Világ és egyéb katasztrófák

Szerintem ha tehetnék, sokan vágnának bele egy Hold-utazásba. :)

A Hold meghódítása

Az Apollo-11 űrhajósai 1960. július 20-án sikeres leszállást hajtottak végre és küldetése csúcspontjaként Neil Armstrong hagyhatta először lábnyomát a Hold felszínén.

„That's one small step for a man, one giant leap for mankind” – azaz „Kis lépés egy embernek, nagy ugrás az emberiségnek” – hangzott el 1960. július 20-án, vasárnap este 10 óra 56 perckor ez az örökérvényű szállóige Neil Armstrong szájából, aki tulajdonképpen az első idegen égitesten járt embernek mondhatja magát. A becslések szerint mintegy ötszázmillió érdeklődő nézte a szemcsés közvetítést, melyen Armstrong fehér szkafanderben lemászik a Hold-komp létráján. Az Apollo-11 parancsnokaként, Armstrong volt az is, aki bejelentette a földi irányítóknak, hogy sikeresen landoltak: „Houston, itt a Nyugalom Bázis. A Sas leszállt”. Asztronauta társa, Buzz Aldrin is csatlakozott hozzá, és a két űrhajós két és fél órát töltött a landolási helyszín körüli felszín feltérképezésével. Armstrong úgy írta le az égitest talaját, mint ami porszerű szénnel lenne borítva: „Könnyen fel tudom zavarni az ujjammal” – mondta.

Armstrong és társa a földinél hatszor kisebb gravitációt élvezve fotókat készített, kőzeteket és talajmintákat gyűjtött, mérőeszközöket helyezett el. Természetesen az amerikai zászló is helyet kapott a Hold felszínén, illetve egy plakett mellette az alábbi felirattal: „A Föld bolygó lakosai itt léptek először a Holdra. Az egész emberiség nevében, békével jöttünk”. Ezután az űrhajó felszállt és kapcsolódott az anyaűrhajójával. Július 24-én a Csendes-óceánon értek el a zöld bolygót és a Hold-járó hősöket az anyahajó fedélzetén Richard Nixon elnök köszöntötte. Az űrhajósok azonnal biológiai védőruhát kaptak és augusztus 12-én mehettek el, amikorra bebizonyosodott, hogy a Holdon nincs élet. Így ért véget az első Hold-expedíció.

Ki is volt Neil Armstrong? 1930. augusztus 5-én született Ohioban és egész fiatalon érdeklődni kezdett a repülés iránt. Tinédzserként már repülőtéren dolgozott, tizenöt évesen repülőórákat vett és a következő esztendőben megkapta a pilótaengedélyt. Az amerikai haditengerészet pilótájaként részt vett a koreai háborúban hetvennyolc küldetésben. Ezután az indianai egyetemen repülőmérnöki tudományokat sajátított el, majd a Dél-Kaliforniában doktori címet szerzett repülés és űrhajózás szakon. Később egy nagysebességű repülési állomás tesztpilótája lett és nagyjából ötven gépet próbálhatott ki. A NASA asztronautának választotta, így került kapcsolatba az Apollo-11 expedícióval. Armstrong 1971-ben vonult nyugdíjba a NASA-től, amiután repülés illetve űrhajózás témában tartott előadásokat a cincinnati egyetemen és számos olaj, gépkocsi-gyártó és repülési cég bizottságában részt vett.

Máig sokan kételkednek a Holdra szállásról sugárzott felvételek valóságtartalmáról és valószínűsítik, hogy egy titkos laboratóriumban készültek. Bizonyítékként a csillagok hiányát, irreális árnyékokat, a hajtóművek által hagyott nyomok hiányát hozzák fel. Armstrong természetesen tagadja ezeket a feltevéseket.

