2010. augusztus 6., péntek
1941. augusztus 4-én halt meg Babits Mihály a budapesti Siesta-szanatóriumban. Életműve gazdag örökségünk, mivel egy személyben volt költő, író, műfordító, tanár, a Nyugat főszerkesztője és kuratóriumi elnök.
„Szekszárdon születtem, színésznőt szerettem” – összegezte alliterálva Karinthy az Így írtok ti-ben „Babits Bihály” életét. 1883. november 26-án látta meg Babits Mihály a napvilágot a dél-dunántúli megyeszékhelyen. Édesapja törvényszéki bíró volt, többször áthelyezték, emiatt gyakran költözött a család. Édesanyja, Kelemen Auróra rendkívül művelt, verskedvelő hírében állt (könyv nélkül tudta az Anyegint és a Toldi szerelmét), így volt honnan örökölnie az irodalom szeretetét fiának. Babits Pesten és Pécsen végezte az elemi iskoláit. Ötödikes gimnazista volt, amikor édesapja meghalt. Így a család visszatért a szekszárdi házba, ahol a nagymama (Rácz Innocentia, akit a költő Cenci néniként emleget a Halálfiai című művében) fogta össze a családot.
Érettségi után Babits a Pázmány Péter Tudományegyetemen magyar-francia szakos hallgató lett és stílusgyakorlat órákon összebarátkozott Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel. Már diplomázása előtt írt verseket, ám eleinte nem gondolt a nyilvánosságra. 1906-tól tanárként kezdett dolgozni, többek között Baja, Szekszárd, Pest, Újpest és Szeged városában, sőt Fogarason is megfordult. Ekkor jelentek meg első művei a Nagyváradon kiadott A Holnap című antológiában. Fekete ország című versével nagy botrányt kavart, mert Ady Endre Fekete zongorájához hasonlítva érthetetlennek találták. Babitsot érzékenyen érintették a kritikák és Itáliába utazott kikapcsolódni. Itt határozta el, hogy lefordítja Dante Isteni színjátékát.
1909-ben jelent meg első kötete Levelek Iris koszorújából címmel. Első korszakára az antik görög irodalom formáinak megjelenítése volt jellemző. 1912 utáni verseit a keresztény irodalom műfajainak, a zsoltárnak imitálása határozta meg. 1913-ban jelent meg fantasztikus regénye, A gólyakalifa és ez évben kezdte el az Isteni színjáték fordítását. Utóbbiért az olasz állam kitüntette és megkapta a San Remo-díjat.
Babits és Ady a korszak két nagyhatású költője volt és életpályájuk is sok hasonlóságot mutat: ugyanis a csendes esztéta Babits a világháború hatására a politika felé fordult, akárcsak Ady. Babits is vonzotta a botrányokat, bár alkatából adódóan ez igen meglepő: az 1916-os Játszottam a kezével című verséért hazafiatlansággal vádolták, következő évi Fortissimoért pedig istenkáromlás miatt perbe fogták. Így Babits kénytelen volt értelmezni saját költeményét, ami Ady Endrével is gyakran megesett.
Babitsot a per után eltávolították tanári állásából és a Nyugat munkatársává vált. 1921-ben házasodott össze Tanner Ilona (művésznevén Török Sophie) költővel, aki korábban Szabó Lőrinc menyasszonya volt. Gyermekük nem született, de csecsemőkorában örökbe fogadtak egy kislányt (akinek igen sanyarú sors jutott, mivel anyja halála előtt kitagadta az örökségből.) A család Esztergomban vett nyaralót, ahol igen sok időt eltöltöttek, mivel a szép környezet gyakran megihlette Babitsot.
1927-ben Baumgarten Ferenc végrendeltében rossz sorsú költők számára alapítványt hozott létre és Babits lett a kuratórium elnöke. Két év múlva a Nyugat főszerkesztőjévé lépett elő. Életének talán legboldogabb periódusa volt ez az időszak, amely egészen addig tartott, amikor gégerákot diagnosztizáltak nála. A betegség igencsak rányomta bélyegét költészetére és pesszimizmusba fordultak művei. 1938-ban gégemetszést hajtottak végre, ami után képtelen volt megszólalni, ezért az úgynevezett beszélgetőfüzetein keresztül érintkezett a külvilággal. Babits Mihály 1941. augusztus 4-én halt meg Budapesten.
