2009. július 14., kedd
Ez egy imádnivaló romantikus darab, tele viccesebbnél viccesebb jelenetekkel. Nagyon értékelem a darabbeli szójátékokat. És a színészeket s tökéletesen eltalálták a szerepekre: Miller Zoltán – Balla Eszter és Alföldi Róbert – Oroszlán Szonja párosítással látható napjainkig is. Első ízben Miller Zoltán – Balla Eszter párossal láttam. Aztán annyira tetszett, hogy másodszorra is megtekintettem a bevált szereposztással. Tudniillik, van egy íratlan szabályom a színházazással kapcsolatban: egy darabot maximum kétszer nézek meg. Így nagyon sokáig úgy nézett ki, hogy a legeslegjobb szereposztással láttam ezt a szuper kis darabot.
Néha az ember maga által alkotott szigorú szabályai módosításra szorulnak, ha az élet közbeszól. Vagyis egy kedves barátnő. Történt ugyanis, hogy felhívott egy igen imádnivaló barátosném, hogy szerezett 900 Ft-os (!) jegyet az Édeskettes hármasbanra, amiben Alföldi Robi játszik, és csatlakoznék-e hozzá. Hát, mit tehettem mást, győzött a színház, no meg a kíváncsiság. És minden jól ment, egészen egy héttel a nagy nap előttig, amikor is felkerült a szereposztás a Madách honlapjára. És mit ad isten, hát nem Miller Zoli és Balla Eszter neve csücsült a táblázatban? Nem mintha nem lett volna jó, de most mást akartam, illetve akartunk. Őrült telefonálgatásba kezdtünk, viszont egyetlen embert sem találtunk, aki elment volna helyettünk. Így megszületett a megoldás: kedden Miller – Balla, szerdán este meg Alföldi – Oroszlán.
Két egymás utáni este színházban, ugyanaz a darab, még a helyünk is ugyanaz volt. Csak a színészek voltak mások, méghozzá nagyon is! A keddi Miller-Balla a megszokott színvonalú volt: Zoli hangja imádnivaló, a szerepet mintha ráöntötték volna. Legnagyobb jelenete mikor meghallja rádióban a saját slágerét és elkezd táncolni rá apait anyait beleadva. Hát akkora tapsot kapott utána, hogy simán volt ideje kifújni magát. De még kissé lihegve adta elő utána a következő sztorit: „Van egy visszatérő álmom. Besétálok egy klubba, a karomon Nicole Kidman, Cindy Crawford, Naomi Campbell, Claudia Schiffer és Julia Roberts, a zenekar észrevesz, elkezdik játszani az összes dalomat, a lányok rám néznek, és aléltan suttogják: „Teee, ördög-férfi-isten-állat” – és a végére teljesen felajzottan elcsuklott a hangja. Eszti is nagyon tündéri ebben a szerepben, bár hallottam már lágyabban szóló énekhangot is, mint az övé.
2009. július 13., hétfő
Nem is tudom, pontosan hogy kezdődött. Már kicsiként tudtam, hogy ő egy nagy hollywoodi sztár. Tisztán emlékszem A rózsák háborúja csilláros jelenetére, amit anno a frissen bekötött HBO-nkon láttam. Sőt az Összeomlás HBO-s bemutatója is előttem van, meg az is, hogy ott gyerekfejjel nem ismertem meg, hogy ő az. Rémlik A smaragd románca meg A Nílus gyöngye is, amikor matinéban vetítették valamelyik kereskedelmi csatornán. Megboldogult tinikorom egyik nagy felfedezése az Elemi ösztön volt, annak is bizonyos részeit fürkésző kíváncsisággal néztem a legjobb barátnőmmel egyetemben egyik nyári szünetünk alatt. A Ne szólj szájra emlékszem, hogy nagyon tetszett. Aztán volt még a Tökéletes gyilkosság, ahol annyira negatív karaktert játszott a szememben, hogy szinte el is felejtettem utána, hogy a nagy Michael Douglast láttam.
