2010. január 24., vasárnap
Hova lettek Morganék – ezzel a címmel mindössze két problémám van, csak két kis csekélység. Egyrészt a füleimnek kellemesebben, kifinomultabban cseng a kérdőszó „hová” változata, másrészt ez a családnevet többes számban használó verzió amennyire találó például Tóték esetében, annyira mesterkéltnek tűnik egy nem magyar vezetéknév esetében. Szóval, nem a film címe alapján választottam, bár nem is tudom, hogy ez egyáltalán megtörtént-e valaha. Leginkább a romantikus komédia műfaja és Sarah Jessica Parker, illetve Hugh Grant főszereplése miatt tituláltam kihagyhatatlannak ezt a nagyszerűnek tűnő alkotást.
Őszintén szólva volt egy kis előítéletem a filmmel kapcsolatban, mivel akárhol olvastam a nézői véleményeket, mindenhol kiábrándult, csalódott írásokkal találkoztam. Többek szerint gyenge, unalmas, elcsépelt, kiszámítható, humortalan alkotás, amelyben kifejezetten öregedő filmsztárok felszínes és színtelen játékát láthatjuk. De ez a sok negatívum sem tántoríthatott el a személyes tapasztalatok begyűjtésétől, úgy gondoltam, legfeljebb csalódom benne.
Az alaptörténet a következő: Sarah Jessica Parker new york-i szinglit alakít, aki nagyon utálja a papíron még létező férjét, aki megcsalta annak idején. Nos, az úriember szánja-bánja galád tettét, engesztelő ajándékokkal halmozza el hitvesét. Hosszú idő utáni újbóli találkájuk célját másképp képzelik: a nő azt akarja, hogy végleg leszálljon róla, a férfi pedig békülni szeretne. Ebbe a háborús övezetbe, mint derült égből villámcsapás sújtott le egy gyilkosság, melynek mindketten szemtanúi lettek. A rendőrség a tettes elfogásáig úgy találja legbiztonságosabbnak a helyzetet, hogy koronatanúiknak új személyiséget adnak egy világvégi kis városban ideiglenesen és eltiltják őket bármilyen kommunikációtól a new york-i életükből.
A film további része erre a „nagyvárosiak a világvégén” sémára épül. Vannak benne vicces szituációk, néhol leül a cselekmény, annyira nem is izgatja a nézőt, hogy vajon a gyilkos rábukkan-e főhőseinkre, hiszen forgatókönyvszerű, hogy igen és az is hogy túlélik, sőt boldogan élnek, míg meg nem halnak. Mindemellett még az is hozzájön az átlagszerűséghez, hogy Hugh Grant nagyon magát adta, akárcsak Sarah Jessica Parker. Nem voltak a tőlük megszokottnál rosszabbak, de jobbak sem. Egyszerűen átlagosat nyújtottak.
Összességében a filmről is ezt tudnám mondani, hogy olyan átlagos. A teljesen lehúzó és negatív kritikákkal viszont nem értek egyet, mert azért kellemes kikapcsolódás ez a film, megvan a maga bája. Akinek meg unalmas, az gondoljon arra, hogy akár egy rendezői koncepció is lehet ez, hiszen a vidéki élet, amit a film bemutat, sem olyan izgalommal teli, mint a pörgős nagyváros, viszont akik ott élnek, nekik ez a természetes és a világ összes pénzéért se költöznének máshová. Szó, mi szó, a Hova lettek Morganék? nem lett a kedvenc filmem, viszont mindenképpen pozitív élményeim maradtak róla.
2010. január 15., péntek
Több mint másfél évszázada mutatták be Wagner első jelentős operáját, a Bolygó Hollandit. Az elátkozott tengerésznek és kísértethajójának hátborzongató története évszázadokon keresztül tartotta rettegésben a matrózokat, és a legenda a mai napig él a misztikumra fogékonyabb tengerészek között.
Az egyik legenda szerint a XVII. században élt holland kapitány, egyszer a Jóreménység foka körül nagy viharba keveredett. Ahelyett, hogy segítséget kért volna az égiektől, becsvágyóan megesküdött, történjék bármi, ő beviszi a hajót az öbölbe. „Ha nem tartanám meg a szavamat, legyek örökre átkozott” – mondta, és ezzel kihívta maga ellen a balsorsot. A hajó ezután neki ütközött egy sziklának és elsüllyedt. A hollandi pedig örök hajózásra ítéltetett.Egy másik legenda szerint egy istentelenségről hírhedt holland, Van Straaten kapitány volt az elátkozott bolygó hollandi, aki nagypénteken, ahelyett, hogy a templomban bűnbánatot tartott volna, az istent káromolta, miközben hajójával, kifutott a kikötőből. Ezért ítéletnapig a tengeren kell bolyongania. Nem szállhat sosem végleg partra, hogy megnyugvást találjon. Az átok alól csak egy lány halálig tartó hű szerelme oldhatja fel.