Bálint György a fiatalok nevében így búcsúzott tőle: „Nagy nevelő volt. Azt hiszem, nincs igazán értékes magyar írója az utolsó húsz esztendőnek, aki nem tanult tőle. A harmincas évek végén, a negyvenes évek küszöbén, a szellemi értékek rohamos pusztulásának korszakában sok fiatal magyar íróra nevelő erővel hatott a tény, hogy Babits Mihály él. [...] Fiatal írók kezében sokszor állt meg a toll egy pongyola gondolat, egy laza mondat közben, ezzel a zavart kérdéssel: „Mit szólna ehhez Babits?”
Babits Mihály halálának évfordulója alkalmából a költő alábbi gondolatával zárom soraim: „Megmondom a titkát, édesem a dalnak: /Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat. /Mindenik embernek a lelkében dal van, /és a saját lelkét hallja minden dalban. /És akinek szép a lelkében az ének, /az hallja a mások énekét is szépnek.”
2010. július 18., vasárnap
Petőfi Sándor a magyar irodalom egyik legnagyobb költője: nevét gyakran azonosítják e fogalommal. Akárcsak verseit, ugyanúgy életrajzát is ismeri mindenki, és nemcsak Magyarországon. Petőfi életében mindössze két momentum vita tárgya a mai napig: hogyan történt amikor először kinyitotta és amikor utoljára lehunyta szemét.
Az irodalomkönyvekben, lexikonokban és minden hivatalos forrásban az olvasható, hogy 1823. január 1-jén Kiskőrösön született Petrovics István mészárosember és Hrúz Mária egykori cseléd és mosónő első gyermeke, Petrovics Sándor, aki később Petőfire módosította családnevét. Az anyakönyvi kivonat szerint a kiskőrösi evangélikus templomban 1823-ban legelőször megkeresztelt gyermek neve Alexander Petrovics. A születési helyét nem tartalmazza az irat, viszont ez nemcsak az ő esetében volt jellemző. Akkoriban a nők családi házuk tiszta szobájában szültek és a legközelebbi templomban keresztelték meg a gyermeket. Csak azt jegyezték fel az anyakönyvekben, ha a gyermek más településről érkezett és Petőfi esetében ez nem történt meg. Így mi sem bizonyítja jobban, hogy Kiskőrösön látta meg a napvilágot január elsején.
A költő születésének helyszínéről dátumáról legendák keringenek. Az elfogadott álláspont szerint a kis Petőfi annyira gyöngécske volt, hogy a bába is csak pár órát jósolt neki, így azonnal megkeresztelték. Petőfi egyik ismert romantikus elbeszélő költeményében, Az apostolban a főhőst bevallottan magáról mintázta és Szilveszter is Újévkor született. Egyesek viszont vitatják a január elsejei időpontot. Ugyanis nem minden esetben azon a napon keresztelik meg a gyermeket amelyiken született. Petrovicséknak saját tulajdonban lévő házuk volt Szabadszálláson és Kiskőrösön csak béreltek egy mészárszéket. A kor szokásai szerint semmi nem indokolta volna, hogy másik városba menjen szülni Hrúz Mária. Szabadszálláson nem volt evangélikus templom és egy gyöngécske gyermekkel nem biztos, hogy útnak indultak volna a téli hidegben születése napján. Ezért valószínűsíthető, hogy a valóságban 1822. decemberének valamelyik utolsó napján született Szabadszálláson Petőfi.