Aztán jön a folytatás: hogyan is keveredett a legkedvesebb színészeim sorába? Ez úgy kezdődött, hogy egy barátnémtől kölcsönkaptam a Felhők közül a napot, hogy nézzem meg feltétlenül, mert kiskorában ez volt az egyik kedvenc filmje. Magától a filmtől nem haltam el annyira, annál inkább Michael Douglastől. Nagyon megfogott az a széles színészi eszköztár, amivel rendelkezik, illetve az a millió közül is egyből felismerhető hangja. Van benne valami, amitől borsódzik az ember háta, de egyszerűen nem tudom nem szeretni, bármilyen gennyes alakot is játszik el. Erre pedig csak egyetlen magyarázatot tudok: működésbe lépett a mérleg-kapcsolat. Ezután pedig nem volt kérdés: minden fontos filmjét meg kellett néznem (feliratosan).
Ha jól számolom, az elmúlt cirka két hónapban tizenhárom filmjét néztem meg. Voltak jó és voltak rossz élményeim is. Először jöjjön a feketeleves. A Traffic és A testőr egyszerűen nem tudott lekötni. A Zaklatás kicsit csalódás volt, mert egy lapon szokták emlegetni az Elemi ösztönnel, de annak a nyomába sem ér. Az Én, a nő és plusz egy főben kicsi, de annál viccesebb szerep jutott neki és úgy érzem, hogy talán csak miatta érdemes ezt az elég gyengére sikerült vígjátékot megnézni. Idősebb kori szerepei közül nekem legjobban a Wonder boys-ban és a Játsz/mában tetszett, szerintem ezek alapfilmek. Előbbi egy igen eszelős történetű mondhatnám tragikomédia, melynek főhőseként igazán nagyot alakít. Utóbbi egy nagyon izgalmas krimi, ami inkább feszített tempója és váratlan fordulatai miatt válik felejthetetlenné. Meg ebbe az (időskori jó filmek) kategóriába tartozik a Tökéletes gyilkosság is.
2009. július 11., szombat
Mire összegyűlt kellő forrás, beraktam a Windows Media Playerbe egy Elvis Presley best of-ot és írtam. És ekkor történt valami. Elvis Presley szépen belopódzott a szívem legmélyébe. Elsőként a fülemen keresztül támadt, főként a szerelmes dalaival, amelyek rögtön fel is kerültek az mp3-lejátszómra. Nem mintha nem hallottam volna milliószor a Can’t help falling in love-ot vagy az Are you lonesome tonight-ot, de abban a pillanatban szerettem meg igazán a dalokat és azt a kellemesen búgó hangot. Eközben pedig végigvettem az egész életét hihetetlen sikerétől a végső leépülésig. És rengeteget gondolkodtam, mivel nem értettem meg teljesen, hogy egy ekkora tehetségnek miért így kellett eltávoznia. Végülis a cikkem szempontjából nem volt szükséges, hogy erre választ adjak, mert azt már régen belémverték, hogy amit magam sem értek, azt nehogy leírjam. De engem továbbra is izgatott ez a téma. Amikor hozzám került a 2005-ös Elvis című film és megnéztem, úgy éreztem megvan amit kerestem.
Jonathan Ryhs-Meyers játssza a Királyt, ami a szereplők listáját látva meglepett. De amikor először belibbent a képernyőre a belőtt Elvis sérójával megdöbbentem, mivel nem gondoltam volna, hogy ennyire tud hasonlítani rá. Az életrajzi alkotás szerintem (mint alapszintű Elvis szakértő) korrekt volt, nem tartalmazott a valóságtól elrugaszkodott elemeket. Külön piros pontot kapnak tőlem a film készítői azért, hogy a legnagyobb slágerek az eredeti Elvis hangján és nem Rhys-Meyersén szólalnak meg. Nem mintha nem lettem volna száz százalékig megelégedve vele, de így mégiscsak ott volt maga Elvis is a filmben. És ha már róla szól a film, akkor nem kell más hangzásban megszokni azokat a nem tudom én hány hónapig listavezető világslágereket.