Az egyik legenda szerint a XVII. században élt holland kapitány, egyszer a Jóreménység foka körül nagy viharba keveredett. Ahelyett, hogy segítséget kért volna az égiektől, becsvágyóan megesküdött, történjék bármi, ő beviszi a hajót az öbölbe. „Ha nem tartanám meg a szavamat, legyek örökre átkozott” – mondta, és ezzel kihívta maga ellen a balsorsot. A hajó ezután neki ütközött egy sziklának és elsüllyedt. A hollandi pedig örök hajózásra ítéltetett.Egy másik legenda szerint egy istentelenségről hírhedt holland, Van Straaten kapitány volt az elátkozott bolygó hollandi, aki nagypénteken, ahelyett, hogy a templomban bűnbánatot tartott volna, az istent káromolta, miközben hajójával, kifutott a kikötőből. Ezért ítéletnapig a tengeren kell bolyongania. Nem szállhat sosem végleg partra, hogy megnyugvást találjon. Az átok alól csak egy lány halálig tartó hű szerelme oldhatja fel.
A kísértethajó megjelenése a babona szerint rossz ómen, közelgő szerencsétlenség előjele a vele találkozók számára. Akik látták, úgy írták le, hogy a hajótest bal oldalán vörös lámpák égnek, az árbocon kalózlobogó leng, a parancsnoki hídon időről-időre sátáni kacajra fakad a hollandi, a fedélzetről pedig szenvedő emberek jajveszékelését hallani. A hajó hirtelen, a semmiből bukkan elő, alig lehet elkerülni az ütközést. A jelenséget kísérteties derengés veszi körül, aztán amilyen gyorsan feltűnik, úgy el is tűnik. A közelébe érve, a fedélzetéről szenvedő emberek kiabálását lehetett hallani. Sokan látták a hajón a kapitányt is, amint vörösen izzottak a szemei, és hosszú, loboncos ősz haja lobogott a szélben. A babona szerint a vészjósló jelenség a Jóreménység foka körül fordult elő leggyakrabban. Ezért a tengerészek inkább lementek a hajótestbe, amíg a félelmetes környéken hajóztak, és aki tehette, átaludta ezt az időt. Azok közül ugyanis, akik megpillantották az elátkozott vízi járművet, sokakat baleset ért, másoknak az otthon maradt szeretteivel történt valami szörnyűség.
Richard Wagner egy alkalommal Norvégia partjai előtt hajózott, amikor a hajó, amin utazott, óriási viharba került. A háborgó tenger és a riasztó sziklafalak látványának köszönhetően a bolygó hollandi története, amelyről korábban már hallott, életre kelt a képzeletében. Olyannyira megragadta fantáziáját, hogy a kalandos út után Párizsba érkezve azonnal nekilátott az opera megírásának, forrása egy Heine-írásban szereplő monda volt. A darabot 1843. január 2-án Drezdában mutatták be. A története a következő:
Daland, norvég hajós hajója a vihar elől a hazai partok közelében keres menedéket. Ugyanott köt ki egy titokzatos hajó is. Kapitányát, a hollandit átok sújtja: a tengeren kell bolyongania, s csak hétévenként szállhat partra, mindaddig, amíg egy nőre nem talál, aki örökre hű marad hozzá. Mikor Daland beszél neki a lányáról, Sentáról, felcsillan benne a remény, s feleségül kéri a lányt. Az idegen gazdagsága láttán Daland beleegyezik a házasságba. Senta sejti az idegen titkát, s hajlandó nőül menni hozzá. Mindenki az esküvőre készül. Erik, a vadász azonban - aki régóta szereti Sentát - vissza akarja tartani e különös házasságtól, s kéri, maradjon hű hozzá. A hollandi meghallja ezt, s kétségbeesve távozik, hogy folytassa reménytelen útját a tengeren. Senta hiába akarja tartóztatni, ezért, amikor a hajó kifut, a vízbe veti magát. A holtáig hű nő szerelme megtöri az átkot: a hollandi hajója megsemmisül, bolyongása véget ér.
Daland, norvég hajós hajója a vihar elől a hazai partok közelében keres menedéket. Ugyanott köt ki egy titokzatos hajó is. Kapitányát, a hollandit átok sújtja: a tengeren kell bolyongania, s csak hétévenként szállhat partra, mindaddig, amíg egy nőre nem talál, aki örökre hű marad hozzá. Mikor Daland beszél neki a lányáról, Sentáról, felcsillan benne a remény, s feleségül kéri a lányt. Az idegen gazdagsága láttán Daland beleegyezik a házasságba. Senta sejti az idegen titkát, s hajlandó nőül menni hozzá. Mindenki az esküvőre készül. Erik, a vadász azonban - aki régóta szereti Sentát - vissza akarja tartani e különös házasságtól, s kéri, maradjon hű hozzá. A hollandi meghallja ezt, s kétségbeesve távozik, hogy folytassa reménytelen útját a tengeren. Senta hiába akarja tartóztatni, ezért, amikor a hajó kifut, a vízbe veti magát. A holtáig hű nő szerelme megtöri az átkot: a hollandi hajója megsemmisül, bolyongása véget ér.