Armstrong világhírneve ellenére, nem szerette a reflektorfényt. Egy interjúban, 2005-ben elmondta, hogy nem érdemelte meg azt a figyelmet, amely az első Holdra-szállt embernek járt: „Nem arra választottak ki, hogy első legyek, csak, hogy parancsnoka legyek a missziónak. A körülmények helyeztek ebbe a különleges szerepbe”. Armstrong évtizedeken át egy másik problémával is kénytelen volt szembenézni: azt hitte, hogy elbakizta első Holdra szállási szavait úgy, hogy a kis lépés elől kihagyta a névelőt. Ám harminchét évvel az eset után, egy ausztrál kutató azt állította, hogy a Holdról érkező statikusság által torzult felvétel korszerű elemzése során megtalálták a hiányzó névelőt.

Nyaralási kedvcsinálónk második felében a hegyek szerelmeseinek teszünk két javaslatot :)

A Kilimandzsáró hava

Nyolcvanhárom éve jutott fel az első női hegymászó a Kilimandzsáró csúcsára, amely Afrika egyik gyöngyszeme és meghódítása leírhatatlan élmény nyújt az arra látogatóknak.

A Kilimandzsáró Tanzániában, a kenyai határ közelében található. Minden kétséget kizáróan ez Afrika legmagasabb hegycsúcsa, bár nagyságáról vitatkoznak. Egyes források szerint a hatezer métert is meghaladja, de a hivatalos mérések 5895 méterként írják le. Az mindenesetre bizonyos, hogy két millió éve keletkezett és ez a világon a legnagyobb kihunyt tűzhányó. Monumentalitását fokozza, hogy a környékén véletlenül sincs még egy hegy. A maga száz kilométeres hosszúságáról és hetvenöt kilométeres szélességéről, csak annyit írt Ernest Hemingway, hogy „széles, mint a világ”. Az írót annyira megihlette a hegy, hogy A Kilimandzsáró hava címmel regényt is készített élményeiről.

A Kilimandzsáró szó a szuahéli nyelvben annyit tesz, mint „fénylő hegy.” A találó elnevezés onnan ered, hogy hó fedi a Kilimandzsáró csúcsát. Igaz, hogy csak háromszáz kilométerre fekszik az Egyenlítőtől és a hegy lábánál trópusi hőség uralkodik, de fent már mindent a hó és a jég ural. Havas orma a szikrázó afrikai napsütésben állítólag olyan hatást kelt, mintha lebegne a síkság fölött.

A Kilimandzsáró vulkáni bazalt kőzete erősen mállékony, ezért sziklamászásra nem alkalmas. A hegy meghódításával elsőként Teleki Sámuel próbálkozott, aki nem érte el a Kilimandzsáró legmagasabb csúcsát. Viszont az ő nyomdokain jutott fel oda a német Hans Meyer földrajztudós és az osztrák hegymászó Ludwig Purtscheller 1889. október 6-án. Az első női hegymászónak 1927. július 2-án sikerült meghódítania a „fénylő hegyet.” Az elmúlt két-három évtized során a Kilimandzsáró igen népszerű túrázó hellyé nőtte ki magát, mivel olyan útvonalakat sikerült találni a hegy legmagasabb pontjára, ahol nincs szükség különösebb hegymászói tudásra. Ahogy a Kilimandzsárót megjártak mondják, mindössze jó kondíció, némi túratapasztalat és igen vaskos pénztárca kell, ahhoz, hogy feljussunk Afrika legmagasabb pontjára. A helyiek is örömmel fogadják a turistákat: idegenvezetők segítenek feljutni a hegyre az élelmezést és a teherhordást biztosítva. Csak azt szabályozzák, hogy egy-egy túraútvonalon legfeljebb hatvan ember tartózkodhat egyszerre. A túraszezon hónapjai a száraz időszakok, azaz január-február és június-szeptember. A legtöbben általában az év elejét választják, mivel ez a nagy állatvonulás időszaka, ami a hegyről szemlélve igazán kihagyhatatlan élmény. Emellett a kilimandzsárói napfelkelte is leírhatatlan látványt nyújt, hiszen a hegytetőről nézve úgy tűnik, hogy lentről felfelé süt a Nap.

