2009. július 18., szombat
Teljesen vétlenül, mindenféle okoskodás, meg számolgatás nélkül vettem rá jegyet és ennél jobban ki sem jöhetett volna a szereposztás. Ugyanis teljes első garnitúrával láttam, azokkal, akik a kiadott CDn is énekelnek. Fantom – Sasvári Sándor, Christine – Mahó Andrea, Raoul – Miller Zoltán.
Emeletről néztem a darabot egyik csoporttársammal, az arcokat nem láttuk olyan jól, de az egész színpadot beláttuk. Mikor elkezdődött a darab és meg szólalt először a Fantom híres dallama, már akkor kirázott a hideg. És megmaradt végig. Ez egy olyan darab, hogy az ember végig tátott szájjal nézi, annyira lenyűgöző.
A színészek is óriásiak. Amikor Sasvári kieresztette a hangját, szinte beleremegett az egész épület. Jól játszotta a Fantomot, karakteres színész. Igaz hogy maszk fedte a fél arcát és mikor Christine levette róla, akkor undorítóra elmaszkírozva láthattuk a másik felét, de így is meg lehetett ismerni, annyira jellegzetes. Nagyon tetszett az a megoldás ahogy ábrázolták az „osonásait” hol jobbról, hol balról jött a hang, az embernek olyan érzés volt mintha mögötte is felbukkanna. (Gratula a hangosítóknak.) És ami fontos, hangja is van kiénekelni nem csak a magasságokat, hanem erővel is bírja.
Mahó Andrea is szuper, gyönyörű hangja van, tipikus Christine mindenhogyan. Már a pünkösdi musical esten is elbűvölő kis nőcinek találtam, de tényleg színpadon is az. Igazi naiva tekintet, meg se mondaná róla az ember, hogy közelít a 30-hoz, olyan bájos kislányos. Az arcjátéka (már amit láttam) nagyon tetszett és persze énekkel sincs gond. Ezt a szerepet Webber eredetileg igazi szoprán operaénekesnőre írta, úgyhogy nem akárki játszhatja el. Mondjuk annyi negatívat tudok róla mondani, hogy elrontotta szöveget és elég érthetetlen lett ezáltal. Az utolsó jelenetben a „Csak szánalommal néztem eddig rád, s ez most gyűlöletté vált” helyett azt énekelte, hogy „Csak szánalommal néztem eddig rád, s ez most szánalommá vált”. Végülis nem nagy tragédia, enélkül is érteni lehet a darab történését, de feltűnik az embernek, hogy most mi van.
Miller Zoltán pedig egy igazi szívtipró volt, a hangja pedig olyan lágy és melegséget árasztó, teljesen elolvadtam tőle. Nagyon tetszik a gesztus rendszere, ő egy született musicalénekes, minden helyén van, aminek kell. Ez a Raoul szerep pedig testhezálló, illik a karakteréhez a hősszerelmes. Ő játszik Fantomot is, na arra kíváncsi lennék, milyen lehet. Én sajnálnám azt a gyönyörű hangját így elváltoztatni meg maszkkal eltakarni az arcát. (Hogy látnám akkor azt a tipikus Zoli-tekintetet és hallanám azokat a lágy hangszíneket?) Sasvári épp elég elvont, őt nem sajnálom maszk alatt.
Ezt a darabot még vagy 100szor is meg tudnám nézni, annyira tetszett. Úgy ültem be rá, hogy láttam a mozi filmet, zenét kívülről fújtam és nagyon érdekelt, hogy oldják meg a színház a színházban dolgot. Barátném erre azt mondta, hogy nem nehéz. És tényleg igaza lett. Hihetetlen mennyiségű díszlet van, és ide-oda mozog minden, gondolom baromi nehéz munka lehet összehangolni. Barátném pedig a híres csillár lezuhanására volt kíváncsi, hogy az milyen lesz. Hát nem mondom, nagyot csattant. Ezzel ért véget az első felvonás, hatásosra sikeredett. Ez nem olyan darab, amin el lehet aludni.
A darab történetével nem húztam az időt, mert akit érdekel, úgy is ismeri. Ez is olyan előadás aminek a hatása alól nem tudja kivonni magát az ember. Mikor hazaértem, akkor is felcsendül pár dallam a fejemben és végiggondoltam még egyszer az egészet amit látottam. Ez sem az a megszokott love story és rengeteg féleképpen lehet értelmezni, mi miért történt, mi mit jelképez... Webber tökéletes összhangot komponált zene és történet között. Gaston Leroux klasszikusát kicsit átfogalmazta, populárisabbá tette, de ez nem von le a musical értékéből, a kettőt különállóként kell tekinteni.
Volt egy olyan érzésem itt a Madách Színházban, hogy ezt nekem készítették és itt otthon vagyok. Az Operettben nem éreztem még otthon magam, tele van cirádás díszítésekkel, szobrokkal, baromi nagy csillár lóg a plafonról. Ez meg egy puritán, egyszerű színház, nincs benne semmi hivalkodó, olyan családias. Meg a Fantomot is magaménak érzetem. Szívesen venném ha megtörténne velem ez az érzés máskor is.
Természetesen másodjára is megnéztem. Ez egy különleges előadás volt minden tekintetben. Ugyanis a szívemhez legközelebb álló darabról van szó és ez a 499. előadás. Ezen a héten a Madách Színházban jubileumi hetet tartottak. Én most szereposztás alapján választottam jegyet, kb. 2 héttel előadás előtt.