A Bolygó Hollandi alakja eredetileg a holland nép képzeletének szülötte, személye az élet viharai közepette a megnyugvás iránti vágyat jelképezi. A Bolygó Hollandi által szimbolizált érzés azonban nem egyedülálló a mítoszok világában, más népeknél is megjelent a bolyongó utazó alakja. A görögök rokonlélek nemzeti vándorát Odüsszeusznak hívják.
2010. január 8., péntek
Már magam sem tudom mióta vártam ezt a filmet, így nem meglepő módon az első vetítési napon a moziban ültem, méghozzá a MOM-ban, hogy feliratosan (eredeti hangokkal) nézhessem. Nemcsak kedvenc színészem miatt érdekelt a Sherlock Holmes (bár persze tagadhatatlanul Jude jelenléte is benne volt a dologban), hanem amúgy is izgalmas sztorinak tűnt. Korábban írtam már a Sherlock Holmes-hoz fűződő viszonyomról és most, a filmen túl, most úgy érzem, megbékéltünk egymással. Bár azért a film közben nem bírtam ki mosolygás nélkül, mikor Sherlock nekiállt hegedülni. :D
Először is, itt áldanám az eszem, hogy elolvastam a mozizás előtt A sátán kutyáját, meg persze az ajánlást is köszönöm. ;) Mert, ha nem lettem volna birtokában bizonyos Sherlock Holmes tulajdonságoknak, akkor úgy jártam volna, mint kedves barátném, aki egy fél óra után megkérdezte, hogy „ez a Sherlock Holmes itt miért ilyen elmebeteg?” Én meg büszkén mondtam neki, hogy „hát nem olvastál még Sherlock Holmes könyvet? Mert akkor tudhatnád, hogy kissé bogaras detektívről van szó.” Szóval, most kimarad az a rész, hogy megvádoljam Guy Ritchie-t illetve Robert Downey Jr.-t, hogy bolondot csinált Sherlock Holmes figurájából, mivel egyszerűen zseniális volt ahogy megjelentek ennek az elvont, fura figurának az érdekes szokásai, stílusa és dolgai.
Amikor a film végén a feliratoknál olvastam, hogy Conan Doyle figuráit használták fel, ebből következtetem, hogy ez a bűntény nem az ő fejéből pattant ki. Mindenesetre, akár ő is írhatta volna ezt a sztorit, mert kellően kísérteties, fordulatos és izgalmas volt. Egyszerűen nem tudtam rájönni, hogyan „támadt” fel a gyilkos, egy halovány „egypetéjű ikertestvér” gondolata merült fel bennem, de igazából csalódott lettem volna, ha egy ilyen klisé lett volna a dolog nyitja. De szerencsére nem így alakult, és racionális magyarázattal a zsebemben távozhattam a moziból, hogyan lehet túlélni egy akasztást. Mert annyi bizonyos, hogy Sherlock Holmest nem olyan fából faragták, hogy magyarázat nélkül hagyja a bűntény bármely apró részletét is.
Eme Sherlock Holmes alapkoncepciója az volt, hogy felfrissítik a porosodni kezdő Sherlock-világot és kicsit korszerűsítik a figurákat. Eredendően Sherlocknak ott volt Watson, amikor kellett, Watsonnak is ott volt Sherlock, de egyéb magánéleti dologról nem tudni, így ebben a mostani „más” világban, talán furcsán hatna két agglegény közös lakása és kétes ügyletei. Így Dr. Watson ezúttal nősülni készül, Sherlock csavaros eszén pedig csak egy nő tud kifogni. Másrészről az újítás a tettlegességben történt: ez a Robert Downey Jr.-féle Sherlock bokszol, verekszik, kiugrik az ablakból, sőt árammal üldöz óriásnövésű embereket. Watson pedig nem az a tutyi-mutyi pincsikutya, hanem igencsak önálló akarattal rendelkező egyén, aki még kicsit formálni is tudja a bogaras detektívet és persze ő is bunyózik rendesen.
Bár már utaltam rá, de most egyértelművé teszem, hogy ez a Robert Downey Jr. nagyszerű színész. Ezelőtt nem így képzeltem el Sherlock Holmest, ezután viszont nem tudom másképp. Egyszerűen lenyűgözött az az elegancia, amivel megformálta ezt a kissé lökött detektívet, minden apró rezdülését imádtam. Hogy is mondjam, ő eddig nekem ilyen színtelen színész volt: rengeteg filmjét láttam már, de így néhány év távlatából nem rémlik, hogy őt láttam volna benne. Egyedül a Trópusi viharbeli munkásságát ismerem, bár az elég friss élmény (akár egy bejegyzést is megérne). Fogalmam sincs mi a magyarázata, hogy miért nem tudom, ki volt ő a Változások korában, vagy mit játszott a Wonder Boys-ban. Mindenesetre most megemelem nem létező kalapom előtte és kifejezem kívánságom még sok-sok ilyen nagyszerű Sherlock Holmes alakításért.
