Világ és egyéb katasztrófák

Erről a könyvről nagyjából annyit illik tudni, hogy az írója a kortárs irodalom egyik nagyágyúja és e regényéért 1999-ban a PEN-klub Falkner díját nyerte el és nem mellesleg az irodalmi Pulitzer-díjat. Továbbá igen hamar a mozivászonra került, Nicole Kidman, (aki ezért az alakításáért Oscar-díjat nyert), Meryl Streep és Julianne Moore főszereplésével. De jelen iromány inkább a könyvvel kíván foglalkozni.

Mivel előbb láttam a filmet és csak azután került kezem ügyébe a regény, így tisztában voltam vele, hogy nagyjából mire számíthatok. Elvárásaimhoz képest abszolút nem okozott csalódást, de igazán meglepetést sem. De kezdjük is az elején.

A regény cselekménye három szálon fut: Virginia Woolf, az írónő, Laura Brown, aki a regényét olvassa és Clarissa Vaughan, aki átéli. Bár a regényben haladva a három nő három teljesen különböző korban lévő napját ismerjük, a végére mégis minden tisztázódik és eggyé válik maga a történet.

Egy kicsit bestseller szagúnak találtam a regényt. Ezalatt azt értem, hogy elég szájba rágós stílusban íródott, a szerző semmit nem bíz az olvasó fantáziájára, mivel mindent tudunk. A szereplők külső és belső tulajdonságait ismerjük, olvassuk mit gondolnak. És a regény tanulságát is úgy fogalmazta meg az író, hogy azt bármely kultúrára vágyó földi halandó megértse. Ilyen értelemben számomra kicsit túlzás volt. Bár megfogadtam, hogy nem hasonlítgatom a filmhez, de ott egyszerűen ránézett az ember Julianne Moore-ra és egy pillantásából is tudta, hogy az mit gondol. A könyvben pedig mindent szépen leírtak. Véleményem szerint egy ilyen komoly műhöz jobban illett volna talán kicsit szaggatottabb stílus, de akkor meg nem lenne ennyire népszerű.

Az előbb említett túlzások mellett viszont hiányérzetem támadt. Hihetetlenül jól összehozta ezt a történetet a szerző, de mégis kevésnek éreztem. Mikor letettem a könyvet az jutott eszembe, hogy igen, ezt még olvasgattam volna egy darabig. A könyv kétszázötven oldala tényleg nem túl nagy terjedelem és személy szerint nekem két délutánomba telt elolvasása. Az órákkal igen gyorsan repül az idő és kifejezetten olvasmányos, de a regény témájából adódóan is lehetett volna kicsit hosszabb lére ereszteni. Szívesen megismertem volna részletesebben a szereplők előéletét, még jobban kibonthatta volna a jellemeket. Mert csak ködös, egy-két mondatos utalásokból derül ki, hogy ki hogyan jutott el addig a bizonyos napig, amit a regény bemutat.

Mindemellett, hogy Az órák ahol kevesebbnek kellene lenni ott több és fordítva, összességében alapmű kategóriába sorolandó az értékrendemben. Mindez betudható a nagyszerű történetnek, ami Cunningham fejéből kipattant. Az órák egyszerűen olyan, hogy a végére ér az ember, aztán gondolkodik utána és emlékezni fog rá. Nem az a tömeggyártmányú gagyi, amit két perc múlva már el is felejtünk. És tényleg, most sem akarok hasonlítgatni a filmhez, de jelen esetben úgy érzem, hogy azon kivételes helyzet állt elő (ami erősíti a szabályt), hogy a mozivásznon többet kapunk, mint a könyvet olvasva, mert tényleg nagyszerű színészi alakításokat láthatunk és minden egyéb tényező is tökéletesen stimmel, ami kiváltja a fent említett hatást. Viszont az is lehetséges, hogyha előbb olvastam volna a regényt, aztán néztem volna a filmet, éppen az ellenkezőjét mondanám. Ez már sosem derül ki. :)