Internet szerint Csengeri Attila, Fonyó Barbara és Miller Zoltán triót láthattam. Tesómmal mentem, mert meg akartam mutatni neki ezt a csodát. Előtte pár nappal már elkezdtem felkészíteni, megnézettem vele a filmet illetve előző este beraktam neki a kedvenc dalaimat a darabból. Meglepetésemre tetszett neki, nem tiltakozott. És visszatérve a szereposztásra, azért ezt választottam, mert egyrészt nagyon kíváncsi voltam Csengeri Attilára, mivel őt nagyon szeretem, kellemes élményem volt vele egy musical esten. És tesómnak meg akartam mutatni Miller Zoltánt, hogy na ő aztán tud! Mikor beértünk a színházba Zoli neve helyén Homonnay Zsolt díszelgett. Végülis annyira nem bántam, Zolit már láttam ebben a szerepben, és Zsoltot is nagyon szeretem és hát Raoul pont az ő szerepköre, gondoltam biztos szuper lesz. Tesóm meg annyit mondott, legalább egy ismerős arc. Így ejtettük Zolit, de csak ideiglenesen.
Csengeri Attila óriási Fantom. A hangja nagyon passzol a karakteréhez. És mint színész is isteni. Hallottam már olyat róla, hogy túl nagyok a gesztusai, de szerintem ez csak rágalom. És Sasvárival ellentétben, tőle nem irtóztam annyira, hogy megtudjam mi van a maszk alatt. Teljesen elvarázsolt. De előttem is úgy beleélték magukat a nézők, hogy amikor a Fantom bujkált és a hangosítók mindig csak egy helyről adták a hangot, és mikor mögüllünk, a csávók hátranéztek. Nagyon vicces volt.
Fonyó Barbara is tetszett. Kb. annyira mint Mahó Andrea. Mindössze az volt a furcsa, hogy Christine-t az ember pici, törékeny nőnek képzeli, Barbi meg minden csak pici nem. Csengeri Attila is csak pár centivel volt magasabb nála, pedig ő is bőven veri a 180at. Kíváncsi voltam hogy fel fogom-e ismerni, mert nagyon régen láttam bármilyen sajtóban is, de ahogy megjelent a színpadon, egyből megismertem, kilógott a többi balettos leányzó közül. Első megnézésnél Andi kedveltette meg velem a Gondolj rám áriát, most pedig Barbi a Látjuk-e még egymást valahol-t. Ez az a dal, amit apja sírjánál énekel. Hát látszik hogy operaénekes, valami eszméletlen volt. Azóta teljesen rákaptam erre a dalra.
Homonnay Zsoltban nem csalódtam, szuper Raoul. A hangja neki is telitalálat ide, meg hát a megjelenése is. Erkélyoldalon ültem és a Gondolj rám résznél mikor a páholyban ült tök közel volt hozzám. Mikor szünetben kimentünk járni egyet, felfedeztünk egy ajtót a színpad felé, mondtam is tesómnak, biztos ez vezet a színpadi páholyba, látogassuk meg Raoult.
Másodszorra is ugyanúgy elvarázsolt minden. Ahogy a csillár lezuhant, amikor Raoul magához ölelte Christine-t, és mondta hogy „Válassz társadnak míg élsz, míg élek” a nagy Fantom duett, mikor Christine lerántotta róla a maszkot, az utolsó jelenet mikor hárman énekelnek, amikor Christine megcsókolta a Fantomot… Még ezerszer meg tudnám nézni. És igazából minőségben semmi különbséget nem láttam a két teljesen különböző szereposztás között. Mindenki másért tetszik, nem tudnék egyértelműen kiemelni senkit, hogy ki az ideális Fantom, Christine vagy Raoul.
És a jubileumi héttel járt, hogy minden előadásra az igazgató meghívott egy vendégelőadót, a mi esténken Szulák Andreát. Ez azért is volt különleges mert ez volt az első nyilvános fellépése mióta megszületett a kislánya. Szirtes Tamás köszöntötte tapsrend utána a nézőket és úgy konferálta fel, hogy ez tulajdonképpen egy dalverseny és megkéri Attilát, hogy nagyon figyeljen. Zsolt meg elkezdte kilöködni a színpad széléről hogy menjen már közelebb, hogy jobban lásson. Attila meg még Fantom cuccban katonás lépésekkel megindult és összekulcsolta a kezét. Mindenki úgy röhögött, mi vár szegény Andira. Az Éj zenéjét énekelte el. Nagyon szép volt. Szeretem a hangját. Mondjuk a ruhája nem tetszett, egy bordó bársony poncsószerű blúzzal, hát nem volt túl előnyös neki. De most ez a legkevesebb, csodás zárása volt az estének.
Subscribe to:
Megjegyzések küldése (Atom)
1 megjegyzés:
Ó, az örök kedvenc. :)
Én valamikor az őskorban olyan szereposztással láttam, hogy Miller Zoli volt a Fantom és Fonyó Barbi pedig Christine. Engem újra elbűvölt, a hangok, a látvány, a szagok(?:D), egyszerűen minden jó volt. Letaglózott, pedig az erkélyszélen ültem, tehát a színpad jobb fele gyakorlatilag kiesett a látószögemből. :D
Megjegyzés küldése