2009. július 7., kedd

Változó költészet

Végre valahára én is elszántam hát magam, hogy beköszönjek egy írással. Kissé minden bizonnyal el fog térni a többi bejegyzéstől, hiszen ez nem filmről fog szólni. Nem igazán vagyok járatos a blogokban, de remélem azért átérezhető lesz, mire is gondolok, annak ellenére, hogy hajnali fél tízkor fogtam neki:)

Vers

Kicsi dermedt disznó az aszfalt
Egy néma bús nyak
Üres hervadása volt hát
És él a szó kéken, süketen.


Minél modernebb lesz az irodalom, annál nehezebben tudja a köznapi ember értelmezni a művészek alkotásait. Balassival, Csokonaival, Petőfivel mindenki könnyedén megbirkózott, hisz a versben azt írták le, amit mondani akartak, gyönyörű költői képekkel ékesítve. A XX. század elején aztán jött a fordulópont. Ady verseit, bár egyértelműen mindenki újnak érezte, csak kevesen fogták fel jelentőségüket. A többi nagy Nyugatosnál szintén megfigyelhető a mondanivaló "elrejtése" az értetlenek elől. Verseik hasonlatossá váltak egy kincsvadászathoz, amin, ha az olvasó sikerrel jár, megfejtheti a mű lényegét, vagy legalább is egyik lehetséges értelmét.
A modern versek célja tehát minél inkább bevonni a befogadót a művész világába, gondolkodásra késztetni és az egyén számára legmegfelelőbb értelmezést felfedni, hiszen a világban nem egy nagy igazság van, hanem milliárdnyi apró. A költőnek pedig kötelessége az igazságot írnia. A felgyorsult XX-XXI. században, ahol a legtöbb emberi érték fokozatosan szétesik ez sokszor csak a legsötétebb hangulatú alkotásokkal érhető el.
A következőkben a fenti, rövidke verset fogjuk feltárni, minél inkább megérteni a lényegét és a művész szándékát az alkotással.
A cím nem sokat árul el a műről. Ennek oka valószínűen az, hogy a költő nem kívánt segítséget nyújtani az értelmezésben az olvasónak. Egy témamegjelölő, vagy összefoglaló jellegű cím túlságosan egy irányba vinné a vers értelmezésének fonalát. Ugyanakkor a "Vers" szóban itt különös irónia is megcsendül. Láthatjuk, hogy semmiféle ütemrendszerbe nem illeszkedik a fenti négy sor. A sokak számára megszokott rímek is teljesen hiányoznak, mint ahogyan a zeneiség eszközei is. Nincs ritmus, nincs többletértéket hordozó hangzás. A líraiság külső, alapvető eszközei hiányoznak a műből. Pont úgy, mint ahogyan korunk mindennapjaiból is. Ez a világ már nem teszi lehetővé a harmonikus, kiegyensúlyozott versszerkezetek alkotását, hiszen nincs benne harmónia. Az értékek egyszerűen eltűnőben vannak és marad a rideg valóság turistajelzések nélküli rengetege. A verset épp ezért lehet többféle képen is értelmezni. Nincs egy út, melyen mindenki haladna, az ember vagy a saját feje után megy, vagy még a haladás illúzióját is elveszti az élete.
Szintén feltűnhet, hogy a műben mindössze két írásjel szerepel, ezek is csak az utolsó sorban. Ennek célja szintén az értelmezések lehetőségeinek nyitottabbá tétele lehet. Csakis az olvasón áll, hogyan osztja be a tagmondatokat, hogyan játszik a hangsúllyal. Az utolsó sorban szerepló vessző is csupán felsorolást választ el. Megjelenése szokatlannak és meglepőnek tűnik a vers végén, mintegy előre jelzi a véget, az emberi élet elmúlását is. Az utolsó sor végén szereplő pont csak még inkább erősíti ezt. Egyszerűen csak kijelenti a tényeket, nem küzd ellenük, beletörődik a sorsába. A halál ellen az ember semmit sem tehet.
Ha elolvassuk párszor egymás után a művet, feltűnhet az is, hogy a sorok elején, hangsúlyos helyen szereplő szavak többnyire semmit sem mondanak. Egy közülük kötőszó, egy névelő, kettő pedig jelző. A vers kulcsszavain tehát nincs hangsúly, minden része fontos, mindent viszont nem lehet kiemelni. A sorok elején szereplő jelzők negatív hatást kelthetnek az olvasóban.
Az első sorban rögtön szembesülünk a problémával, amit az írásjelek hiánya okoz. Nehéz eldönteni, mire gondolhatott a szerző: az aszfaltot hasonlítja kicsi dermedt disznóhoz, így egy különösen abszurd metaforát hozva létre, vagy az aszfalt szó esetleg már a következő két sorhoz tartozik tartalmilag. Előző esetben bírálhatja korunk modern technikáit, a sötét, természetbe nem illő utakat, míg a másodikban az emberi alkotások mulandóságára utalhat az aszfalt hervadásának leírásával. Természetesen a két magyarázat keveréke, vagy egy teljesen új harmadik megfejtés is igaz lehet. A mű üzenete ez esetben nagyban függ a befogadó személyiségétől. Egy biztos: az aszfalt minden bizonnyal nem szó szerinti értelemben áll a műben. Asszociálhatunk róla az útra, mint toposzra, az ember életének lehetséges döntéseire. A költői kép tehát változott az évszázadok során. Most már nem erdei ösvény, nem poros út, hanem kőkemény, bűzölgő aszfalt, amit a "dermedt disznó" alliteráció csak még negatívabb jelentéssel ruház fel.
A következő két sor némileg meglepő lehet az első után, hisz sem a disznóhoz, sem az aszfalthoz nem illik a "néma bús nyak" kifejezés. A jelzőhalmozás nyilván a századunkra jellemző kiüresedést. elértéktelenedést hivatott kifejezni, míg a nyak egyszerre lehet az élet megjelenítője (a fojtogatás a nyakon történik, jelenünk valósággal megfojt), a döntésekért felelős testrész ( a nyak fordítja a fejet a kívánt irányba), illetve az emberi értelem, a fej, az agy egyre nehezülő súlya alatt küszködő lét megnyilvánulása is. Az üres hervadás a nyak végső megadása, hisz senki sem küzdhet örökké. Az egykori büszke tartás elvész az idő múlásával. A múlt idejű létige csak megerősíti a pusztulás képét, hisz jelzi, hogy az már bekövetkezett, nincs mit tenni ellene.
Az utolsó sor megint merően eltér a többitől. Egyféle ellentétet húz élet és pusztulás között. Az emberi találékonyság, az értékek mind eltűnnek és csak a szavak maradnak. Kifejezések, melyek többé már semmit sem jelentenek, hisz értelmük elvész a kor káoszában. A kék szín utal a szavak hidegségére, míg a "süketen" szó azok értelmetlenségére. Összekapcsolódva szinesztéziát alkotnak, mely a líraiság egyik legszebb eszköze, ám itt ennek a költői képnek sincs átütő ereje, egyszerűen beleszürkül a vers komorságába. A két szó együtt alkotna egy egészet, de a vessző elválasztja őket. Ahogy Ady Endre írta: "Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban". Világunk, értékeink szétesőben vannak és semmit sem tudunk tenni, hogy megmentsük őket...