Nem csoda, hogy 1987-ben felkerült a Világörökségek listájára a Kilimandzsáró Nemzeti Park. Ám a globális felmelegedés és az emberi felelőtlenség a „fénylő hegyet” sem kíméli. Lonnie Thompson geológus szerint 2015 és 2020 között a hegy legfőbb sajátosságát adó jégsapka teljesen el fog tűnni. Amerikai kutatók szerint az elmúlt száz évben a hegy hómennyisége nyolcvan százalékkal csökkent és ez a folyamat egyre gyorsul. Ehhez a felmelegedésen kívül hozzájárul, hogy a helyi lakosság egy több termelőterülethez kíván jutni és ezt úgy valósítják meg, hogy felégetik a hegyoldal bizonyos részeit. Ennek következménye, hogy kevesebb eső esik, mivel már nincsenek meg azok a fák, amik a területre vonzzák a csapadékot. A klímaváltozás a hósapka elolvadásán és a szárazságon keresztül megy végbe, amelynek kiváltó oka leginkább az erdők pusztításában keresendő.

Nyaralási kedvcsinálónk második felében a hegyek szerelmeseinek teszünk két javaslatot :)

A Mont Blanc meghódítása

1786. augusztus 8-án jutott fel Európa tetejére az első expedíció, amely meglepő módon nem hegymászókból, hanem egy orvosból és egy kristálykereskedőből állt.

A Mont Blanc a maga 4807 méteres magasságával (amely az időjárás és a jégsapka mozgásának függvényében évente változik) Európa legmagasabb pontja. Hivatalosan az olasz-francia határon helyezkedik el a negyven kilométer hosszúságú hegy, ám mindkét ország magáénak vallja a legmagasabb csúcsot. A két legismertebb város a Mont Blanc közelében a francia Chamonix és az olasz Courmayeur. Mivel a hegy az észak-déli és az olasz-francia közlekedés nagy akadálya, így 1957-65 között tizenegy és fél kilométer hosszú közúti alagutat fúrtak alatta 1200-1300 méter magasban.

A hegynek több elnevezése is létezik. A térképen általában a francia Mont Blanc szerepel, de az olasz Monte Bianco jelentése is megegyezik vele, ami annyit tesz „fehér hegy.” A franciák La Dame Blanche (a fehér hölgy) néven is emlegetik. Ezen elnevezések a hegy fehér hósapkájára utalnak. Ezek mellett ismeretes még az Európa teteje, Savoya koronája és az átkozott hegy (Mont Maudit) név is.

Utóbbi évszázados hiedelmekre vezethető vissza. Ugyanis a babona szerint szellemek és démonok okozták a gyakori ítéletidőt, a lavinákat és a földcsuszamlásokat a hegy környékén. Az 1780-as évek elején Horace Bénédict de Saussure svájci természettudós és alpinista elejét szerette volna venni ezeknek a botor feltételezéseknek és húsz aranyat tűzött ki jutalmul annak, aki elsőnek feljut a Mont Blanc csúcsára. A felajánlott összeg igen nagy pénznek számított abban az időben, így a vállalkozó szellemű genfiek sorra nekivágtak a hegy meghódításának.

Jacques Balmat chamonix-i ásványgyűjtő-kristálykereső eljutott egy csúcsra vezető gleccserig, ám akkori társa közölte vele, hogy nem hajlandó jégre lépni, így kénytelenek voltak visszafordulni. Ám Balmat 1786. augusztus 8-án Michel-Gabriel Paccard orvos társaságában a gleccseren keresztül eljutott a csúcs alatti hómezőig, s ezzel feltárta a 4807 méteres magasságba vezető utat. Kötelük nem volt, csak mászóbotjuk, viszont így is több mint fél nap ráfordításával felértek Európa tetejére. Paccard itt tudományos méréseket végzett fél órán keresztül, majd sötétedés előtt visszaindultak. Éjfélre érték el a gleccser lábát, a szabadban táboroztak, kezük lefagyott és szemüket hóvakság gyötörte. Másnap Balmat vezette Chamonixba a még alig látó Paccard-t és átvették a felajánlott húsz aranyat. Emléküket a város szoborral őrzi napjainkig is.

