ízléses és alkalomhoz illő viseleteket választottak, külön kiemelném Matthew McConaughey zöldes szmokingját, ami formabontó de elegáns egyben.

Amik nem:

Amik igen:

Mi történne a Fehér Házban, ha egy hirtelen támadáskor az elnök élete veszélybe kerülne? Az utóbbi idők legizgalmasabb thrillerjében erre a kérdésre is választ kapunk egy rendkívül látványos akció keretei között.

A Támadás a Fehér Házban című film hiánypótló alkotásnak tekinthető, mivel az utóbbi időkben egyre kevesebb olyan nagyköltségvetésű film készül, melynek története az amerikai elnök köré fonódna. Mivel az újévezred minden eddiginél nagyobb terrorfenyegetettséget is magával hozott, így egyre inkább lecsökkent az efféle fikciók száma is. Ilyen tekintetben is nagy vállalkozásnak bizonyult a Támadás a Fehér Ház ellen, amelyben az amerikai elnököt túszul ejtik dél-koreai terroristák és egy igen látványos akciójelenet közepette Washington legismertebb épületeit jóformán porig rombolják. A filmet már bemutatták az Egyesült Államokban a bostoni robbantásos merénylet előtt – viszont mindezidáig nem hozták összefüggésbe a filmmel és nem korlátozták vetítését. A terrortámadás mellett a filmben élesben láthatunk kínvallatást is és kicsit túlteng azon jelenetek száma, amikor egész Amerika szeme láttára a tévéképernyőn élő adásban lelőnek egy-egy túszt.

A Támadás a Fehér Ház ellen elnöke egy özvegyember (Aaron Eckhart), aki kisfiát egyedül kénytelen nevelni, miután neje egy autóbalesetben meghalt. Az elnök egyik testőre (akit Gerard Butler alakít) számkivetett lesz, miután nem tudta megmenteni a first lady életét. Amikor azonban terrorveszély lép fel, ő bizonyul az egyetlen megoldásnak, aki képes kiszabadítani Amerika elnökét. 

Érdekes választás, hogy erre a szerepre napjaink legismertebb skót színészét választották ki, nem pedig egy izmos amerikait. Azonban minden kétséget kizáróan jót tett Gerard Butler karrierjének ez a szerep, mivel az utóbbi időkben jóformán csak megbukott filmekben kapott szerepet. Butler kaszkadőrt sem kért a hajmeresztő akciójelenetekhez sem, melynek az lett az eredménye, hogy több zúzódásos sérülést is begyűjtött. Mi több: "A forgatás után nem sokkal elment a hangom és akkor derült ki, hogy a hangszálaim is megsérültek. Nemrég kellett visszamennem kontrollra, és az orvos megkérdezte, hogy valami kitüremkedik a nyakamból, nem vettem-e észre? Az MRI vizsgálat után aztán a doktornő közölte velem, hogy egy másik csont is eltört a nyakamban. Azt kérdezte, mit csináltam? Mire én: akciófilmet forgattam, amibe majdnem belehaltam" – mesélte Gerard Butler a Jay Leno Show-ban. További érdekesség, hogy nemrég volt az idei Fehér Házbeli Correspondents’ Dinner (tudósítók vacsorája) és Barack Obama meghívottjai között Gerard Butler is helyt kapott. Talán új testőrre vágyik az elnök?

A Támadás a Fehér Ház ellen visszaidézi a ’90-es évek azon amerikai sikerfilmjeit, melyek körüllengi az amerikai pátosz (például méltó párja A függetlenség napjának vagy Az elnök különgépének). A Támadás a Fehér Ház ellenben elhangzanak olyan mozivásznon régen hallott mondatok, minthogy „az Amerikai Egyesült Államok elnöke nem tárgyal terroristákkal” avagy „Isten áldja az Amerikai Egyesült Államokat”. Akinek mindez soknak tűnik, avagy már nem vevő az olyan filmekre, amelyekben egy húsvér emberi hős (véletlenül sem szuperhős) átverekedi magát gonosz emberek tucatjain – ne nézze meg a filmet. Viszont akiket mindez nem zavar, egy rendkívül látványos és izgalmas élményben lesz részük, ráadásul töviről hegyire megismerhetik a Fehér Ház belső rejtett zugait is.

Támadás a Fehér Ház ellen (Olympus Has Fallen, 2012)

amerikai thriller, 111 perc

Rendező: Antoine Fuqua

Főszereplők:Gerard Butler, Morgan Freeman, Aaron Eckhart

Forgalmazó: Pro Video Film & Distribution Kft.