Kutatók szerint Petőfi mindig Szabadszállást nevezte szülővárosának és rokonai is alátámasztották e feltételezést. Közeli barátainak elárulta, hogy papírjaival és a köztudattal ellentétben december 30-án született. Miért tévesztette volna meg az embereket Petőfi? A kutatók erre is találtak magyarázatot. Az európai folklór szerint aki Szilveszter éjszakáján született, az a szerencse gyermekének tekinthette magát. Petőfi is ismerhette ezt a hagyományt és romantikus lévén fokozott jelentőséget tulajdonított neki. A másik magyarázat amiért keresztelése dátumát születésének is vallhatta pedig az, hogy felesége is így tett. Szendrey Júlia 1828. december 29-én született és január 1-jén keresztelték. Viszont mindketten azt vallották, hogy egy napon születtek.
Mindenesetre a hivatalosan elfogadott verzió szerint Petőfi Sándor 1823. január elsején Kiskőrösön született és az iratok is alátámasztják e feltételezést. A sok találgatás kissé mítikussá teszi Petőfi életét, de semmiképpen sem von le költő értékéből, hiszen nem ez a lényeg. Ahogy Illyés Gyula fogalmazott Petőfivel kapcsolatban: "Egy nagy író attól kezdve nagy író, amikortól fogva állandóan jelen van nemzete eszmevilágában... A Szeptember végént nem lehet lebontani, téglánként kihordani a nemzet tudatából. Vannak szellemi művek, amelyek úgy hozzátartoznak egy országhoz és olyasféleképp működnek benne, akár egy vízesés, mely erőművet hajt."
1989. július 18-án a Morvai Ferenc vezette magyar-szovjet-amerikai expedíció meglelte Petőfi Sándor földi maradványait a Bajkál-tó körzetében, Barguzinban – közölték a szenzációt az akkori lapok.
Petőfi Sándor a magyar irodalom egyik legnagyobb költője: nevét gyakran azonosítják e fogalommal. Akárcsak verseit, ugyanúgy életrajzát is ismeri mindenki, és nemcsak Magyarországon. Petőfi életében mindössze két momentum vita tárgya a mai napig: hogyan történt amikor először kinyitotta és amikor utoljára lehunyta szemét. Január 1-jén A rejtélyes Petőfi címmel már megjelent a Nem bulváron egy cikk a költő születéséről, így most ezen az évfordulón a haláláról ejtenénk pár szót.
Az irodalmi tankönyvekben napjainkban is a következő olvasható Petőfi életrajzának utolsó bekezdésében: 1849. július 31-én a segesvári csatában tűnt el örökre. „Sokféle visszaemlékezés, hír és rémhír szólt sorsáról, azt igazat azonban mindmáig senki sem tudja. Sírjának helye ismeretlen.” – áll Mohácsy Károly tizedikesnek szóló tankönyvében.
Ám volt egy időszak, amikor úgy tűnt, a rejtély megoldódott. Morvai Ferenc vállalkozó és Kiszely István antropológus 1989. júliusában a Bajkál-tó melletti Barguzin egyik temetőjében kiásta egy Petrovics nevű, Petőfi Sándornak vélt száműzött csontjait. Azokat pedig 1991-ben Moszkvából az Egyesült Államokba küldte elemzésre. A hosszadalmas vizsgálatok éveken keresztül találgatásokra adtak okot.
A feltáró expedíció egyik tagja, Kiszely István állítása szerint már az első laboratóriumi eredmények azt bizonyították, hogy férfi csontjainak maradványairól van szó. Így ők szorgalmazzák a költő édesanyja, Hrúz Mária sírjának felnyitását, hogy elvégezhessék az esetleges rokonságra fényt derítő DNS vizsgálatot. Ezzel szemben állnak azok a vélemények, melyek szerint nem Petőfi Sándor tetemét találták meg. Az MTI információja szerint 1994-ben a maradvány felkarcsontjából vett minta alapján egyértelműen megállapították, hogy női tetemet vizsgáltak. A hivatalos jelentésben szó szerint az állt: „az az ember, akiből a felkarcsont-töredék származik, nőnemű.” A Magyar Tudományos Akadémia is ezen az állásponton van, szerintük a tudományos vizsgálatok minden kétséget kizáróan megállapították, hogy a barguzini sírban egy női csontvázat találtak.
