Világ és egyéb katasztrófák

Azaz Elcserélt életek és Gran Torino. Vagyis Gran Torino és Elcserélt életek. A sorrend teljesen mindegy, mert szerény véleményem szerint bármelyikre rá lehetne húzni az elmúlt év legjobb filmje sablont. Az Elcserélt életekkel kezdeném, mivel azt láttam előbb. Tulajdonképpen ha nem lennének olyan ismerőseim, akik jobbnál jobb filmekre hívják fel a figyelmem, akkor Clint Eastwood mindkét alkotása felett elsiklottam volna egy legyintéssel: „nem érdekel mit csinál ez a szenilis öreg, menne már inkább nyugdíjba.” De szerencsére nem így történt.

Az Elcserélt életeket megnézve először az jutott eszembe, hogy éppen olyan mint a Gyilkos elmék egyik jobbféle epizódja. Mivel nem sorozatról, hanem egész estés filmről van szó, így sokkal megrázóbb élményben van része a nézőnek. (Bár zárójelben megjegyezném, hogy a Gyilkos elmék nagyon színvonalas sorozat kivitelét, történeteit, karaktereket, színészeket egyaránt tekintve.) De visszatérve az Elcserélt életekre: megnéztem és leesett az állam. Már csak azért is, mert megtörtént eseten alapult a film és annyira megdöbbentő egyáltalán maga a történet, hogy nem mehet el emellett szó nélkül a jobb érzésű ember.

Nem fecsérelném a szót a sztori leírására: egy mondatban annyit róla, hogy Angelina Jolie kisfia eltűnik és onnantól kezdődnek a bonyodalmak, amikor a rendőrséghez fordul. A műfaját tekintve egyaránt lehetne dráma és krimi is, mivel a történet szálai egyre bonyolultabban és megrendítőbben gyűrűznek a katartikusnak tűnő, ám korántsem hollywoodi befejezés irányába. Szóval, megnéztem, meredtem magam elé és gondolkoztam. Megnéztem már korábban 2008 legnagyobb dobásait: az Ausztráliát, A felolvasót, a Gettó milliomost, a Valkűrt, a Sötét lovagot, A szabadság útjait, Benjamin Button különös életét, Szerelem határait, a Kételyt, Mamma mia!-t és még biztos tudnék mondani egy párat. Szóval láttam ezt a sok filmet, de egy az egyben, egyik sem volt rám akkora hatással, mint az Elcserélt életek.

Aztán jött a Gran Torino. Emlékszem, hogy először a Valkűr előtt hallottam róla, amikor láttam a bemutatóját a vásznon. És az egyik barátném epésen meg is jegyezte, hogy „nem igaz, hogy ez a vénember még mindig él.” Láttam a kisfilmben, hogy Clint Eastwood meg rasszizmus és elhatároztam, hogy ezzel én nem bonyolítom az életem. Aztán valahogy mégis nálam kötött ki a DVD. Ott csücsült a polcomon vagy egy hónapig, amikor úgy döntöttem, hogy „egye fene, most ráérek, max. ha nem tetszik, akkor nem nézem végig.” Elkezdődött és jött ez az öreg azzal a „kb. ötven éve láncdohányos vagyok” hangjával és hol a nem létező bajsza alatt motyogta, hol meg szemtől szembe mondta a rasszistábbnál rasszistább megjegyzéseit. Mégis, szerintem nincs az a néző, aki ne zárta volna a szívébe ezt a nyugdíjazott autószerelőt. Bár kissé idealizáltnak tűnt, ahogy ez a nagyon amerikai összebarátkozik ezekkel a nagyon nem amerikai „cipzárfejűekkel”, ahogy ő nevezte őket. És dramaturgiailag sejthető, hogy mi történik a film végén főhősünkkel, mégis megdöbben az ember. Aztán azt mondja. „ez egy nagyon jó film volt.” Igen, itt van Clint Eastwood újabb nagyszerű alkotása, ami legalább annyira tetszett, mint az Elcserélt életek. Pedig eredendően egyiket sem akartam megnézni. De hát istenem, én sem vagyok tévedhetetlen.