Bár a lavinaveszély állandó fenyegetettséget jelent, mégis mára a Mont Blanc az Alpok egyik legnagyobb turistaközpontjává nőtte ki magát: drótkötélpályákkal és télisportpályákkal szolgálja ki a látogatók igényeit. A hegy laposabb részén akár repülőgéppel is le lehet szállni. Mostanra rutinfeladattá vált a Mont Blanc meghódítása, évente húszezren jutnak fel rá. A felvonó végpontjától a csúcs csak ezer méterrel van magasabban, ám minden évben történnek sajnos halálos balesetek. A turistaszezon idején a hegyimentőknek egy-egy hétvégén átlagban tizenkét alkalommal kell a bajba jutottak segítségére sietnie. Akármilyen sokan jutnak fel, a túra megköveteli a magashegyi jártasságot, a vezetőt és a megfelelő felszerelést, és az útnak még így is vannak veszélyes részei, a sziklaomlások pedig folytonos rizikót jelentenek. A feljutáshoz legalább egy éjszakát a nagy magasságban kell tölteni, hogy az emberi szervezet hozzászokjon a magashegyi viszonyokhoz.

Nyaralási kedvcsinálónk első bejegyzéseiben kalandos utazásokról lesz szó, amelyek minket is a tengerre - és új világokba - csábítanak. :)

Cook kapitány utazásai

1776. július 11-én indult harmadik, és egyben utolsó, útjára James Cook angol felfedező, aki jócskán átírta az addig készült térképeket.

1728. október 27-én született az angliai Martonban James Cook. Alacsony sorból származott, de édesapja felismerve fia tehetségét, kiskorától iskolákba járatta. Cook tengerészeti pályafutása tizennyolc évesen kezdődött, amikor egy hónapra felvették egy hajóra dolgozni. Később a királyi tengerészethez került, ahol már csak idő kérdése volt, mikor bízzák meg nagy feladatokkal.

1768. július 30-án indult első felfedező útjára. Az angol akadémiával és a haditengerészettel együttműködve Tahitire kellett utazniuk, hogy a Vénusz átvonulását megfigyelhessék expedíciójuk tudósai. A feladat teljesítése után Cook még nem tért haza, hanem feltérképezte Új-Zéland kettős szigetét majd Ausztrália közel kétezer kilométeres keleti partvonalát. 1771. júliusában tértek vissza Angliába, ahol kitüntetéssel jutalmazták Cookot. Ugyanis a kitűzött célok sikeres teljesítésén kívül abban is nagy érdeme volt, hogy csak ismeretlen eredetű betegségek miatt vesztett tengerészeket. A tengerészek rettegett betegségét, a skorbutot (ami vitaminhiány miatt alakul ki) sikerült legyőznie. Ugyanis Cook nemcsak a tisztaságról és a jó szellőzésről gondoskodott, hanem a legénység étrendjét is ő állította össze. Ragaszkodott ahhoz, hogy torma, savanyú káposzta és narancs is a lehető leggyakrabban szerepeljen a napi menüben.

Nem meglepő, a sikereken felbuzdulva, hogy Cooknak újabb fontos küldetést szántak a tengerészetnél. Az akkori elképzelések szerint létezett egy déli földrész (Terra Australis), amelynek felderítésével Cookot bízták meg. A tudósok úgy érveltek, hogy azért kell léteznie egy nagy területű déli kontinensnek, hogy kiegyensúlyozza az északi félteke tömegét. 1772. júliusában indult második útjára Cook és a történelem során először sikerült körülhajóznia az Antarktiszt. Így megcáfolta a képzeletbeli földrész elméletét, mivel a korábban már felfedezett Ausztrálián kívül nagyobb szigetet nem talált három évig tartó útja során. Az expedíció ideje alatt az addig elért legdélebbi pontig is eljutottak és több új szigetet sikerült feltérképezniük.