Akkor hol van Petőfi? Lehet, hogy örök rejtély marad előttünk. Mindenesetre a kialakult Petőfi-mítosz szerves részét képezik a költő életének titokzatos elemei.
2010. június 1., kedd
"Mi dolgunk a világon? Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért." Csaknem 200 éve született e sorok szerzője, Vörösmarty Mihály. A magyar irodalom egyik klasszikus alakjának olyan műveket köszönhetünk, mint a Szózat, a Csongor és Tünde vagy A vén cigány.
1826-ig foglalkozott a Perczel gyerekek nevelésével, utána már csak az irodalomnak élt. A kor legjelentősebb tudományos folyóiratainak, mint a Tudományos Gyűjtemény, melléklapja, a Koszorú és az Athenaeum szerkesztője volt. A Magyar Tudományos Akadémia alakuló ülésén, 1830. november 17-én tagjává választotta. 1843-ban nősült meg, a nála huszonhat évvel fiatalabb Csajághy Laurát vette feleségül, négy gyermekük született. 1855. november 18-án több évnyi betegeskedés után Pesten halt meg.
Vörösmarty már egész fiatalkora óta írt verseket. Első költeményei fő témáját a család, diákélet és barátság alkotta, későbbiekben pedig a szerelem és a hazafias érzés. 1823-25-ig dolgozott honfoglalási eposzán, a Zalán futásán, amivel első irodalmi sikerét érte el. Ennek hatására döntötte el, hogy életét az írásnak szenteli.
A Tünde keresztnév megalkotása is Vörösmarty érdeme.1830-ban jelent meg Csongor és Tünde című legjelentősebb drámai költeménye. A tündéries mesejáték a kor népszerű műfaja volt. Vörösmarty igyekezett ezt a keretet filozofikus tartalmakkal megtölteni: a boldogságkeresés a mű elsődleges témája. Kortársai tetszését nem nyerte el a Csongor és Tünde. Kölcsey Ferenc úgy nyilatkozott, hogy harmadik olvasás után értette meg. Mindenestre az utókor Vörösmartyt igazolta, a Csongor és Tünde a mai napig kötelező olvasmány a középiskolákban.
Az 1830-as években a költő irodalmi tevékenységét politikai színezet is gazdagítani kezdte. A reformmozgalmak mélypontja, az 1832-36-os országgyűlés feloszlatása ihlette második nemzeti énekünket, a Szózatot. Nemcsak esztétikai megformáltsága, hanem erkölcsi tartalma, a hazaszeretet, hűség, összetartozás gondolata, a múlt vállalása, a jelen és jövő alakítására való buzdítás tette örökérvényűvé a Szózatot.
Lírai alkata lévén Vörösmarty életművéből a szerelmes versek sem maradhattak ki. A Késő vágy című elégiáját Etelka ihlette 1839-ben. A vers keletkezése egy halványulni látszó szerelem újraizzását mutatja be. Az 1843-as Ábránd című költemény feleségéhez íródott. Egy irodalomkritikus azt mondta róla hogy „az Ábránd a világirodalom alighanem egyik legszebb romantikus szerelmi költeménye.” A Laura-szerelem másik ismert verse A merengőhöz. Ebben a költeményben hangzik a szállóigévé vált mondat: „ábrándozás az élet megrontója”.
Vörösmarty mindemellett bordalokat is írt. Az egyik legismertebb a Keserű pohár. Az operarajongóknak biztos ismerősen cseng, „ha férfi lelkedet egy hölgyre feltevéd”. Kevesen tudják, hogy Erkel Ferenc Bánk bán című operájának Keserű bordala Vörösmarty verse..
A költő utolsó befejezett költeménye A vén cigány. A „Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal” refrén bordal-keretet ad a költeménynek, de tulajdonképpen rapszódia a műfaja. A vén cigány talán a költő legtöbbféleképpen értelmezett műve. Kortársa, Gyulai Pál szerint a „megrendült agyú költő” nem egészen világos alkotása. Vörösmarty ezzel a versével meghaladta korát, csak a 20. században vált értelmezhetővé.