Forrás

Nem is olyan régen tettem egy elhamarkodott kijelentést egy DVD-üzletben, miszerint én már láttam minden valamirevaló kosztümös, romantikus filmet. Hát ez az állításom most megcáfolódott: rátaláltam a 2002-ben készült Költői szerelem című filmre, ami igaz, hogy nem teljes mértékben de talán félig-meddig nevezhető kosztümösnek, romantikusnak pedig abszolút. Gwyneth Paltrow-t már sok filmben láttam, nagyjából ismerem is a munkásságát, így magam is meglepődtem, hogy maradhatott ki eddig a Költői szerelem. Másrészt Aaron Eckhartot is kifejezetten megkedveltem az utóbbi időben, úgyhogy egyértelműen kötelező műalkotásnak tűnt számomra e film.

A Költői szerelem története két síkon fut: egyszer a jelenkorunk Angliájában, ahol egy ösztöndíjas amerikai történész tanonc egy híres költő szerelmes levelére bukkan, amellyel teljesen más megvilágításba lehetne helyezni az irodalomtörténetet. Nyomozásához segítségül egy savanyú irodalmár hölgyet talál, aki felmenőitől rámaradt emlékei alapján is jártas a viktoriánus kor titkaiban. A jóképű amerikai történész, aki kijelenti, hogy nem akar senkivel kapcsolatba bonyolódni és a ridegnek tűnő hölgy, akinek zűrös szerelmi élete volt, a nyomozásuk során kibontakozó kusza szeretői viszonyok közepette, egy idő után egymást is kezdik észrevenni.

A történet másik szála pedig a 19. századba vezet vissza, ahol egy házas férfi és egy biszexuális nő szerelmi története bontakozik ki a néző előtt, ahogy a jelenkorban haladnak előre a nyomozásban. És ez az idejétmúlt románc azért is érdekes, mert mindkét fél híres irodalmárrá vált az utókor számára, viszont ezelőtt senki sem hozta összefüggésbe őket. A film tanulsága pedig egyértelműen arra utal, hogy semmit sem lehet eltitkolni, mindennek nyoma marad, előbb-utóbb úgyis kiderül. Vagy mégsem? :)

Amellett, hogy mindkét síkon kifejezetten érzelmes volt a film, az izgalmakkal sem volt probléma, egyetlen percét sem untam. Persze voltak benne megszokott romantikus fordulatok, viszont a váratlanság eszközével is tudott hatni a Költői szerelem. Azt kell mondanom, hogy régen láttam ennyire magával ragadó romantikus filmet, mint ez. Nem is értem, hogyan kerülhette el eddig a figyelmemet, vagy miért nem hívta fel egyik kedves ismerősöm sem a figyelmemet rá! Ezután, azt hiszem ez is a Becoming Jane kategóriájába kerül és mindenkinek én fogom javasolni, aki egy kellemes romantikus történetre vágyik.

Továbbá a színészek alakítása mellett sem tudok szó nélkül elmenni. Igazából ez nem az a film, amiben olyan hű de nagyot lehetne játszani, minden szerep sematikus, de persze ezt is el lehetne rontani (ami ez esetben nem történt meg). Gwyneth Paltrow szerepe valahogy az a megszokott karakter volt: kissé magába forduló, depressziós nőt játszott, aki egy férfi hatására kivirul. Aaron Eckhart pedig kifejezetten fiatalnak tűnt mondjuk a mostani Derült égből szerelemhez képest. De itt még az én szememben is jóképűnek látszott, nemcsak szimplán sármosnak: nem tudom, talán a most tényleg kéknek tűnő szeme, vagy a belőtt frizurája tette, esetleg maga a szívtipró amerikai karakternek köszönhető-e. A lényeg, hogy mindketten kihozták a karakterükből amit lehetett és szerintem kifejezetten hiteles párost alakítottak, egyszerűen illettek egymáshoz.

Összegzésként annyit tudok mondani, hogy egyből felvettem a Költői szerelmet az „Ezt nézd meg” listára. Talán leginkább a romantikus lelkületű embereknek való, akikbe még szorult valami érzés. Tulajdonképpen a film két idősíkja jó például szolgál, hogy mekkorát változott a világ: a 19. században a társadalmilag elítélt, tiltott érzelmeknek is tudtak engedni, napjainkban pedig amikor elméletileg megvalósult a demokratikus szabadság, akkor mindenki dilemmázik és mindenféle nem létező problémát beszél be magának az önismeret és az intelligencia nevében. Pedig az érzések nem változtak, csak a kontextus.

A Derült égből szerelem inkább romantikus film, mint vígjáték. Bár kétség kívül vannak benne humoros jelenetek is. Az események középpontjában egy özvegy férfi és egy virágboltos nő áll, aki szerencsétlen a szerelemben. Bár a férfiről is elmondható ugyanez, mivel felesége meghalt egy autóbalesetben. Az újrakezdésről írt egy könyvet, sőt tanfolyamot is szervez, hogy segítsen másoknak is túllépni egy közeli családtag halálán. Szóval, könyvét népszerűsítve visszatér a baleset megtörténtének városába, ahol összeakad meglepő módon a virágárus lánnyal. Tulajdonképpen a többi esemény nem titok, hiszen a tipikus sablon szerint alakul minden. Viszont a kellemes színészi játék elfeledteti a forgatókönyv tipikusságát és talán magunk is meghatódunk egy-egy jeleneten.

