Világ és egyéb katasztrófák

A Derült égből szerelem inkább romantikus film, mint vígjáték. Bár kétség kívül vannak benne humoros jelenetek is. Az események középpontjában egy özvegy férfi és egy virágboltos nő áll, aki szerencsétlen a szerelemben. Bár a férfiről is elmondható ugyanez, mivel felesége meghalt egy autóbalesetben. Az újrakezdésről írt egy könyvet, sőt tanfolyamot is szervez, hogy segítsen másoknak is túllépni egy közeli családtag halálán. Szóval, könyvét népszerűsítve visszatér a baleset megtörténtének városába, ahol összeakad meglepő módon a virágárus lánnyal. Tulajdonképpen a többi esemény nem titok, hiszen a tipikus sablon szerint alakul minden. Viszont a kellemes színészi játék elfeledteti a forgatókönyv tipikusságát és talán magunk is meghatódunk egy-egy jeleneten.

Aaron Eckhart alakítja a férfi főszerepet. Már A nő másik arca kapcsán felfedeztem benne a tehetséget és a Derült égből szerelem megerősített, hogy ő tényleg egy jó színész és kifejezetten sármos. Amikor kell, jól hozza a beképzelt szívtiprót, viszont drámai helyzetekben is abszolút megállja a helyét. Igazán szerethető figurát formál ebből az özvegy emberből, annak ellenére, hogyha végiggondoljuk cselekedeteit, egyáltalán nem kellene annak lennie. De hát ennyit tesz, ha eltalálják a megfelelő színészt a szerepre, illetve a sárm sem elhanyagolandó tény.

Ismét arról a Jennifer Anistonról írok, akit sose szerettem, aki mindig idegesített. Előző hónapban a Marley és én kapcsán említettem meg, hogy mennyire meglepődtem azon, hogy nem olyan bolond, mint amilyennek a Jóbarátokban megismertem. Igazából a Marley-ban jobban szerettem a karakterét, mert ezúttal kissé kidolgozatlan szerep lett az övé. De ez nem az ő hibája, hiszen magam is újfent meglepődtem, hogy mégiscsak tud valamit ez a nő. És rájöttem mi dobott annyit rajta! A Derült égből szerelmet feliratosan néztem, nem szinkronizálva. Szerintem az eredeti hangnak köze nincs az állandóan őt szinkronizáló Kökényessy Ágiéhoz: előbbi teljesen természetes, utóbbi a végletekig idegesítő... Szóval igen, kezdem megkedvelni Jennifer Anistont. Úgy érzem a 2009-es év végére egyértelműen nyitottabbá váltam: 4 számomra unszimpatikus színészt fogadtam el és engedve az elítélet nélküli kritikus filmnézésnek, be kell vallanom, hogy nemcsak tehetségesek, hanem szerethetők is: ők Daniel Craig, Owen Wilson, Aaron Eckhart és Jennifer Aniston.

A jó romantikus film titka a szerelmes főhősök összeillésében rejlik, legalábbis szerintem. Ami így hirtelen eszembe jut, az az Anyád lehetnék: Michelle Pfeiffer és Paul Rudd mint tűz a vízhez annyira mutatott összhangot a filmben, ami egyáltalán nem is nyerte el a tetszésemet. Ennek ellensúlyozására meg az Ősz New York-ban esetét tudnám felhozni, ahol a deres hajú Richard Gere és a kislányos Winona Ryder szerelme teljesen hihetőnek bizonyult a korkülönbség és a tapasztalat szempontjából is. Szóval az Aaron Eckhart és Jennifer Aniston duó valahol a kettő között helyezkedik el. Szerintem első ránézésre nem illenek össze, fura összeállítás. Tulajdonképpen saját karakterét mindkettő jól hozza viszont együtt elég silányak, bár lehet, hogy ez a sablonos forgatókönyv hibája. Nem mondom hogy rosszak, mert kb. egykorúak, egyforma adottságokkal és annak ellenére, hogy Jen a nagyobb sztár, mégis Aaront érzem kiemelkedőbbnek. Amennyire összeszokott páros képét festette le Helena Bonham Carterrel A nő másik arcában, itt a Derült égből szerelemben sokkal felszínesebbnek tűnt minden. Bár az egy dráma, ez meg egy vígjáték. Talán az hiányzott a filmből, hogy drukkoljak a két főszereplőnek, hogy valami véletlen hozzon egy kis izgalmat kettejük kapcsolatába, mert ez a sablon éppen kimaradt a filmből.

A Derült égből szerelemre el lehet mondani minden jót és rosszat, amit romantikus film kapcsán megemlíthető. Viszont a negatív kritika ellenére nagyon a szívemhez nőtt. Az ilyen filmek rajongóinak egyszerűen kötelező alkotás, aki meg nem akar csöpögőset nézni, az távolról el fogja kerülni, bár hozzátenném, hogy ez nem is volt annyira szirupos. Bár van benne a drámai tetőpontkor egy nagyközönség előtt elmondott beszéd, amely minden tipikus amerikai sablont tartalmaz, mégis megható volt. Ha belegondolunk, az amerikai filmek tipikus fordulata amikor a főhős sok ember előtt mond világmegváltó gondolatokat, amiktől a saját élete is jobb lesz. Nos, ez itt sem maradt ki, mégis szerettem. Talán ez igaz az egész filmre is: annyira kiszámítható, mégis szeretnivaló és megható.