Remélem senki nem gondolta (legfeljebb reménykedhetett), hogy szó nélkül hagyom, mit csinált a mozivásznon Jude Law, mint Dr. Watson. Kicsit furcsa volt, hogy most ő csak a másodhegedűs és azt a bajszot is próbáltam figyelmen kívül hagyni több-kevesebb sikerrel. Ha lehet azt mondanom még mindig tud, akár nekem is, újat mutatni. Éppen ezzel, hogy most nem övé volt a főszerep, viszont azért annyira fontos karaktert játszott, hogy ne vegye félvállról. Ez a Sherlock Holmes film tipikusan olyan Guy Ritchie-film volt, amiben ugye a szereplők mondanak valamit tök komolyan, a néző pedig megszakad a röhögéstől. Jude sem túl gyakran tűnik fel ilyen filmekben, de sztem most jót tett neki, hogy nem azt a kifejezetten szépfiús karaktert kapta, hanem amellett, hogy színészi képességeinek újabb szeletét bemutathassa, még akciózásra is lehetőséget szerzett. Amúgy ha belegondolunk, igencsak érdekes párosítás ez a Law-Downey Jr. felállás, hiszen egyik kábítószerezésért még börtönben is ült, másik meg híres szoknyapecér, akinek nemrég született gyereke egyéjszakás kalandjából. De hát a művészembereknek is el kell ütniük valamivel a rájuk szabadult pihenőidőt, nem? :D
Továbbá még nem tudom kihagyni a rendkívül ütősre sikerült filmzenét. Egyszerűen nem megy ki a főzene dallama a fejemből. Egyértelműen sokat dobott a filmen, pedig ennek ellenére se lett volna utolsó, de így meg pláne szuper az összhatás. Érezhető, hogy ez nemcsak olyan kötelességből odahányt igénytelenség, hogy legyen valami, hanem magához a korszakhoz, a filmhez, a cselekményhez, a szereplőkhöz, mindenhez stimmel. Régen hallottam már ennyire erős zenei betét, mint itt a Sherlock Holmesban.
Összegzésként azt tudom mondani, hogy ez számomra egy 10/10-es film. Jó színészek, jó történet, jó rendezés, jó zene. Mi kell még? Nekem mindenképpen az eredeti hangok. :D Kedvencem, amiért abszolút megérte feliratosan megnézni, amikor Watson megkérdezi Sherlocktól, aki ilyen áramos villaszerűséggel hatástalanított egy franciául beszélő óriást, hogy mégis mi ez a kütyü, erre a válasz érkezik franciául „je ne sais pas”. Igen, ebben azért van egy kis perverzió, hogy egy amerikai színész, aki angolt játszik, franciául beszél.
December 24-én dél körül, karácsonyfa díszítés közben foglaltam Imax 3D-s jegyeimet a január 6-án esedékes Avatarra. Sikerült a legfelső sorba, nem egészen középre helyet kapni. Nagy kíváncsisággal vártam, hogy eljöjjön az a bizonyos nap, hiszen mindenkitől csak dicsérő szót hallottam róla. Természetesen nálam ez 2 dolgot jelenthet: valóban annyira jó, hogy leesik tőlem az állam, vagy annyira nem tetszik, hogy magamat kezdem a társadalomból kilógó egyénnek és hülyének érezni, hogy mit eszik ezen az a sok millió ember, amikor akkora baromság. Nos, mindkét eset kb. fele-fele arányban szokott bekövetkezni, így már csak ezért is izgalmasnak találtam az Avatart.
Aztán csak eljött az a január 6, a film tiszteletére ruházatom meghatározó színe a kék volt (sőt még azon is töprengtem, hogy befonom a hajam, bár a film előtt, nem tudtam, hogy ez is tökéletesen passzolna az Avatarhoz.) Sokat jártam már az Arena Plaza-ban, de mindig a Tesco felé orientálódtam és igen nagy erőfeszítésembe került meglelni a mozi-feljárót. Aztán csak ámultam és bámultam, néztem jobbra és balra, gondolom kedves kísérő társamnak már az idegeire mehettem, hogy „nézd mekkora Tom Cruise kép, Richard Gere és Julia Roberts, itt meg Charlie angyalai, Indiana Jones meg Obi van Kenobi. A mozgólépcsőn felérve amit láttam, arról az jutott eszembe: akár a hollywoodi filmekben! Ennyire modern és elegáns mozit még eddig nem láttam. Előre foglalt jegyem átvételekor kis híján szívrohamot kaptam: az aranyos pénztáros fiú közölte, hogy ő bizony ilyen néven nem talál foglalást. Aztán a rejtély megoldódott: azon a bizonyos karácsonyfa díszítős napon a keresztnevem helyett a vezetéknevemet írtam be és vice versa. Hát igen, ez tipikusan én vagyok, mindig beégek ezek előtt a mozi pénztáros fiúk előtt. Aztán a malőr után már semmi sem tántoríthatott vissza az Imax teremig. Vagyis, csak annyi, hogy vertem a fejem a falba, hogy miért nem hoztam fényképezőt hiszen olyan szépen mutatnék emellett az óriás Jude Law-Dr. Watson óriás karton alak mellett.
