Világ és egyéb katasztrófák

Woody Allen nevét hallva senki sem marad vélemény nélkül. Van aki szereti, van aki nem – de a nézőre gyakorolt hatása vitathatatlan. Legújabb filmjét, egy romantikus vígjátékot Párizsban készítette el, amely igazi meglepetéseket tartogat…

Először megemlíthetnénk, hogy mit is keres Owen Wilson egy Woody Allen-filmben? Film megnézése után a válasz egyértelmű: egy olyan főhős kellett, aki könnyen megszerethető komikus alkat, ám annyira kifinomul művész, hogy minden ripacsságát a tengerentúlon felejti. Owen Wilson éppen ilyen. Az általa megformált karakter egy alkotói válságban lévő forgatókönyvíró, aki a menyasszonyával érkezik álmai városába, Párizsba és szorgalmazza, hogy költözzenek ide. Lenyűgözi Párizs (főképp esőben), és az utcákat róva fantáziál a század eleji művészekről, akik annyi inspirációt gyűjthettek a fények városában.

Másodszor beszélhetnénk magáról Párizsról. Amikor egy romantikus film a szerelem városában játszódik, az általában egy rendkívül elcsépelt húzás. Vajon miért esett Woody Allen ebbe a banális hibába? Nos, a válasz itt is egyértelmű a film megtekintése után: akinek van érzéke hozzá, csak tegye nyugodtan. A filmben nemhogy nem tűnik lerágott csontnak Párizs Eiffel-tornyostól, Notre Dame-ostól, Diadalívestől stb., hanem a néző kedvét is meghozza, hogy el(vagy vissza)menjen erre a gyönyörű helyre. Úti filmekben sem lehetne ilyen meseszépen bemutatni Párizst, ahogy Woody Allen tette. Amikor a főhős áradozik a városról, a nézőnek jóformán a szíve szakad meg, hogy most nem lehet ott… A pár éve bemutatott Párizs, szeretlek! egy valóságos, hétköznapi városképet mutatott be kisfilmjei által, ezzel szemben az Éjfél Párizsban pedig egy varázslatos helyet, amelynél nem találhatunk szebbet a föld kerekén. E film tökéletes reklám Párizsnak!

Harmadszor jöjjön pár szó a film karaktereiről. Hogy veszi a bátorságot Woody Allen, hogy egy filmbe, mi több, egy helyszínre, tömörítsen olyan művészeket, mint Ernest Hemingway, Cole Porter, T. S. Elliot, F. Scott Fitzgerald, Gertrude Stein, Pablo Picasso, Salvador Dalí és Luis Buñuel? E kérdés megválaszolásával eljutottunk arra a pontra, hogy ismertessük, miről is szól a film. Tipikus Woody Allen vonás, hogy egyrészt történik valami a filmben, másrészt a néző elkezd gondolkodni mit is lát – és valami egészen rendkívülire bukkan a felszín alatt. Az imént említett emberek hétköznapi tulajdonságokkal felruházva elevenednek meg előttünk, ráadásul egy karikatúraként ábrázolva. Mindegyiknek van valami flúgja vagy furcsa jellemvonása, viszont cselekedeteiket és gondolkodásukat tekintve nem térnek el egy átlagos embertől, vagy főhősünktől sem (aki időutazás segítségével csöppen az általa aranykornak titulált 1920-as évek Párizsába). Allen interpretációja szerint ezek az emberek saját életüket szövik bele műveikbe és a kiindulópont akár egy banális hétköznapi esemény is lehet – a sztori szerint főhősünk is több nagy mű megszületését segítette elő.

Negyedszer, Woody Allenről elterjedt az utóbbi filmjeit figyelembe véve, hogy sok sztárt foglalkoztat egy filmben különböző mellékszerepekben, viszont ez gyakran az alkotás rovására megy: egyrészt a színész is félvállról veszi, másrészt csak nézőcsalogatónak használja őket. Nos, az Éjfél Párizsbanra nem igaz a fenti sztereotípia, mondhatni a mellékszereplők villanásai maradnak a legemlékezetesebb alakítások a filmben. Marion Cotillard, Adrien Brody, Kathy Bates, Michael Sheen vagy a francia First Lady Carla Bruni mind-mind üde színfoltjai a mozinak. Egyedül Rachel McAdams játéka túlzás egy kicsit, a kelleténél hisztérikusabban formálja meg a céltudatos menyasszonyt.

Woody Allen filmjeit gyakorta titulálják réteg-filmeknek, viszont erre tökéletes ellenpélda az Éjfél Párizsban. A könnyedén követhető cselekmény, a szarkasztikus humor és mélyben lappangó gondolatok egyvelege egy üdítő filmet eredményez, amely akár délutáni limonádénak is elmegy, de egy lefekvés előtti gondolatébresztő kategóriába is belefér. Az Éjfél Párizsban végső kicsengése szerint az emberek mindig az a kort tartják unalmasnak, amelyben ő maguk élnek. Az elvágyódás egy idealizált világba az emberi természet velejárója – szeretnek nosztalgiázni vagy hamisan bálványozni bizonyos múltbéli időszakokat. Viszont Párizs állandó, kortól és nemtől függetlenül ugyanolyan varázslatos mindenki számára – talán nemcsak Woody Allen sugallata szerint…

Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris, 2011)

spanyol, amerikai romantikus vígjáték, 94 perc

Rendező: Woody Allen

Főszereplők: Owen Wilson, Rachel McAdams, Marion Cotillard

Forgalmazó: Budapest Film

Forrás

121 éve ezen a napon fejezték be a Párizs jelképének számító Eiffel-torony építését. Az 1889-es világkiállításra készült épületet eredeti tervek szerint a kiállítás után lebontották volna.