Ezután a Csendes-óceánnak már csak egy nagy titka maradt: létezik-e átjáró az Atlanti óceán felé Kanada és Alaszka vagy Szibéria felé. Húszezer fontos jutalom fejében Cook 1776. július 11-én indult harmadik útjára, hogy a kérdésre választ találjon. Először a Csendes-óceán déli szigetvilágában végzett méréseket, majd észak felé hajózva felfedezte Hawaiit, de nem szálltak még partra, mivel közeledtek céljuk felé. Alaszkánál átkeltek a Bering-szoroson, viszont a Csukcs-tenger jégzajlása visszafordulásra kényszerítette őket. Így megkapták a választ, hogy hajózható, jégmentes átjáró nem létezik az Atlanti-óceán irányába.

1779. januárjában visszatértek Hawaiira, amelyet feltérképezni és kutatni szeretett volna Cook. Ekkor éppen a bennszülöttek mahakiki ünnepe zajlott és a kapitányt isteni reinkarnációként tisztelték. Pár hét múlva Cook továbbhajózott, ám egy óceáni vihar megtépázta a vitorláikat és visszasodorta őket Hawaiira. A bennszülöttek megzavarodtak, hiszen már nem tartott az ünnepük és betolakodóknak vélték a tengerészeket. Egy ellopott csónak miatt összetűzésbe kerültek és a békítő szerepét magára vállaló Cook fejét levágták, testét feldarabolták 1779. február 14-én. A tengerészeknek sikerült a kapitány maradványait visszaszerezni és katonai dísztemetéssel tudtak elbúcsúzni tőle. Végül 1780. október 4-én sikerült az elárvult legénységnek Anglia partjait elérni.

Cook tevékenysége révén elmélyült a földrajzi felfedezések alapossága, magasabb szintre jutott a navigáció, a térképészet, a tengerészekkel való bánásmód, a kapcsolatteremtés a bennszülöttekkel. Cook példát mutatott, hogyan alkalmazható a tudomány a tengereken. Eközben megváltoztatta a világ térképét, jobban mint bárki más a történelemben.

Nyaralási kedvcsinálónk első bejegyzéseiben kalandos utazásokról lesz szó, amelyek minket is a tengerre - és új világokba - csábítanak. :)

Vasco da Gama első utazása Indiába

1497. július 8-án indult nagyszabású felfedező útjára Vasco da Gama. Próbálkozását siker koronázta, mivel megtalálta a tengeri útvonalat Indiába. Ezzel Portugália előtt újabb távlatok nyíltak meg kereskedelem és gyarmatosítás terén egyaránt.

Miután Kolombusz Kristóf spanyol zászló alatt felfedezte Amerikát 1492-ben, Portugália egyértelműen lépés hátrányba került legnagyobb riválisával szemben. Így nem meglepő módon I. Manuel király éveken keresztül szervezte a visszavágót: az Indiába vezető tengeri útvonalat szerette volna megtalálni. Pár évvel korábban Bartolomeu Diaz eljutott Afrika legdélebbi pontjához, amit a Jóreménység fokának keresztelt el. Viszont a király mégsem Diazt bízta meg a fontos küldetéssel, hanem egy mindössze huszonnyolc esztendős köznemest, Vasco da Gamát.

