Világ és egyéb katasztrófák

Nos, a Háború és béke tipikusan az a regény, amelyet szinte minden iskolázott ember ismer, ám annál kevesebben olvassák. Ugyanis a köztudatban él egy olyan sztereotípia, hogy borzalmasan hosszú és unalmas, sok időt vesz el az ember életéből. Még olyan vicces megjegyzéseket is hallottam irodalomtanár szájából, hogy "ez nem olyan hosszú mint egy Háború és béke." Szóval annak ellenére, hogy Tolsztoj világirodalmi klasszikusáról van szó, mégiscsak bizonyos előítéletek élnek róla, sőt ezt is táplálják a diákokba. Szó, mi szó, ez sem mentség egy olyan kultúrára éhes embernek mint én, úgyhogy muszáj volt valamit tennem. Mivel gimnáziumban még a Háború és béke történetével sem ismerkedtünk meg, így mostanra elérkezettnek láttam az időt, hogy legalább valami fogalmam legyen róla. Bár amennyire is ellene vagyok, hogy film feldolgozásból ismerjünk meg egy regényt, most mégis ehhez a módszerhez folyamodtam. Az érvem ennyi volt: amiben Audrey Hepburn játszik, az olyan rossz nem lehet, sőt az ilyen több mint ötven éves filmek sokkal nagyobb igényességgel és több mélységgel készültek mint a mai tömeggyártmányok nagy része (természetesen tisztelet a kivételnek.)

Azt még nem említettem, hogy a film három és fél óra hosszúságú, ami úgy érzem egyenes arányosságban áll a könyv csaknem kétezer oldalával. Hiszen, ha belegondolok a háromórás Titanic meg Gyűrűk ura epizódok is milyen hosszúnak tűnnek egy-ültében, hát ez még azoknál is hosszabb. Viszont akárcsak az előbb említett szerintem szintén klasszikus filmeknél, ugyanúgy e Háború és békénél is csak úgy repült az idő, szinte észre se vettem, hogy már mennyi ideje ülök és nézem. Számomra nem volt sem érthetetlen, sem elkapkodott, sőt kifejezett érdeklődéssel figyeltem és izgultam a főszereplőkért. Mondjuk az nem volt túl szerencsés, hogy édesanyámat, aki pár nappal korábban már letesztelte előttem a filmet, arról faggattam, hogy lesz-e benne olyan háború jelenet, ami nem nekem való (mivel mondhatni betegesen irtózom a végtagcsonkolás és sérültek ordibálásának minden formájától.) Ő meg kedvesen elmondta, hogy nem olyan film ez, még szegény Andrej herceg is tiszteletre méltóan lép a másvilágra. Szóval igen, ha a film megnézése előtt nem lettem volna ennek birtokában, szerintem elképzelhető magamat ismerve, hogy megsiratom szegény halálát.

Azt már valahogy az elején sejtettem, hogy ezzel a Pierre-rel még lesz valami. Kezdett összeállni a kép, mivel tudtam, hogy Andrej herceg meg fog halni és túlzottan romantikusnak és elképzelhetetlennek tűntek azok az érzelmek, amelyeket Natasa táplált irányába. Ennyi rutinom már van irodalmi műveltségemből, hogy tudjam, hogy túl nagy falat lett volna egyik a másiknak. Andrej herceg és Natasa románcáról valahogy Scarlett O'Hara és Ashley Wilkes kapcsolata jutott eszembe. Csak ott azért nem ennyire tragikus lett a kimenetel, mivel egyikük sem halt meg, bár Ashley elvesztette feleségét, akárcsak Andrej herceg.

Anatol karaktere viszont teljesen meglepett. Vittorio Gassman kb. úgy nézett ki, mint Elvis Presley és egy kivénhedt torreádor keveréke. Szerintem nagyon erős karakter volt az övé és rendkívüli módon formálta meg ezt a csélcsap, nőcsábász férfit. Aztán ezzel kapcsolatban azon is gondolkodtam, hogy vajon Tolsztojnak mi baja lehetett a nőkkel. Hiszen ott volt egyszer Anna Karenina, aki megcsalta a férjét, szeretőjével élt, aztán csak az öngyilkosságban látott kiutat mikor mellőzöttnek érezte magát. Most itt van Natasa: nagyon szép, fiatal, jól nevelt, jó családi háttérrel. Nem meglepő módon egy olyan nagy emberbe lesz szerelmes, mint Andrej herceg, aztán jön egy szívtipró Anatol személyében és mindent tönkre tesz... Végül Natasának megmarad a család jóbarátja, aki egész idő alatt szerelmes volt a lányba. Tolsztoj valahogy mindig a férfi hőseit ábrázolja nemesnek, a nőket pedig esendőnek és bűnösnek. Nem hinném, hogy a valóságban is így van, szerintem kiegyenlített a számla. Viszont ez szépirodalom, ami azért mégis valaki képzeletének a szüleménye.

Összegezve, nekem nagyon tetszett a film. Bár nem olvastam a könyvet, mégis azt hiszem lényegében megértettem mit is takar ez a történet a felszín alatt. Nemcsak regény, hanem film formájában is klasszikussá vált a Háború és béke. Őszintén szólva sokkal rövidebb filmet is hagytam már abba, mert eluntam, ez a három és fél óra pedig kifejezetten végig kíváncsisággal és érdeklődéssel, meghatottsággal és lenyűgözéssel töltött el. Minden tiszteletem Audrey Hepburné és kortársaié és azt hiszem sok alkotást kell bepótolnom az ő korszakából, mivel akkoriban tényleg nagy színészek játszottak valóban nagy filmekben.