Mikor beléptem az Imax terembe és elindultam a lépcsőn a legfelső sorba, az jutott eszembe „oh my God!” Pontosan így, hiszen nem gondoltam volna, hogy ekkora vászon és ennyire amerikai mozi létezik hazánkban is. Aztán amikor kb. már mindenki elfoglalta helyét a 3D szemüveg használata előtt elmondta a mozis kisasszony, hogy egy olyan filmet fogunk látni, amely már most átírta a filmtörténelmet. Igen, végre elkezdődött.
Az első 3D-s effektek után azt hiszem az állam leeséséhez társult vmi „hááá”-féle hang is. Emlékeim szerint általános iskola alsó tagozatával láttam egy vidéki mozi szegényes körülményei között egy cápás 3D-s filmet, azóta semmit. Most meg itt ülök egy Imax-ben és egy filmtörténelmet átíró alkotást nézek. Hát ilyen alkalmakkor szokás pezsgőt bontani, nem? :D Na jó, a viccet félretéve, tényleg nagyon elkapott ennek az egész Imax mozinak és a 3D látványnak a hangulata, hogy bizony csak az első 10 perc után jutott eszembe, hogy talán a cselekményre is figyelni kellene, nehogy a látvány végleg elvegye az eszem.
Hogy is fejezzem ki magam finoman: maga a történet nem ragadott magával. Egyszerűen nem hozott meglepetést és a kiszámítható amerikai klisék forgatókönyvszerűen következtek, egyedül az maradt ki talán, hogy az egyik főhős haldoklása miatt könnyes szemmel jöjjünk ki a teremből. Ha én lettem volna a forgatókönyvíró, bizony megöltem volna a főhősnőnket, de sajnos nem volt beleszólásom a film készítésébe. Az alaptörténet az, hogy van egy tolókocsis volt katona gyerek, akinek a testvére részt vett a Pandora bolygó vizsgálataiban, de sajnos meghalt mielőtt kipróbálhatta volna a számára készített naavi-testet. Magyarázat: a Pandora bolygó őslakói a navik, 3,5 méter magas kék lények nagy farokkal és a betelepülő emberiség, aki értékes nyersanyag kitermelése végett állomásozott itt, magukkal hozott pár kutatót, aki ezt a navi-törzset vizsgálják és ők kifejlesztették az úgynevezett Avatar technikát, aminek lényege, hogy az ember belefekszik egy ilyen szolárium szerű lecsukható cuccba és akkor amíg ott alszik, az agyának idegsejtjeit valahogy átvarázsolják az általuk létrehozott navi-testbe. És így kerül a képbe a tolószékes főhősünk, hogy annyira egyeznek tulajdonságai testvérével, hogy ő is megfelel a testvére számára létrehozott naavi-test kipróbáláshoz, bónuszként naviként még járni is tud majd.
Szóval ha ezt felfogjuk, akkor más nehézséggel nem kell szembenéznünk, már ami a történet megértését illeti. Ezután jön, amikor a főhősünk egy szerencsétlenség folytán a navi őslakók között találja magát, aztán ők befogadják (mivel jelet kaptak istenüktől, hogy ő kiválasztott)és lehetőséget adnak neki, hogy teljes értékű tagja legyen társadalmuknak. Ehhez pedig az őt megtaláló navi lányt bízzák meg, aki először nagyon utálja, aztán persze meglágyul és szerelem lesz belőle. A bonyodalom pedig abban rejlik, hogy mindez idő alatt főhősünket az emberi katonaság is sürgeti: a navik óriás szent fája alatt van a több milliót érő kincs, és el kellene onnan telepíteni a navikat, hiszen senkinek sem lenne jó a sok áldozat. Nos, itt megállnék a történetmesélésben, hiszen mint mondtam, kiszámítható a végkifejlet, senkit nem fog meglepetés érni.
Eljutottam arra pontra, hogy ki merem jelenteni: az Avatar sok nagysikerű film összegyúrásából készült. Mondom is a hasonlóságokat, amik nekem feltűntek.
1. Terminátor-saga. (Ha már James Cameron, akkor kezdjük ezzel): az emberiség által létrehozott állomás robottechnológiája kísértetiesen a Terminátor dolgokra emlékezetett.
2. Titanic. (Ha már James Cameron, akkor folytassuk ezzel): amikor dőlt a fa és kettétörött és menekülő és potyogó lényeket lehetett látni, kinek ne jutna eszébe a Titanic ominózus jelenete? Másrészt a film betétdala, a Leona Lewis féle I see you, kissé hajaz Celine Dion My heart will go on-jára (még az énekesnők hangszíne is hasonló).
3. Trója. Filmzene kapcsán még ez is eszembe jutott: a film közben felhangzó zenebetétetek, amelyekben emberi hangok is hallhatók, nagyon hasonlít a Trója című álomgyári csoda soundtrack-jére.