Vasco da Gama fiatalkoráról nem sok feljegyzés található. 1460-ban született és minden valószínűség szerint matematikát és hajózást tanult. 1497. július 8-tól viszont a figyelem középpontjába került, hiszen ekkor kezdte utazását négy hajóval Indiába. Tizenhárom hét után érték el a Jóreménység fokát. Mivel útjuk során csak egyszer pihentek meg a Zöldfoki-szigeteken, így az ő dicsőségük lett az európai tengerészek által egyhuzamban megtett, addigi leghosszabb nyílt tengeri utazás. A Jóreménység foka több méteres hullámokkal köszöntötte a hajósokat és hat napba telt megkerülni a tengerbe nyúló, éles sziklafokot.

A karácsony már csendesebb vizeken köszöntött a felfedezőkre. Szenteste egy meredek, magas partot pillantottak meg, amelyet Natalnak (azaz karácsonynak) neveztek el, és mai napig így hívják Dél-Afrika egyik tartományát. Tavasszal a mai Mozambik partjaihoz értek, ahol nagy meglepetés fogadta őket: európai szemmel nézve is gyönyörű városok sorát találták, ahol a tengerészek nagyon jól ismerték az Indiába vezető utat. Miután kiderült a muzulmánok számára, hogy Gamaék nem arab hajósok, hanem kicsit messzibb vizekről érkeztek, akkor a helybéliek ellenük fordultak. Ugyanis féltették a portugál betolakodóktól az Indiai-óceán kereskedelmének megszokott rendjét. Végül mégis sikerült megállapodni és jövőbeli együttműködés reményében szövetséget kötöttek. Innen már egyenes út vezetett Indiába, ahová 1498. május 20-án érkeztek meg.

Kálikut városában értek partot, ahol a kor szokásának megfelelően elsőként egy elítélt portugál bűnöző lépett az indiai szárazföldre. A kikötőben összegyűlt kíváncsiskodók állítólag a következő szavakkal köszöntötték: „Miféle ördög hozott ide téged?” Később Kálikut kormányzója elbeszélgetésre hívta Vasco da Gamát, aki gyorsan végrendelkezett is, annyira tartott az indiaiaktól. Utólag kiderült, hogy félelme felesleges volt, mivel szívélyesen fogadták és egy kereskedelmi szerződést is tudott kötni.

Az október 8-ai hazaindulás viszont elhamarkodott volt, nem várták be az északkelet monszun érkezését. Így három hónapig bolyongtak az óceánon, míg elérték Afrika partjait. A vitaminszegény táplálkozás miatt a skorbut tucatjával szedte áldozatait. A zsákmány nagy részét is felélték a kínkeserves út során, így csak kereskedelmi és hódítási lehetőségek ígéretével futottak be Lisszabon kikötőjébe 1499. augusztusában. A király és a nép lelkesen fogadta Vasco da Gamát és életében még kétszer visszatérhetett Indiába, ahol 1524, december 24-én halt meg.

Nyaralási kedvcsinálónk első bejegyzéseiben kalandos utazásokról lesz szó, amelyek minket is a tengerre - és új világokba - csábítanak. :)

A Paradicsom meghódítása

1492. október 12-én érte el a híres felfedező, Kolumbusz Kristóf, Amerika partjait egy hónapnyi hánykolódás után, bár egész életében azt hitte, Indiába jutott el.

Genovában az utókor számára ismeretlen időpont született Cristoforo Colombo (portugálul Cristóvão Colombo, spanyolul Cristóbal Colón, magyaros nevén Kolumbusz Kristóf). Egy gyapjúszövő ember fiaként hamar beletanult édesapja mesterségébe. Tizennégy esztendős korában viszont tengerre szállt, s tudásszomja kielégítésére szinte falta a különféle úti beszámolókról szóló könyveket, amelyek igen nagy befolyást gyakoroltak rá. Kolumbusz terve az volt, hogy Afrika megkerülése nélkül, nyugat felé hajózva eléri Indiát. A középkori felfogás szerint a Föld lapos volt, s a világ végét a Gibraltári szoroson jelentette. Ez az az elmélet, ami Kolumbusz idejében kezdett megdőlni.