Életműve alapján Vörösmarty Mihály méltán tartozik a legnagyobb magyar irodalmárok közé. Költészetének sokszínűsége vitathatatlan. Drámák, eposzok, epigrammák, elégiák, elbeszélő költemények, ódák, bordalok, rapszódiák egyaránt szerepelnek művei között. Méltatását talán a Gondolatok egy könyvtárból utolsó sorával lehetne lezárni: „ez jó mulatság, férfi munka volt”.
2009. december 6., vasárnap
Fingal O’Flahertie Wills 1854. október 16-án született Dublinban, aki később Oscar Wilde néven vált ismertté, mint költő, próza- és drámaíró. Azért keresett magának új nevet, hogy az az angol közönség számára is könnyen kiejthető és megjegyezhető legyen. Oscar az ossziáni eposz hős lovagja volt, Wilde pedig vadat jelent - életpályáját nézve már művészneve is telitalálatnak bizonyult.
Annak ellenére, hogy Wilde vagyontalan volt, a párizsi Hotel d' Alsace tulajdonosának jóvoltából életének utolsó hónapjait a szálloda egyik legszebb szobájában tölthette el. Az anyagi helyzetéhez képest kitűnő ellátásban részesült író azonban halálának pillanatáig nem tudott megbékélni szobájának színével. „Vagy a tapéta megy, vagy én!” - fenyegetőzött. 1900-ban fülfertőzése, amelyet a börtönben kapott, súlyossá vált. Javasolták neki a műtétet, de heves fájdalmai közepette is az egyetlen dolog, ami bosszantotta Wilde-ot, az az ízléstelen tapéta volt. Mivel köztudott volt, hogy Wilde nem tud jól bánni a pénzzel, minden egyes penny kifolyik kezei közül, az orvosa sürgetően faggatta kifizetetlen kezelési számlái miatt, ő csak ennyit válaszolt: „Úgy halok meg, ahogy éltem: túllépve anyagi kereteimet.” Egy nappal halála előtt katolikus hitre tért, majd 1900. november 30-án hajnalban meghalt.
2009. július 7., kedd
Vers
Kicsi dermedt disznó az aszfalt
Egy néma bús nyak
Üres hervadása volt hát
És él a szó kéken, süketen.
Minél modernebb lesz az irodalom, annál nehezebben tudja a köznapi ember értelmezni a művészek alkotásait. Balassival, Csokonaival, Petőfivel mindenki könnyedén megbirkózott, hisz a versben azt írták le, amit mondani akartak, gyönyörű költői képekkel ékesítve. A XX. század elején aztán jött a fordulópont. Ady verseit, bár egyértelműen mindenki újnak érezte, csak kevesen fogták fel jelentőségüket. A többi nagy Nyugatosnál szintén megfigyelhető a mondanivaló "elrejtése" az értetlenek elől. Verseik hasonlatossá váltak egy kincsvadászathoz, amin, ha az olvasó sikerrel jár, megfejtheti a mű lényegét, vagy legalább is egyik lehetséges értelmét.
A modern versek célja tehát minél inkább bevonni a befogadót a művész világába, gondolkodásra késztetni és az egyén számára legmegfelelőbb értelmezést felfedni, hiszen a világban nem egy nagy igazság van, hanem milliárdnyi apró. A költőnek pedig kötelessége az igazságot írnia. A felgyorsult XX-XXI. században, ahol a legtöbb emberi érték fokozatosan szétesik ez sokszor csak a legsötétebb hangulatú alkotásokkal érhető el.
A következőkben a fenti, rövidke verset fogjuk feltárni, minél inkább megérteni a lényegét és a művész szándékát az alkotással.