Nos, ha valaki végigolvasta a fentieket, úgy érzem, megérdemli, hogy elmagyarázzam neki, miért is közöltem egy verselemzést. A költő nevét nem véletlenül hallgattam el. A "nagy művet" ugyanis én írtam. Minden különösebb alkotói indíttatás nélkül, csupán felírtam 150, eléggé negatív jelentésű szót cetlikre, bedobtam őket egy kalapba és kihúztam párat belőle. Kicsit azért kijavítgattam, soronként változtattam a sorrenden és pár ragot is tettem egy-két szóra, ez azonban mindössze fél perces munka volt. És hogy miért tettem ezt? A válasz egyszerű: nem tudom értékelni az ehhez hasonló műalkotásokat.
Minden gimnazista megtanulja, hogy a szöveg akkor szöveg, ha a mondatokat logikai kapcsolat fűzi egymáshoz. Kivétel pl. Pilinszky János Négysoros című verse:

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.


Ezt szövegnek kell értékelnünk, mert a költő számára van összefüggés a sorok között.
Ekkor akadtam ki először. Mégis ki dönti el, kiből lehet költő? Ha én azt mondom, van számomra összefüggés két mondat között, máris művész leszek? Végül is remek lenne. Verseket írnék hasonlóan sötét szavakkal és azt mondanám, arról szól, milyen borzalmas minden. Most lehet, sokan megköveznének, megint mások pedig nyilván megbotránkoztak, de remélem, azért akad olyan is, aki egyet ért. Nem megbántani akarok senkit, csupán a véleményemet közlöm.
Az irodalomtudósok, modern alkotók, tanárok, azt mondják, azért születnek ilyen versek korunkban, mert minden rossz, az emberek egymást ölik, nem törődnek a másikkal, így értékek sincsenek. Na de mikor nem volt így, kérdem én? Mindig is voltak háborúk. Az emberek midig is irtották egymást a hatalomért, ez egyszerűen része a természetüknek. Senki ne mondja nekem, hogy az 1600-as években jobb lett volna élni, mint most. Mégis honnan tudhatná ezt bárki? Senki sem élt akkor a mostaniak közül. És mégis, akkoriban születtek igazán nagy műalkotások, gondolok itt pl. Shakespeare-re vagy akár Zrínyire. Csak a mi korunk betegsége, hogy verseket ír az ember a versek minden jellemzője nélkül és összefüggéstelen sorokat kapcsol össze, hogy megmutassa, milyen nagy művész is. Nem azt mondom, hogy ezek az írások semmit sem érnek, íróik pedig nagy senkik. Legtöbbjük igenis bebizonyította, hogy képes az alkotásra. Még azt sem tartom rossznak, hogy olykor-olykor ír valaki egy ilyen jellegű munkát. Tandori sakkversei pl. felettébb érdekesek tudnak lenni néha. De úgy vélem, hasonló alkotásokra nem lehet felépíteni egy komplett életművet. Aki tud, az írjon, aki pedig nem az olvasson, hisz az igazi elértéktelenedés akkor fog bekövetkezni, ha a művészet is teljesen elfordul gyökereitől.

1 megjegyzés:

pingwin írta...

lehet, hogy a te altalad es az o altaluk alkotott szerzemeny kozott az a kulonbseg, hogy ok tudtak mit es miert inrak, te meg nem.

Megjegyzés küldése

Template by:
Free Blog Templates