4. Az utolsó szamuráj. Erről az „ősi kultúra, amit a modern technika ki akar iratni”-kliséről már hallottunk korábban is. Tom Crusie is ugyanúgy beépült a szamurájok közé, ahogy Jake Sully a naavik közé, ott is volt ugyanígy szerelemi is.
5. Mátrix: főként a film első felében, amikor az Avatar-techinkával ismertették meg a nézőt, akkor jutott eszembe egy-két lebegő kütyü láttán, hogy ilyet már láttam korábban is.
6. A Gyűrűk ura trilógia: az Avatarban volt egy olyan jelenet amikor főhősünk elmondja a naviknak, hogy az emberek célja, elpusztítani a szent helyüket. Erről (nagy Gyűrűk ura fanatikus lévén) beugrott Aragorn, aki éppen Théoden királyt próbálja meggyőzni, hogy harcoljon, hiszen az ellenség egyetlen célja „elpusztítani a világunkat”. Az Avatarban is megvalósult az összefogás, hiszen a navik a végső összecsapáskor más navikat is hívtak, akárcsak a rohaniak is odaértek a gondoriak segítségére. Ami pedig a Gyűrűk urában a mindent jelentő tárgy volt, maga a gyűrű, az az Avatarban a lélek fája volt. Az Avatar sárkányai hasonlítottak Peter Jackson nazguljaira, a különbség csak a színekben rejlett. James Cameron is kreált egy új világot és nyelvet, akárcsak ahogy Tolkien megtette.
Hogy filmtörténelmet átíró alkotás-e az Avatar? Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy látvány elsőrangú volt, ilyen csodát, ahogy Cameron megalkotta a Pandora bolygót, még senki nem látott. De a történetnek valahogy jobban kellett volna ütnie… Talán egyedül annyi eredeti vonást véltem benne felfedezni, hogy a természet és a navik valós összeköttetésben álltak, hiszen eddig valahogy ezt mindig elfelejtették a filmgyártók (és az emberek is), hogy a természet előbb volt, mint ők. Viszont, ahogy a Titanic-nál, itt is csak úgy elrepült az a 3 óra. Mindössze a szemem érezte meg, mert ez a 3D-s szemüveg sok volt ennyi időn keresztül: kb. 2 óra után már könnyezett, meg égett, úgyhogy pár pillant erejéig kénytelen voltam levenni. És úgy látszik az Imax-élmény kicsit sok az én idegrendszeremnek, mivel fejfájással jöttem ki a teremből. De ennek ellenére nem bántam meg, hogy Imax-ben néztem meg, meg azt sem, hogy egyáltalán megnéztem. A látvány miatt ajánlom mindenkinek és ha nem is sikerül Imax-ben, legalább 3D-ben nézze. Mert vannak olyan jelenetek, amelyek egy szimpla síkvásznas vetítésnél nem jönnek úgy ki. De összességében nem hinném, hogy korszak alkotóbb alkotás lenne A Gyűrűk ura trilógiánál. Azt nemcsak a látvány miatt lehet szeretni…
Nem is tudom, hivatalosan mikor mutatják be e filmet hazánkban, mindenesetre számomra már megtörtént a premierje. Oscar Wilde talán legnépszerűbb és legismertebb műve a Dorian Gray arcképe, amely alapján készült ez a 2009-es Dorian Gray film. Az ilyen irodalmi feldolgozásokkal mindig az a baj, hogy aki olvasta, az ezt meg azt hiányol belőle, aki meg nem olvasta, az meg miért nézné meg? Erre a kérdésre nem tudom a választ, mivel már volt szerencsém a könyvhöz.
Amikor olvastam, az volt a véleményem róla, hogy nem szeretem olvasni, mert nehéz haladni vele, minden mondatot többször meg kell rágni, hiszen annyira sokrétű gondolatot tartalmaz, hogy az akár több síkon is értelmezhető. Viszont miután elolvastam, nem tudtam másra gondolni és többször végigrágtam gondolatban, hogy mindez miért és mire volt jó? Semmi kétség nem fér hozzá: Oscar Wilde egy zseni volt. Éppen ebből kifolyóan nem tudom, mennyire okos dolog megfilmesíteni pont egy ilyen könyvet. De hát manapság mi az, amiből nem csinálnak filmet?
Úgy érzem, kissé negatív volt a hozzáállásom a filmhez. Amikor pedig megláttam a Dorian Gray-t játszó fiút, minden illúzióm elszállt: nem láttam benne mindazt a démoni szépséget, amit a könyv alapján elképzeltem. De megadtam neki a lehetőséget és azt kell mondanom, hogy a film végére, ha nem is zártam a szívembe, de elnyerte a szimpátiámat. Lehetett volna szebb is, de ez sem volt rossz.