A cím nem sokat árul el a műről. Ennek oka valószínűen az, hogy a költő nem kívánt segítséget nyújtani az értelmezésben az olvasónak. Egy témamegjelölő, vagy összefoglaló jellegű cím túlságosan egy irányba vinné a vers értelmezésének fonalát. Ugyanakkor a "Vers" szóban itt különös irónia is megcsendül. Láthatjuk, hogy semmiféle ütemrendszerbe nem illeszkedik a fenti négy sor. A sokak számára megszokott rímek is teljesen hiányoznak, mint ahogyan a zeneiség eszközei is. Nincs ritmus, nincs többletértéket hordozó hangzás. A líraiság külső, alapvető eszközei hiányoznak a műből. Pont úgy, mint ahogyan korunk mindennapjaiból is. Ez a világ már nem teszi lehetővé a harmonikus, kiegyensúlyozott versszerkezetek alkotását, hiszen nincs benne harmónia. Az értékek egyszerűen eltűnőben vannak és marad a rideg valóság turistajelzések nélküli rengetege. A verset épp ezért lehet többféle képen is értelmezni. Nincs egy út, melyen mindenki haladna, az ember vagy a saját feje után megy, vagy még a haladás illúzióját is elveszti az élete.
Szintén feltűnhet, hogy a műben mindössze két írásjel szerepel, ezek is csak az utolsó sorban. Ennek célja szintén az értelmezések lehetőségeinek nyitottabbá tétele lehet. Csakis az olvasón áll, hogyan osztja be a tagmondatokat, hogyan játszik a hangsúllyal. Az utolsó sorban szerepló vessző is csupán felsorolást választ el. Megjelenése szokatlannak és meglepőnek tűnik a vers végén, mintegy előre jelzi a véget, az emberi élet elmúlását is. Az utolsó sor végén szereplő pont csak még inkább erősíti ezt. Egyszerűen csak kijelenti a tényeket, nem küzd ellenük, beletörődik a sorsába. A halál ellen az ember semmit sem tehet.
Ha elolvassuk párszor egymás után a művet, feltűnhet az is, hogy a sorok elején, hangsúlyos helyen szereplő szavak többnyire semmit sem mondanak. Egy közülük kötőszó, egy névelő, kettő pedig jelző. A vers kulcsszavain tehát nincs hangsúly, minden része fontos, mindent viszont nem lehet kiemelni. A sorok elején szereplő jelzők negatív hatást kelthetnek az olvasóban.
Az első sorban rögtön szembesülünk a problémával, amit az írásjelek hiánya okoz. Nehéz eldönteni, mire gondolhatott a szerző: az aszfaltot hasonlítja kicsi dermedt disznóhoz, így egy különösen abszurd metaforát hozva létre, vagy az aszfalt szó esetleg már a következő két sorhoz tartozik tartalmilag. Előző esetben bírálhatja korunk modern technikáit, a sötét, természetbe nem illő utakat, míg a másodikban az emberi alkotások mulandóságára utalhat az aszfalt hervadásának leírásával. Természetesen a két magyarázat keveréke, vagy egy teljesen új harmadik megfejtés is igaz lehet. A mű üzenete ez esetben nagyban függ a befogadó személyiségétől. Egy biztos: az aszfalt minden bizonnyal nem szó szerinti értelemben áll a műben. Asszociálhatunk róla az útra, mint toposzra, az ember életének lehetséges döntéseire. A költői kép tehát változott az évszázadok során. Most már nem erdei ösvény, nem poros út, hanem kőkemény, bűzölgő aszfalt, amit a "dermedt disznó" alliteráció csak még negatívabb jelentéssel ruház fel.
A következő két sor némileg meglepő lehet az első után, hisz sem a disznóhoz, sem az aszfalthoz nem illik a "néma bús nyak" kifejezés. A jelzőhalmozás nyilván a századunkra jellemző kiüresedést. elértéktelenedést hivatott kifejezni, míg a nyak egyszerre lehet az élet megjelenítője (a fojtogatás a nyakon történik, jelenünk valósággal megfojt), a döntésekért felelős testrész ( a nyak fordítja a fejet a kívánt irányba), illetve az emberi értelem, a fej, az agy egyre nehezülő súlya alatt küszködő lét megnyilvánulása is. Az üres hervadás a nyak végső megadása, hisz senki sem küzdhet örökké. Az egykori büszke tartás elvész az idő múlásával. A múlt idejű létige csak megerősíti a pusztulás képét, hisz jelzi, hogy az már bekövetkezett, nincs mit tenni ellene.