A torony megálmodójáról, Gustave Eiffel mérnökről kapta nevét, aki a budapesti Nyugati Pályaudvar elkészítője, dolgozott a New York-i a Szabadságszobor tartószerkezetén, a Panama-csatornán, de a Margit-híd tervezésében is részt vett. Az Eiffel-torony tervezete már 1884-re elkészült és több országnak is (például az Egyesült Államoknak, Spanyolországnak és hazánknak is) felajánlotta a mérnök, de senki sem tartott igényt rá.

Az 1789-es francia forradalom századik évfordulójára a francia kormány egy nagyszabású, dicsőítő emlékművet képzelt el és a világkiállítás megszervezésekor pályázatot írtak ki. Több mint hétszáz terv közül fogadta el a zsűri Eiffel ötletét 1886-ban, kevesebb mint három évvel az átadás dátuma előtt.

Az építkezés ténylegesen 1887. január 28-án kezdődött el és az első csákányvágásnál heves ellenkezést váltott ki, a tiltakozást Alexandre Dumas és Guy de Maupassant is aláírta. „Nem bízunk a nagy emberekben”- reagált erre Eiffel. Egy akkori kritika a következőképpen fogalmazott: „Képzelje el, ahogyan majd ez a nevetséges torony, ami a maga barbár megjelenésével olyan, mint egy ipartelep gyárkéménye, megszégyeníti az összes emlékművünket.” Többen „tragikus sorsú utcalámpának” is nevezték Párizs leendő szégyenét. Tulajdonképpen a mai napig megosztja az embereket: a párizsiak állítólag csak a „Csúfság” néven emlegetik, ezzel szemben a turisták „Öreg Hölgyként” zárják szívükbe a híres épületet.

Az Eiffel-torony hihetetlen sebességgel épült: havonta tizenkét méterrel lett magasabb. A torony huszonhat hónap alatt, 1889. március 31-ére készült el. Tehát sikerült határidőre befejezni, amiért Eiffel a Becsületrend lovagja címet megkapta. 1889. május 5-én, a világkiállítás megnyitóján Eiffel néhány francia híresség társaságában felgyalogolt a torony csúcsára 1665 lépcsőfokon és kitűzte a trikolor zászlót. A háromszáz méter magas torony 1930-ig a világ legmagasabb épülete volt (amíg a New York-i Chrysler Building nem nőtt fölébe.)

Az Eiffel-torony hét millió frankba került, de igen hamar megtérült ára, mivel csak a világkiállítás hat hónapja alatt kétmillió látogatót fogadott. 2008-ban minden eddigi rekordot megdöntve hétmillió turista kereste fel Párizs szimbólumát. Az Eiffel-torony jelenleg 320,75 méter magas a tetejére épített tévéantenna miatt. Az épület mindhárom szintje nyitva áll a nyilvánosság előtt. Található rajta étterem, posta, butik, kiállítóterem és a Figaro újság szerkesztősége is itt működik. Természetesen akkor sem okozna csalódást a torony, ha csak a francia főváros látképe végett lehetne felmenni rá.

Akit aggasztana az „Öreg Hölgy” az életkora, megnyugodhat, mert rendesen karbantartják. Hétévente átfestik, hogy megakadályozzák a rongálódását. Ehhez nagyjából huszonöt hegymászóra, tizenöt hónapra és hatvan tonna festékre van szükség. A festőknek továbbá le kell küzdenie egy optikai csalódást: ha azonos színnel festenék le, akkor az alsó rész világosabbnak, a felső sötétebbnek hatna. Így három árnyalattal mázolják. Az éjszakai megvilágítást háromszáz speciális égő szolgálja, amelyek a festékkel kölcsönhatásban aranyra színezik az Eiffel-tornyot.

Az Eiffel-torony eddigi százhúsz éve alatt sok megpróbáltatáson keresztülment. 1909-ben le akarták bontani, de a tetejére épített rádióállomás mentette meg. Az első világháborúban a francia csapatok innen hallgatták le a németek üzeneteit. 1925-ben Victor Lustig kétszer is eladta a tornyot ócskavas gyanánt, amiért életfogytiglan bebörtönözték. A második világháborúban a németek fegyvert akartak önteni belőle, de Hitler szíve szerint felrobbantotta volna, amire szerencsére nem került sor. Ezután műemlékké nyilvánították a franciák, így biztonságba került. 2007-ben nagy eséllyel indult a Világ Hét Csodája megválasztásánál, mivel ma is a világ egyik leghíresebb épülete és Párizs jelképe is, ha tetszik nekik, ha nem.