Világ és egyéb katasztrófák

Nem lehetett semmi felnőni a Stephen-házban. Apja, Sir Leslie, korának egyik legismertebb irodalmára és kritikusa volt, ráadásul első házasságában William Thackeray volt az apósa. Édesanyja, Julia nagyszerű származása mellett azzal is büszkélkedhetett, hogy a prerafaeliták egyik kedvelt modellje volt, illetve három egészséges gyermeket szült Herbert Duckworth-nek. Geoge, Stella, Gerald és Sir Leslie lánya, Laura mellé jöttek a közös utódok: Vanessa (1879-1961), Thoby (1880-1906), Virginia és Adrian (1883-1948), akik egyik iskolában sem szívhatták volna magukba azt a tudást, amit a családjuk és barátaik kínáltak.
A Kengsintonbeli, Hyde Park Gate 22 szám alatti rezidenciájuk valóságos kultúrális átjáróház volt. Gyakori vendégek voltak: az édeanya nagynénje, a híres fotográfus, Julia Margaret Cameron, Virginia költő-kritikus-diplomata keresztapja, James Russell Lowell, Henry James, George Eliot (Mary Ann Evans) és George Henry Lewes (filozófus, irodalom- és színházkritikus).

1895-ig minden nyarat Cornwallban, a tengerparton töltöttek, ami Virginiának több írására is inspirálóan hatott. A nyaralások az édesanyja halála miatt értek véget. Virginiát ez akkora sokként érte, hogy saját bevallása szerint az eset egészen 44 éves koráig nem hagyta nyugodni. 1904-ben ráadásul az apját is elveszítette, ami újfent összetörte, holott nem ápolt vele túlzottan szoros kapcsolatot. Később "minden művészi érzék nélkülinek" titulálta. 1906-ban, bátyja korai halála után megtörtént az első idegösszeomlása.


Utólagos feltételezések szerint bipoláris zavarban szenvedhetett. Valószínűleg ez okozta öngyilkosságát is, viszont e nélkül szinte biztos, hogy nem írt volna ilyen zseniális regényeket. (Gyakran felvetődik, hogy a zsenialitás - vagy legalábbis a kreatív hajlam -, és a mentális zavarok kapcsolatban állnak. Kutatások, illetve saját bevallások alapján a betegséggel küzdöttek még: Andersen, Babits, Baudelaire, Beethoven, byron, Schumann, Hemingway, Latinovits Zoltán, Van Gogh, Poe, Vonnegut, Marilyn Monroe, Kurt Cobain, stb.) Állítólag a szülők halála után Vanessát és Virginiát féltestvéreik, George és Gerald molesztálták, ami valószínűleg nem tett túl jót az eleve gyenge idegzetű lánynak...

A második idegösszeomlás után Vanessával és Adriannel átköltöztek Bloomsburybe, és beiratkozott a King's College-ba. Megismerkedett az író-kritikus Lytton Strachey-vel, a kritikus Clive Bellel (aki később elvette Vanessát), Saxon Sidney-Turnerrel, a skót festő Duncan Granttel és Leonard Woolffal. Ők együtt alkották a Bloomsbury-kör magját. Olyan felvilágosult emberek tartoztak még közéjük, akik nem értettek együtt koruk konzervatív és beszűkült szemléleteivel. A '30-as évek közepéig a radikális értelmiségi elit legnagyobb hatású csoportja volt Angliában.