Az utolsó sor megint merően eltér a többitől. Egyféle ellentétet húz élet és pusztulás között. Az emberi találékonyság, az értékek mind eltűnnek és csak a szavak maradnak. Kifejezések, melyek többé már semmit sem jelentenek, hisz értelmük elvész a kor káoszában. A kék szín utal a szavak hidegségére, míg a "süketen" szó azok értelmetlenségére. Összekapcsolódva szinesztéziát alkotnak, mely a líraiság egyik legszebb eszköze, ám itt ennek a költői képnek sincs átütő ereje, egyszerűen beleszürkül a vers komorságába. A két szó együtt alkotna egy egészet, de a vessző elválasztja őket. Ahogy Ady Endre írta: "Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban". Világunk, értékeink szétesőben vannak és semmit sem tudunk tenni, hogy megmentsük őket...
Nos, ha valaki végigolvasta a fentieket, úgy érzem, megérdemli, hogy elmagyarázzam neki, miért is közöltem egy verselemzést. A költő nevét nem véletlenül hallgattam el. A "nagy művet" ugyanis én írtam. Minden különösebb alkotói indíttatás nélkül, csupán felírtam 150, eléggé negatív jelentésű szót cetlikre, bedobtam őket egy kalapba és kihúztam párat belőle. Kicsit azért kijavítgattam, soronként változtattam a sorrenden és pár ragot is tettem egy-két szóra, ez azonban mindössze fél perces munka volt. És hogy miért tettem ezt? A válasz egyszerű: nem tudom értékelni az ehhez hasonló műalkotásokat.
Minden gimnazista megtanulja, hogy a szöveg akkor szöveg, ha a mondatokat logikai kapcsolat fűzi egymáshoz. Kivétel pl. Pilinszky János Négysoros című verse:
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
Ezt szövegnek kell értékelnünk, mert a költő számára van összefüggés a sorok között.
Ekkor akadtam ki először. Mégis ki dönti el, kiből lehet költő? Ha én azt mondom, van számomra összefüggés két mondat között, máris művész leszek? Végül is remek lenne. Verseket írnék hasonlóan sötét szavakkal és azt mondanám, arról szól, milyen borzalmas minden. Most lehet, sokan megköveznének, megint mások pedig nyilván megbotránkoztak, de remélem, azért akad olyan is, aki egyet ért. Nem megbántani akarok senkit, csupán a véleményemet közlöm.
Az irodalomtudósok, modern alkotók, tanárok, azt mondják, azért születnek ilyen versek korunkban, mert minden rossz, az emberek egymást ölik, nem törődnek a másikkal, így értékek sincsenek. Na de mikor nem volt így, kérdem én? Mindig is voltak háborúk. Az emberek midig is irtották egymást a hatalomért, ez egyszerűen része a természetüknek. Senki ne mondja nekem, hogy az 1600-as években jobb lett volna élni, mint most. Mégis honnan tudhatná ezt bárki? Senki sem élt akkor a mostaniak közül. És mégis, akkoriban születtek igazán nagy műalkotások, gondolok itt pl. Shakespeare-re vagy akár Zrínyire. Csak a mi korunk betegsége, hogy verseket ír az ember a versek minden jellemzője nélkül és összefüggéstelen sorokat kapcsol össze, hogy megmutassa, milyen nagy művész is. Nem azt mondom, hogy ezek az írások semmit sem érnek, íróik pedig nagy senkik. Legtöbbjük igenis bebizonyította, hogy képes az alkotásra. Még azt sem tartom rossznak, hogy olykor-olykor ír valaki egy ilyen jellegű munkát. Tandori sakkversei pl. felettébb érdekesek tudnak lenni néha. De úgy vélem, hasonló alkotásokra nem lehet felépíteni egy komplett életművet. Aki tud, az írjon, aki pedig nem az olvasson, hisz az igazi elértéktelenedés akkor fog bekövetkezni, ha a művészet is teljesen elfordul gyökereitől.