Összességében, aki nem szereti Elvist, az biztosan halálra unja magát a filmen. De az meg ugye ne is nézzen meg egy életrajzi alkotást, főleg ha közel három órás… Viszont aki szereti az érzelmi szálakat kibogozni, annak maga lesz a Kánaán. Rájöttem, hogy korábban is minden ott volt előttem, csak nem tudtam összerakni a film nélkül a darabokból az egészet. Ugyanis már a film legelején nyilvánvalóvá vált, hogy Elvis anyuci pici fia és sosem tudta túltenni magát azon, hogy születésekor meghalt az ikertestvére. A filmben többször is előjön, amikor Elvis kissé zavartan meséli, hogy „kettő lenne belőlem.” Az anyja sincs segítségére ennek megértésében, mivel minden szeretetét rá irányítja éppen ezért, hogy ő legalább megmaradt neki. Elvis is felelősnek érzi magát testvére haláláért és szinte betegesen ragaszkodik az anyjához. Ez az „egyik sem különb a másiknál” állapot akkor ér véget, amikor az édesanya meghal. Ezután nyúlt Elvis a drogokhoz.
Talán egyedül a felesége Priscilla vitt egy kis fényt az életébe. A lány mégcsak tizennégy éves volt, mikor megismerték egymást, de tudtak várni addig, amíg nagykorú lett és összeházasodtak. Ebből is látszik, hogy Elvis jóneveltetésű, rendes férfi volt, még ha akadtak is futó kalandjai, akkor is Priscilla maradt az egyetlen igazi szerelem az életében. Kapcsolatukban a fordulópont egyetlen gyermekük, Lisa-Marie születése volt. Elvis egyszerűen közölte Priscillával, hogy nem tud olyan nővel ágyba bújni, aki gyereket szült. Nem gondolnám, hogy Elvis ne szerette volna a lányát, hiszen akkor nem valószínű, hogy elénekelt volna egy olyan dalt, mint a My boy (ami arról szól, hogy egy apa megpróbálja elmagyarázni a fiának, hogy miért válik el az anyjától, de végül rájön, hogy nem veheti el másnak a gyerekkorát, jobb ha még nem tud semmit a gyerek a felnőttek világáról.) Szerintem az anyjára és a meghalt ikertestvérére vezethető vissza, amiért szülés után semmibe vette a feleségét. És mikor Priscilla elhagyta, onnantól vett végzetes fordulatot az élete. De a 2005-ös film annyira tiszteli Elvis Presley-t, hogy nem mutatja már be az elhízott és belőtt állapotot. Csak szöveggel utalnak rá mi lesz a sorsa, de már a néző kezébe adták a nyitját, hogy miért történik ez meg. A film után én is megleltem lelki békémet, mivel azt hiszem megértettem, amit eddig nem sikerült.
2009. július 10., péntek
Az Elcserélt életeket megnézve először az jutott eszembe, hogy éppen olyan mint a Gyilkos elmék egyik jobbféle epizódja. Mivel nem sorozatról, hanem egész estés filmről van szó, így sokkal megrázóbb élményben van része a nézőnek. (Bár zárójelben megjegyezném, hogy a Gyilkos elmék nagyon színvonalas sorozat kivitelét, történeteit, karaktereket, színészeket egyaránt tekintve.) De visszatérve az Elcserélt életekre: megnéztem és leesett az állam. Már csak azért is, mert megtörtént eseten alapult a film és annyira megdöbbentő egyáltalán maga a történet, hogy nem mehet el emellett szó nélkül a jobb érzésű ember.
Nem fecsérelném a szót a sztori leírására: egy mondatban annyit róla, hogy Angelina Jolie kisfia eltűnik és onnantól kezdődnek a bonyodalmak, amikor a rendőrséghez fordul. A műfaját tekintve egyaránt lehetne dráma és krimi is, mivel a történet szálai egyre bonyolultabban és megrendítőbben gyűrűznek a katartikusnak tűnő, ám korántsem hollywoodi befejezés irányába. Szóval, megnéztem, meredtem magam elé és gondolkoztam. Megnéztem már korábban 2008 legnagyobb dobásait: az Ausztráliát, A felolvasót, a Gettó milliomost, a Valkűrt, a Sötét lovagot, A szabadság útjait, Benjamin Button különös életét, Szerelem határait, a Kételyt, Mamma mia!-t és még biztos tudnék mondani egy párat. Szóval láttam ezt a sok filmet, de egy az egyben, egyik sem volt rám akkora hatással, mint az Elcserélt életek.
