Világ és egyéb katasztrófák

Nem is olyan régen tettem egy elhamarkodott kijelentést egy DVD-üzletben, miszerint én már láttam minden valamirevaló kosztümös, romantikus filmet. Hát ez az állításom most megcáfolódott: rátaláltam a 2002-ben készült Költői szerelem című filmre, ami igaz, hogy nem teljes mértékben de talán félig-meddig nevezhető kosztümösnek, romantikusnak pedig abszolút. Gwyneth Paltrow-t már sok filmben láttam, nagyjából ismerem is a munkásságát, így magam is meglepődtem, hogy maradhatott ki eddig a Költői szerelem. Másrészt Aaron Eckhartot is kifejezetten megkedveltem az utóbbi időben, úgyhogy egyértelműen kötelező műalkotásnak tűnt számomra e film.

A Költői szerelem története két síkon fut: egyszer a jelenkorunk Angliájában, ahol egy ösztöndíjas amerikai történész tanonc egy híres költő szerelmes levelére bukkan, amellyel teljesen más megvilágításba lehetne helyezni az irodalomtörténetet. Nyomozásához segítségül egy savanyú irodalmár hölgyet talál, aki felmenőitől rámaradt emlékei alapján is jártas a viktoriánus kor titkaiban. A jóképű amerikai történész, aki kijelenti, hogy nem akar senkivel kapcsolatba bonyolódni és a ridegnek tűnő hölgy, akinek zűrös szerelmi élete volt, a nyomozásuk során kibontakozó kusza szeretői viszonyok közepette, egy idő után egymást is kezdik észrevenni.

A történet másik szála pedig a 19. századba vezet vissza, ahol egy házas férfi és egy biszexuális nő szerelmi története bontakozik ki a néző előtt, ahogy a jelenkorban haladnak előre a nyomozásban. És ez az idejétmúlt románc azért is érdekes, mert mindkét fél híres irodalmárrá vált az utókor számára, viszont ezelőtt senki sem hozta összefüggésbe őket. A film tanulsága pedig egyértelműen arra utal, hogy semmit sem lehet eltitkolni, mindennek nyoma marad, előbb-utóbb úgyis kiderül. Vagy mégsem? :)

Amellett, hogy mindkét síkon kifejezetten érzelmes volt a film, az izgalmakkal sem volt probléma, egyetlen percét sem untam. Persze voltak benne megszokott romantikus fordulatok, viszont a váratlanság eszközével is tudott hatni a Költői szerelem. Azt kell mondanom, hogy régen láttam ennyire magával ragadó romantikus filmet, mint ez. Nem is értem, hogyan kerülhette el eddig a figyelmemet, vagy miért nem hívta fel egyik kedves ismerősöm sem a figyelmemet rá! Ezután, azt hiszem ez is a Becoming Jane kategóriájába kerül és mindenkinek én fogom javasolni, aki egy kellemes romantikus történetre vágyik.

Továbbá a színészek alakítása mellett sem tudok szó nélkül elmenni. Igazából ez nem az a film, amiben olyan hű de nagyot lehetne játszani, minden szerep sematikus, de persze ezt is el lehetne rontani (ami ez esetben nem történt meg). Gwyneth Paltrow szerepe valahogy az a megszokott karakter volt: kissé magába forduló, depressziós nőt játszott, aki egy férfi hatására kivirul. Aaron Eckhart pedig kifejezetten fiatalnak tűnt mondjuk a mostani Derült égből szerelemhez képest. De itt még az én szememben is jóképűnek látszott, nemcsak szimplán sármosnak: nem tudom, talán a most tényleg kéknek tűnő szeme, vagy a belőtt frizurája tette, esetleg maga a szívtipró amerikai karakternek köszönhető-e. A lényeg, hogy mindketten kihozták a karakterükből amit lehetett és szerintem kifejezetten hiteles párost alakítottak, egyszerűen illettek egymáshoz.

Összegzésként annyit tudok mondani, hogy egyből felvettem a Költői szerelmet az „Ezt nézd meg” listára. Talán leginkább a romantikus lelkületű embereknek való, akikbe még szorult valami érzés. Tulajdonképpen a film két idősíkja jó például szolgál, hogy mekkorát változott a világ: a 19. században a társadalmilag elítélt, tiltott érzelmeknek is tudtak engedni, napjainkban pedig amikor elméletileg megvalósult a demokratikus szabadság, akkor mindenki dilemmázik és mindenféle nem létező problémát beszél be magának az önismeret és az intelligencia nevében. Pedig az érzések nem változtak, csak a kontextus.