2010. augusztus 6., péntek

Babits Mihály

1941. augusztus 4-én halt meg Babits Mihály a budapesti Siesta-szanatóriumban. Életműve gazdag örökségünk, mivel egy személyben volt költő, író, műfordító, tanár, a Nyugat főszerkesztője és kuratóriumi elnök.

„Szekszárdon születtem, színésznőt szerettem” – összegezte alliterálva Karinthy az Így írtok ti-ben „Babits Bihály” életét. 1883. november 26-án látta meg Babits Mihály a napvilágot a dél-dunántúli megyeszékhelyen. Édesapja törvényszéki bíró volt, többször áthelyezték, emiatt gyakran költözött a család. Édesanyja, Kelemen Auróra rendkívül művelt, verskedvelő hírében állt (könyv nélkül tudta az Anyegint és a Toldi szerelmét), így volt honnan örökölnie az irodalom szeretetét fiának. Babits Pesten és Pécsen végezte az elemi iskoláit. Ötödikes gimnazista volt, amikor édesapja meghalt. Így a család visszatért a szekszárdi házba, ahol a nagymama (Rácz Innocentia, akit a költő Cenci néniként emleget a Halálfiai című művében) fogta össze a családot.



Érettségi után Babits a Pázmány Péter Tudományegyetemen magyar-francia szakos hallgató lett és stílusgyakorlat órákon összebarátkozott Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel. Már diplomázása előtt írt verseket, ám eleinte nem gondolt a nyilvánosságra. 1906-tól tanárként kezdett dolgozni, többek között Baja, Szekszárd, Pest, Újpest és Szeged városában, sőt Fogarason is megfordult. Ekkor jelentek meg első művei a Nagyváradon kiadott A Holnap című antológiában. Fekete ország című versével nagy botrányt kavart, mert Ady Endre Fekete zongorájához hasonlítva érthetetlennek találták. Babitsot érzékenyen érintették a kritikák és Itáliába utazott kikapcsolódni. Itt határozta el, hogy lefordítja Dante Isteni színjátékát.



1909-ben jelent meg első kötete Levelek Iris koszorújából címmel. Első korszakára az antik görög irodalom formáinak megjelenítése volt jellemző. 1912 utáni verseit a keresztény irodalom műfajainak, a zsoltárnak imitálása határozta meg. 1913-ban jelent meg fantasztikus regénye, A gólyakalifa és ez évben kezdte el az Isteni színjáték fordítását. Utóbbiért az olasz állam kitüntette és megkapta a San Remo-díjat.

Babits és Ady a korszak két nagyhatású költője volt és életpályájuk is sok hasonlóságot mutat: ugyanis a csendes esztéta Babits a világháború hatására a politika felé fordult, akárcsak Ady. Babits is vonzotta a botrányokat, bár alkatából adódóan ez igen meglepő: az 1916-os Játszottam a kezével című verséért hazafiatlansággal vádolták, következő évi Fortissimoért pedig istenkáromlás miatt perbe fogták. Így Babits kénytelen volt értelmezni saját költeményét, ami Ady Endrével is gyakran megesett.



Babitsot a per után eltávolították tanári állásából és a Nyugat munkatársává vált. 1921-ben házasodott össze Tanner Ilona (művésznevén Török Sophie) költővel, aki korábban Szabó Lőrinc menyasszonya volt. Gyermekük nem született, de csecsemőkorában örökbe fogadtak egy kislányt (akinek igen sanyarú sors jutott, mivel anyja halála előtt kitagadta az örökségből.) A család Esztergomban vett nyaralót, ahol igen sok időt eltöltöttek, mivel a szép környezet gyakran megihlette Babitsot.

1927-ben Baumgarten Ferenc végrendeltében rossz sorsú költők számára alapítványt hozott létre és Babits lett a kuratórium elnöke. Két év múlva a Nyugat főszerkesztőjévé lépett elő. Életének talán legboldogabb periódusa volt ez az időszak, amely egészen addig tartott, amikor gégerákot diagnosztizáltak nála. A betegség igencsak rányomta bélyegét költészetére és pesszimizmusba fordultak művei. 1938-ban gégemetszést hajtottak végre, ami után képtelen volt megszólalni, ezért az úgynevezett beszélgetőfüzetein keresztül érintkezett a külvilággal. Babits Mihály 1941. augusztus 4-én halt meg Budapesten.



Bálint György a fiatalok nevében így búcsúzott tőle: „Nagy nevelő volt. Azt hiszem, nincs igazán értékes magyar írója az utolsó húsz esztendőnek, aki nem tanult tőle. A harmincas évek végén, a negyvenes évek küszöbén, a szellemi értékek rohamos pusztulásának korszakában sok fiatal magyar íróra nevelő erővel hatott a tény, hogy Babits Mihály él. [...] Fiatal írók kezében sokszor állt meg a toll egy pongyola gondolat, egy laza mondat közben, ezzel a zavart kérdéssel: „Mit szólna ehhez Babits?”

Babits Mihály halálának évfordulója alkalmából a költő alábbi gondolatával zárom soraim: „Megmondom a titkát, édesem a dalnak: /Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat. /Mindenik embernek a lelkében dal van, /és a saját lelkét hallja minden dalban. /És akinek szép a lelkében az ének, /az hallja a mások énekét is szépnek.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Template by:
Free Blog Templates