Aztán jött a Gran Torino. Emlékszem, hogy először a Valkűr előtt hallottam róla, amikor láttam a bemutatóját a vásznon. És az egyik barátném epésen meg is jegyezte, hogy „nem igaz, hogy ez a vénember még mindig él.” Láttam a kisfilmben, hogy Clint Eastwood meg rasszizmus és elhatároztam, hogy ezzel én nem bonyolítom az életem. Aztán valahogy mégis nálam kötött ki a DVD. Ott csücsült a polcomon vagy egy hónapig, amikor úgy döntöttem, hogy „egye fene, most ráérek, max. ha nem tetszik, akkor nem nézem végig.” Elkezdődött és jött ez az öreg azzal a „kb. ötven éve láncdohányos vagyok” hangjával és hol a nem létező bajsza alatt motyogta, hol meg szemtől szembe mondta a rasszistábbnál rasszistább megjegyzéseit. Mégis, szerintem nincs az a néző, aki ne zárta volna a szívébe ezt a nyugdíjazott autószerelőt. Bár kissé idealizáltnak tűnt, ahogy ez a nagyon amerikai összebarátkozik ezekkel a nagyon nem amerikai „cipzárfejűekkel”, ahogy ő nevezte őket. És dramaturgiailag sejthető, hogy mi történik a film végén főhősünkkel, mégis megdöbben az ember. Aztán azt mondja. „ez egy nagyon jó film volt.” Igen, itt van Clint Eastwood újabb nagyszerű alkotása, ami legalább annyira tetszett, mint az Elcserélt életek. Pedig eredendően egyiket sem akartam megnézni. De hát istenem, én sem vagyok tévedhetetlen.
2009. július 7., kedd
A lányok után szabadon, most én is megpróbálom összefoglalni az eddig megjelent évadok legfontosabb momentumait. (Vigyázat, spoiler!)
1. évad - A katolicizmus bukása és a Boley-család felemelkedése
A történetbe ott kapcsolódunk be, hogy Henrik háborút indít Franciaország ellen. A király még nagyon fiatal és önfejű, tele állandó bizonyításvággyal, pedig már egy ideje ő az uralkodó, és felesége (bátyja egykori jegyese) Aragóniai Katalin (Maria Doyle Kennedy) már életet adott gyermeküknek, a kis Mary hercegnőnek. Henriket Jonathan Rhys Meyers játssza, nem is akárhogyan: egyszerre mutatja meg a király gyermeki, felelőtlen énjét, az érzékeny művészt, az egoista "rocksztárt" és az agressziótól fűtött oldalát is, ahol mindennaposnak számítanak a céltalan dühkitörések (érdemes megfigyelni ilyenkor Jonathan arcát: ahogy az ér kidagad a homlokán, el tudom képzelni, hogy tényleg olyan mérges, hogy mindjárt agyvérzést kap).
- Thomas Wolsey, akit az írek nemzeti büszkesége, Sam Neill formál meg, tökéletesen megmutatva a bíboros minden arcát (ravasz, kétszínű, álszent, stb.). Igazság szerint ő nem lett öngyilkos, sőt, halálának körülményei máig tisztázatlanok, viszont a készítők egy hangsúlyosabb hattyúdalt kívántak adni ennek az erős karakternek.
- Thomas More talán az egyetlen volt, akit Henrik őszintén tisztelt. A legbecsületesebb angol, az igazi humanista szerepét nem kisebb színészre, mint Jeremy Northamre bízták.