Colin Firth viszont kellően gusztustalan Henry Wotton volt. Bár szerettem őt a Bridget Jones naplójában is, de ezek a negatív, cinikus szerepek jobban állnak neki. A Szerelmes Shakespeare-ben csak szimplán gonosz szerepe volt, viszont itt a Dorian Gray-ben nem egyértelműen, hiszen történet végére a negatív karakterből egy megkeseredett, szánandó alak lesz.
Colin Firth viszont kellően gusztustalan Henry Wotton volt. Bár szerettem őt a Bridget Jones naplójában is, de ezek a negatív, cinikus szerepek jobban állnak neki. A Szerelmes Shakespeare-ben csak szimplán gonosz szerepe volt, viszont itt a Dorian Gray-ben nem egyértelműen, hiszen történet végére a negatív karakterből egy megkeseredett, szánandó alak lesz.
Nem mostanában olvastam a Dorian Gray arcképét és a részletek már homályba vesznek, de azt hiszem ez a film nagyjából visszaadja a könyv történetét, nem sokat változtattak rajta. Talán az a „metróban elütős, kicsavarodott hullás” rész nem volt ismerős, meg ez a Henry lánya és Dorian románc nem rémlett, de lehet, hogy az én emlékezetemmel van gond. Végülis a festmény áll az egész történet középpontjában meg Dorian, a többi csak részletkérdés.
Még az jutott eszembe, hogy vajon Oscar Wilde-nak tetszett volna-e ez a feldolgozás. Voltak benne olyan jelenetek, amelyek szinte az orgia szóval kifejezhetők, viszont nekem ilyen a könyvből nem rémlik - ez biztos tetszett volna az öreg Oscarnak, hogy így felturbózták a 21. század elvárásainak megfelelően a könyvét. Másrészt Dorian megcsókolta Basilt – gondolom ez ellen se lett volna kifogása, főleg ha ezt már ő is megírta, bár ebben sem vagyok biztos.
Hogy ajánlom-e, kinek ajánlom vagy tetszett-e ez a film? Talán úgy vagyok vele, mint magával a könyvvel: nem szerettem nézni, de utána, amikor végiggondoltam újra, rá kellett jönnöm, hogy mégsem volt ez olyan rossz, sőt! De természetesen egy irodalmi mű elolvasását semmilyen film nem pótolhat, akármilyen jól is sikerüljön az. Mert amit olvasás közben elképzelsz, az csak a tiéd, a te fejedben van, egy film pedig éppen ennek a varázsát veszi el: a képet eléd és még milliók elé teszik, és megmutatják hogyan kell látnod, amit valaki papírra vetett az olvasói fantázia reményében.
A Quentin Tarantino név hallatán mindig valami véres és morbid dolog jut eszembe, de nem az a hányósan gusztustalan, hanem inkább vicces. Nehéz ezt megfogalmazni annak, aki még nem látott Tarantino filmet. Mindenesetre én már láttam és igaz, hogy bizonyos hangulat szükségeltetik hozzá, de ha az megvan, akkor szeretem. Így volt ezekkel a becstelenekkel is, vártam a megfelelő időre. Pontosan arra, mivel csaknem két és fél óra hosszúságú és használati utasítás gyanánt azt kaptam, hogy figyeljek a párbeszédekre, mert abból sokkal több lesz, mint akcióból. Szóval ezek után, amikor eljött az alkalom, megnéztem a Becstelen brigantykat.
A második világháborúban járunk, méghozzá németek által megszállt francia vidéken. Adott a „Zsidó Vadász” gúnynévvel illetett SS keménylegény, aki büszke ráaggatott nevére és mosolygó arccal teszi a dolgát. Az ellenállás amerikai módra, Brad Pitt képében érkezik, aki apacs őseire hivatkozva briganty-ival megskalpoltatja az SS-tiszteket. És a helyzet már csak akkor lesz zavarosabb, amikor Párizsba érkezik az összes náci méltóság Göbbelstől a Führerig. Aki tisztában van vele, hogy az alkotónak nem volt célja a történelem hűségre törekedni és semmit sem gondolt komolyan, nos az azt hiszem jóízűeket tud nevetni a helyzetkomikumokon. Rá kell érezni a Tarantino filmek ízére, hogy igazán élvezni tudja az ember. Azt hiszem, ez nekem sikerült.
Természetesen (mint ahogy állandóan ismételgetem) ahhoz, hogy jó filmet csináljon egy producer, a legkevesebb a jó rendező, nagyszerű színészeket kell találni, hiszen a végtermék, ami majd a milliókat hozza, általuk lesz a néző elé tálalva. Tarantino úgy gondolta, hogy aki e filmben német szerepet játszik, legyen német anyanyelvű, az amerikait játsszon amerikai és a franciát francia színész. A több szálon futó cselekményen élvezetes bontakozik ki, egyetlen percét sem untam, semmi nem tűnt érthetetlennek. A színészeket pedig egyszerűen imádtam: Brad Pitt, a világ legszebb Brad Pittje bajusszal a legamerikaisabb angolt beszélve nácikat skalpol, a szerencsésebbeknek pedig horogkeresztet rajzol tőrével a homlokuk közepére. Diane Kruger játssza a német végzet asszonyát, a színésznőt, akit a propaganda istenít. Aztán ott van Christoph Waltz, a mosolygó arcú „Zsidó Vadász”. Ez az ember zseniális! Nem is tudom, hol bujkált eddig, illetve hány hasonló kaliberű színészóriás bújik meg a sötétben.