A bloomsbury-sekről számtalan pletyka terjedt (pl.: ópiummal átitatott orgiák), de tény, hogy nem riadtak meg semmitől sem, aminek csak egy kicsit is botrányszaga volt. Legnagyobb és leghíresebb "tréfájuk" (Dreadnought hoax) során üzenetet küldtek az angol flotta egyik zászlóshajójára, hogy készüljenek különleges vendégek fogadására, ugyanis hamarosan néhány észak-afrikai herceg fogja látogatását tenni. Természetesen az etióp nemeseknek a kör tagjai öltöztek be. Csapdájuk tökéletes volt. A szellemi szülőatya, Horace Cole fogadta a négy fős küldöttséget, akik egymás között egy a latinon alapuló hamis nyelven beszéltek. Hogy mindezt hihetőbbé tegyék, frissen kitalált szavakat kiáltottak a vendéglátóknak, amiket örömmel fordított le tolmácsuk, Adrian.
Egészen hihetetlen, hogy végig bírták csinálni, hiszen többször is fenyegette őket a lebukás veszélye. Először is, az egyik fogadótiszt Virginia és Horace egy közös ismerőse volt, de szerencséjükre nem ismerte fel egyiküket sem. A királyi haditengerészet illően akarta fogadni az érkezőket, ám mivel nem találtak sehol etióp zászlót, így a zanzibárokét húzták fel, és a zanzibárok himnuszát játszották le nekik. Senkinek nem tűnt fel, hogy nem vették észre a különbséget? Kritikus pillanat volt még, amikor Anthony Buxton akkorát tüsszentett, hogy még az álszakálla is levált, ám hamarabb visszaigazította, minthogy valaki rápillantott volna.

Virginia 1912-ben ment feleségül Leonardhoz, akivel 1917-ben alapították meg a még ma is működő Hogarth Press kiadót, mely Virginia munkáinak is nagy részét kiadta. Férje volt a legnagyobb kritikusa: ő csak mestermunkát volt hajlandó terjeszteni. Nővére, Vanessa egyébként festő és belsőépítész lett, ő készítette Virginia könyveinek első borítóit.


Virginiát a Bloomsbury-kör erkölcsi világképe "elkedvtelenítette" a szexuális kizárólagosságtól: 1922-ben ismerkedett meg az író-költő-kertész Victoria Mary "Vita" Sackville-Westtel (1892-1962), akivel a '20-as években viszonya volt, de afférjuk után is jó barátnők maradtak.
Az 1928-ban megjelent Orlando című regényét is Vita inspirálta, akinek a fia, Nigel Nicholson így nyilatkozott a könyvről: "A leghosszabb és legbájosabb szerelmeslevél az irodalomtörténetben".


Úgy tűnik, Virginiának az összes műve rendelkezik valamely plusz különlegességgel. Például első regénye, a Messzeség (The Voyage Out, 1915) már csak azért is érdekes, mert ez az egyetlen írása, melyben a csókjelenet egy férfi és egy nő között zajlik, sőt csak ebben a regényében lesz majdnem "több" a csókból. A Mrs Dalloway (1925) címszereplőjét szinte biztos, hogy édesanyjáról mintázta. A Saját szoba (The Room of One's Own, 1929) egy esszéisztikus napló, mely a női lét sajátos problémáit elemzi. A Hullámok (Waves, 1931) bár prózában íródott, sokkal inkább költői alkotás; alakjai egyetlen személy vetületeiként jelennek meg, s az ábrázolás olyan távolságból történik, melyből az ember szemléli saját magát. A Flush (1933) talán a legrövidebb műve, ráadásul életrajzi, melynek nagyszerűsége abban rejlik, hogy az Elizabeth Barrett és Robert Browning alkotta költő páros szerelmét a nő kutyájának szemszögéből meséli el nekünk. Az évek (The Years, 1937) egy három generációt felölelő családregény, melyből nem hiányzik az írónőre oly jellemző lélektaniság sem. Utolsó műve, a felvonások között (Between the Acts, 1941), melyről nem tudjuk biztosan, hogy befejezett-e, ám Leonard Woolf szerint ezt már Virginia sem tudta volna tovább tökéletesíteni.


Virginiát az angol nyelv megújítójaként tartják ma számon. Karaktereinek jellemzően hatalmas öntudata van. Hírneve a II. világháború után csökkent, de kiválósága a '70-es években, egy feminista fellángolás alkalmával visszahelyezte az őt megillető helyre a köztudatban. Később többen vádolták antiszemitizmusa és sznobizmusa miatt, és úgy tűnik, hogy csak valamiféle kritikai megegyezés miatt becsülték meg, mint írót. A rágalmazások már csak azért is nevetségesek, mivel férje is zsidó származású. Virginia 35 éven át dolgozott kritikusként a Times Literary Supplementnek, amely köré végül is az egész Bloomsbury-kör szerveződött.