Aaron Eckhart alakítja a férfi főszerepet. Már A nő másik arca kapcsán felfedeztem benne a tehetséget és a Derült égből szerelem megerősített, hogy ő tényleg egy jó színész és kifejezetten sármos. Amikor kell, jól hozza a beképzelt szívtiprót, viszont drámai helyzetekben is abszolút megállja a helyét. Igazán szerethető figurát formál ebből az özvegy emberből, annak ellenére, hogyha végiggondoljuk cselekedeteit, egyáltalán nem kellene annak lennie. De hát ennyit tesz, ha eltalálják a megfelelő színészt a szerepre, illetve a sárm sem elhanyagolandó tény.

Ismét arról a Jennifer Anistonról írok, akit sose szerettem, aki mindig idegesített. Előző hónapban a Marley és én kapcsán említettem meg, hogy mennyire meglepődtem azon, hogy nem olyan bolond, mint amilyennek a Jóbarátokban megismertem. Igazából a Marley-ban jobban szerettem a karakterét, mert ezúttal kissé kidolgozatlan szerep lett az övé. De ez nem az ő hibája, hiszen magam is újfent meglepődtem, hogy mégiscsak tud valamit ez a nő. És rájöttem mi dobott annyit rajta! A Derült égből szerelmet feliratosan néztem, nem szinkronizálva. Szerintem az eredeti hangnak köze nincs az állandóan őt szinkronizáló Kökényessy Ágiéhoz: előbbi teljesen természetes, utóbbi a végletekig idegesítő... Szóval igen, kezdem megkedvelni Jennifer Anistont. Úgy érzem a 2009-es év végére egyértelműen nyitottabbá váltam: 4 számomra unszimpatikus színészt fogadtam el és engedve az elítélet nélküli kritikus filmnézésnek, be kell vallanom, hogy nemcsak tehetségesek, hanem szerethetők is: ők Daniel Craig, Owen Wilson, Aaron Eckhart és Jennifer Aniston.

A jó romantikus film titka a szerelmes főhősök összeillésében rejlik, legalábbis szerintem. Ami így hirtelen eszembe jut, az az Anyád lehetnék: Michelle Pfeiffer és Paul Rudd mint tűz a vízhez annyira mutatott összhangot a filmben, ami egyáltalán nem is nyerte el a tetszésemet. Ennek ellensúlyozására meg az Ősz New York-ban esetét tudnám felhozni, ahol a deres hajú Richard Gere és a kislányos Winona Ryder szerelme teljesen hihetőnek bizonyult a korkülönbség és a tapasztalat szempontjából is. Szóval az Aaron Eckhart és Jennifer Aniston duó valahol a kettő között helyezkedik el. Szerintem első ránézésre nem illenek össze, fura összeállítás. Tulajdonképpen saját karakterét mindkettő jól hozza viszont együtt elég silányak, bár lehet, hogy ez a sablonos forgatókönyv hibája. Nem mondom hogy rosszak, mert kb. egykorúak, egyforma adottságokkal és annak ellenére, hogy Jen a nagyobb sztár, mégis Aaront érzem kiemelkedőbbnek. Amennyire összeszokott páros képét festette le Helena Bonham Carterrel A nő másik arcában, itt a Derült égből szerelemben sokkal felszínesebbnek tűnt minden. Bár az egy dráma, ez meg egy vígjáték. Talán az hiányzott a filmből, hogy drukkoljak a két főszereplőnek, hogy valami véletlen hozzon egy kis izgalmat kettejük kapcsolatába, mert ez a sablon éppen kimaradt a filmből.

A Derült égből szerelemre el lehet mondani minden jót és rosszat, amit romantikus film kapcsán megemlíthető. Viszont a negatív kritika ellenére nagyon a szívemhez nőtt. Az ilyen filmek rajongóinak egyszerűen kötelező alkotás, aki meg nem akar csöpögőset nézni, az távolról el fogja kerülni, bár hozzátenném, hogy ez nem is volt annyira szirupos. Bár van benne a drámai tetőpontkor egy nagyközönség előtt elmondott beszéd, amely minden tipikus amerikai sablont tartalmaz, mégis megható volt. Ha belegondolunk, az amerikai filmek tipikus fordulata amikor a főhős sok ember előtt mond világmegváltó gondolatokat, amiktől a saját élete is jobb lesz. Nos, ez itt sem maradt ki, mégis szerettem. Talán ez igaz az egész filmre is: annyira kiszámítható, mégis szeretnivaló és megható.