A Becstelen brigantyk utolsó mondata ekképp hangzott el „ez egy mestermű lett”. Hát igen, azért ez a Tarantino sem a szerénységéért kap díjat. De van benne valami. Ekkora kutyulmányt összehozni, ennyi poénnal megszórni és mindezt szinkronban három, sőt négy nyelven bemutatni nem semmi. Egyáltalán nem volt izzadtság szagú, szerintem maguk a színészek is imádták a Becstelen brigantykat forgatni. Aki megnézni, nos annak bármi is legyen a végső véleménye róla, az biztos, hogy maradandó lesz.
Készülök a Sherlock Holmes mozira. Mivel eddig még nem volt dolgom – szégyenszemre – a híres detektív egyetlen ügyét sem végigbogarászni (sem filmen látni), így ennek is elérkezett az ideje és pótlom hiányosságomat. Azért A sátán kutyájára esett a választásom, mert ez a cím még számomra is ismerősen csengett, másrészt többen is ajánlották, mint a legjobb Sherlock Holmes sztorit.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez az egész Sherlock Holmes legenda mumus számomra. Irodalom szóbeli érettségi tételem a krimi műfajának áttekintése volt, és természetesem Conan Doyle sem maradhatott ki a sorból. Szorgos – vagy vizsgáktól beijedő - diák lévén pontosan megtanultam az elvárt szinthez szükséges összes anyagot, amit a kedves magyar tanárom jegyzeteiből lehetett. Örültem ennek a tételnek, mert szerettem e témát. Magamhoz képest izgalomnak a legminimálisabb jelét mutattam, hiszen tudtam mindent. Sőt, ezt a képet túl jól sikerült interpretálnom, mivel magyar tanárom felbuzdulva alapos tudásomon talán arra gondolt, hogy az előírt tananyagon kívül is képben vagyok, így feltette azt a kérdést, amelytől a mai napig megborzongok: „milyen hangszeren játszik Sherlock Holmes?” Nos, erről nem olvastam a tanári jegyzetben, úgyhogy irultam-pirultam, mint szűzleány a nászéjszaka előtt. Az érettségi napja óta álmomból felébresztve is tudom, hogy Sherlock Holmes szeret hegedülni. Emellett meg csak kis semmiségnek tűnik, hogy néhány perccel az említett tragikus kérdés előtt, Agatha Christie művének tulajdonítottam a Tíz kicsi indiánt – ami ugye valójában néger. Vagy fordítva? :D Talán, ha elolvasnám, akkor nem maradna bennem többé kétely. Mindegy, a lényeg, hogy a jeles osztályzatomat egyik hibám sem befolyásolta, szerencsémre.
Szóval a múltbeli megpróbáltatásokat minden bizonnyal A sátán kutyája elolvasása után végleg magam mögött hagytam. Az első pillanattól kezdve élveztem a történetet és szó szerint le sem bírtam tenni, amíg egy ültömben a végére nem értem. Izgalmas és fordulatos volt, emellett Conan Doyle stílusát is rendkívül szórakoztatónak találtam. Az apró célozgatásokat, a rejtett humort meg a csipkelődéseket egyszerűen imádtam, ilyen mesterien még senkinél nem találkoztam vele. Mint mondtam, jóformán semmit nem tudtam Sherlock Holmesról, akárcsak Dr. Watsonról, így örültem, hogy ezután már őket is ismerőseim közt tudhatom. Conan Doyle nagyon pontos jellemrajzot ad mindkét főszereplőjéről, ahogy ezt a műfaji sajátosságok megkívánják. Azt azért hozzátenném, hogy nem is olyan egyszerű dologról van szó, hiszen az ismert karaktereknek mégis megmarad az az ismeretlensége és titokzatossága, amivel meg tudja lepni az olvasót.
Magáról A sátán kutyájáról nem szeretnék többet elárulni, aki már olvasta, annak úgyse tudok többet mondani, aki pedig még annak, azelőtt nem lőnék le semmilyen poént. Amiről viszont még szánnék néhány gondolatot, az a könyv és az eljövendő film szereplőinek hasonlítása. Mint tudni lehet, a legújabb Sherlock Holmes film (melynek történetét nem ismerem) címszereplőjét Robert Downey Jr. alakítja, Dr. Watsont pedig Jude Law. A könyv olvasása közben viszont - ha már színészhez hasonlítom őket – leginkább egy Liam Neeson illetve Hugh Grant karakter jelent meg Sherlock és Watson bemutatása alapján. Így végképp kíváncsi vagyok, milyen lesz ez a film, hiszen jó színészekről van szó, akik valami klasszikusból teljesen újat kívánnak teremteni.
;;
Subscribe to:
Bejegyzések (Atom)