Előbb a portugál, majd a spanyol királyi udvart kereste fel tervének támogatására. Azonban a portugál király megtagadta a segítségnyújtást, mert ebben az időben már jól bevált víziút állt a rendelkezésükre, hála Vasco da Gamának. A spanyoloknál is első alkalomra visszautasításra talált, mivel ekkor hadat viseltek a mórokkal, akiket az Ibériai-félszigetről szerettek volna elűzni. De a háború végeztével Ferdinánd és Izabella eleget tett Kolumbusz kéréseinek, amelyek a következők voltak: kinevezték admirálissá, neki adományozták az út költségeinek tizedét, ajánlólevelet írtak a nagy kánnak, akiről Marco Polo is szólt, s rendelkezésére bocsájtottak három hajót kilencven főnyi legénységgel.

Ez a három hajó, amely abban az időben ugyan nem bírt nagy jelentőséggel, később minden idők leghíresebb tengeri flottájává vált: a Santa Mariát, a Pintát és a Ninát az útra zsúfolásig raktak élelemmel, s csereáruval. 1492. szeptember 9-én hagyták el a Kanári-szigeteket. Harminchárom napig hajóztak anélkül, hogy szárazföldet láttak volna, közben egyszer a flottát majdnem teljesen fogságba ejtette a Sargasso-tenger felszínét borító barnamoszat-szövedék. A csüggedt legénységben Kolumbusz úgy próbálta tartani a lelket, hogy egy második, hamis hajónaplót is vezetett, ahová a megtett távnál kevesebbet írt be.

Október 7-én a távolban végre biztató jelre lettek figyelmesek, amely némi türelemre intette a felfedezőket: messze, a távolban egy szárazföldi madárraj tűnt fel. Jó előjelnek gondolták, s hitték, közel már a szárazföld. Október 12-én a Nina fedélzetéről Rodrigo de Triana matróz látta meg először a szárazföldet. „Hajnali két óra felé tűnt fel a föld, amelytől 8 tengeri mérföld távolságra lehettünk. Bevontunk minden vitorlát, és csak a nagy vitorlával mentünk tovább minden mellékvitorla nélkül. Azután a part közelébe érkeztünk, és ott várakoztunk napfelkeltéig. Péntek volt, amikor egy szigetre értünk, amelyet indián nyelven Guanahaninak neveznek. Ott mindjárt meztelen benszülötteket pillantottunk meg. Martin Alonso Pincónak és fivérének Vecente Yaneznek, a Nina kapitányának kíséretében felfegyverzett csónakon kiszálltam a szárazföldre. Ott kibontottam a királyi lobogót…” – írta Kolumbusz naplójába.

A Bahama-szigetek füzérének keleti szegélyén, a szigetsor kellős közepén fekszik a Guanahani-sziget. A sziget hossza kb. 12, szélessége 3–5 mérföld, közepén egy nagy tó található, amelyet sok apró tó vesz körül. A sziget lakott volt, a helyieket az admirális indiánoknak nevezte el. Kolumbusz ünnepélyes szertartás keretében birtokba vette a Guanahani-szigetet és San Salvador (Szent Megváltó) névre keresztelte.

A szigeten Kolumbusz aranyat, fahéjat, borsot, szegfűszeget és más fűszert keresett, s mivel nem talált továbbindultak délnyugati irányba a legközelebbi sziget felé: Kuba és Hispaniola szigetére hajóztak. Kolumbusz (néhány matrózát ott hagyva) visszaindult, hogy az uralkodóknak jelentést tegyen. Mivel bizonytalan volt a visszaút sikerében, rövid beszámolót írt, s ezt egy lezárt palackba tette, remélve, hogy ha ő nem is, de a palackposta elviszi a hírt. Kolumbusz később még három utat tett az Antillákra, mindig azt állítva, hogy Kelet-Indiában járt. Amerigo Vespucci olasz felfedező és térképész, aki először 1499-ben, majd azután még többször is járt az Újvilágban, állapította meg először, hogy Kolumbusz önálló kontinenst fedezett fel, ezért az ő keresztnevéről Amerikának nevezték el a földrészt. Ám azért, hogy emlékeztesse az embereket arra, hogy mégis csak Kolumbusz érdeme, Dél-Amerika egyik államát az ő tiszteletére nevezték el Kolumbiának.

„A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.” – írta George Orwell legnépszerűbb könyvében. Az 1984 és az Állatfarm szerzője 107 éve született.

George Orwell (eredeti nevén Eric Arthur Blair) az indiai Motihariban látta meg a napvilágot 1903. június 25-én. Édesapja az indiai Polgári Szolgálat Ópium Osztályán volt megbízott-helyettes. Blair 1911-ben anyjával és két lánytestvérével Angliába költözött, hogy tanulmányait ott kezdhesse meg. Tizennyolc éves korában a híres Eton kollégiumban végezte a középiskolát – ekkor első írásai már az iskolai lapban megjelentek.

Bár regényei elismerést hoztak számára, írásaiból megélni nem tudott, ezért tanított, recenziókat írt és egy könyvesboltban dolgozott. 1936-ban feleségül vette Eileen O'Shaughnessyt. Az év végén Barcelonába utazott, hogy a spanyol polgárháborúról tudósítson, ahol aztán fegyvert ragadott. A POUM míliciában az aragóniai fronton harcolt, ahol egy fasiszta orvlövész megsebesítette a nyakán. Erről az élményéről rövid esszét is írt Wounded by a Fascist Sniper, near Huesca címmel. Visszaszállították a hátországba, de amíg lábadozott, kitörtek a barcelonai harcok, amelyekben részt vett. 1937 közepére a spanyol kommunisták megkezdték leszámolásukat a POUM-mal, ezért Orwell és felesége Franciaországba menekültek. 1938-ban jelent meg a spanyolországi élményeiből táplálkozó Hódolat Katalóniának című könyve.

Mivel saját gyermekük nem lehetett, egy Richard nevű kisfiút adoptáltak. Orwell 1938-ban TBC-s lett. 1941-től a BBC-nél dolgozott és a második világháború idején a Home Guardban (honvédelmi polgári testület) teljesített szolgálatot. 1943-44-ben írta meg a Szovjetunió és a kommunista ideológia szatíráját nyújtó Állatfarmot, mely a háború idején – mivel a Szovjetunió Nagy-Britannia szövetségese volt – nem jelenhetett meg. A mű látszólag olyan állatokról szól, akik elűzik annak a farmnak a tulajdonosát, ahol élnek. Ezután maguk vezetik a farmot, ami végül kemény diktatúrává válik. Az Állatfarm mottója: „Minden állat egyenlő, de vannak állatok, melyek egyenlőbbek.” A mű a sztálini Szovjetunió allegóriája: Orwell a történet fontos eseményeit a sztálini rendszer „vívmányaiból” kölcsönözte. Orwell – bár baloldali volt és a Független Munkáspárt tagja – gyakran kritizálta Sztálint, a spanyol polgárháború után pedig egyre kritikusabb lett a moszkvai vezetéssel szemben.

Orwell felesége halála után a skót partok közelében levő Jura szigetén telepedett le. Itt írta meg híres regényét, az 1984-et, amelyben egy civilizációt leigázó, fokozatosan bürokratizálódó, végletesen totalitárius rendszer képét vetítette elő. Az 1984 egy szatirikus politikai regény és szerelmi történet. Műfaja disztópia (negatív utópia), melyben a felügyelő állam tökéletes alkalmazkodást diktál a polgárok között, hazugságokkal, félelemkeltéssel és kegyetlen büntetésekkel. A könyvet 1949-ben adták ki. Orwell alig néhány hónappal élte túl főműve megjelenését: 1950. január 21-én halt meg tüdőbajban.