- Boleyn Anna, a nő, a reformáció elterjedésének segítője, egyfajta "divatikon", egyszerre vadász és áldozat, aki csak addig bírta Henrik figyelmét megtartani, amíg nem engedte, hogy hozzáérjen. Őt a viszonylag ismeretlen Natalie Dormer alakítja, akit nem neveznék klasszikus szépségnek, mégis valami hatalmas őserő árad belőle (szenvedély? nőiség? stílus? intelligencia?), ami a képernyő elé szegez minket és aminek köszönhetően nem lehet nem szeretni karakterét.
- Charles Brandon a király egyik leghűbb embere, legnagyobb bizalmasa. Barátságuk bizonyára hasonlóságukon alapult: ugyanis Suffolk hercege is elfogyasztott négy feleséget. :) Az őt játszó Henry Cavillt eddig csak kisebb szerepekben láthattuk, de érdemes rá (vajon ezzel a királyi főtartással született? :)) odafigyelni: külsejére és tehetségére egyaránt.
- Thomas Cromwellt, az alacsony sorból származó, de a végtelenségig nagyravágyó politikust az angolok másik nagyszerű (és számtalan remek filmben látható) aktora, James Frain alakítja.
Az egyik legkedvesebb szereplő Henrik húga, Margaret (igazából Mary, de hagyjuk rá, elvégre sorozatot nem a hitelességért nézünk), akinek házasságai adják a legviccesebb és legtúlfűtöttebb pillanatokat.
2. évad - A Boleynek tündöklése és bukása
Az egyik legnagyobb történelmi buktatója a szériának a kor. Henrik már jócskán túl volt a harmincon, mikor Anna az udvarba került, és negyven is elmúlt, mire nőül vehette. Szerencsére ezt nagyjából figyelembe vették a megfelelő szakemberek, mert évadonként változnak a ruházkodási szokások és a frizurák. Végre kinőtt embereink haja és így sokkal felnőttebbnek látszanak. :)
Az évadkezdő epizódban Henrik kikiáltja magát az angol egyház fejének, Anna pedig igyekszik megszabadítani a kastélyt mindentől, ami Katalinra emlékeztethetné.
A következő 9 epizódban azt láthatjuk, ahogy Anna többször is elvetél, de megszületik Erzsébet, közben Henrik ráun nejére és megismerkedik Jane Seymourral, Charles Brandon szerelmes lesz, a reformáció begyűrűzik, és a többi, és a többi.
Végül a Boleyn dinasztia elbukott: Thomas Boleyn kegyvesztetté válik, Maryt kitagadja családja, George és Anna pedig fejüket vesztik. De a Seymourok már készen állnak, hogy beházasodjanak a királyi családba.
3. évad - Szerelem és undor
A következő ünnepelt színész pedig Max von Sydow, aki Von Waldburg bíborosként cselszövősködik. A királynő bátyjáról pedig kiderül, hogy a nővérének épp az ellentéte: becsvágyó és szadista.
Vers
Kicsi dermedt disznó az aszfalt
Egy néma bús nyak
Üres hervadása volt hát
És él a szó kéken, süketen.
Minél modernebb lesz az irodalom, annál nehezebben tudja a köznapi ember értelmezni a művészek alkotásait. Balassival, Csokonaival, Petőfivel mindenki könnyedén megbirkózott, hisz a versben azt írták le, amit mondani akartak, gyönyörű költői képekkel ékesítve. A XX. század elején aztán jött a fordulópont. Ady verseit, bár egyértelműen mindenki újnak érezte, csak kevesen fogták fel jelentőségüket. A többi nagy Nyugatosnál szintén megfigyelhető a mondanivaló "elrejtése" az értetlenek elől. Verseik hasonlatossá váltak egy kincsvadászathoz, amin, ha az olvasó sikerrel jár, megfejtheti a mű lényegét, vagy legalább is egyik lehetséges értelmét.
A modern versek célja tehát minél inkább bevonni a befogadót a művész világába, gondolkodásra késztetni és az egyén számára legmegfelelőbb értelmezést felfedni, hiszen a világban nem egy nagy igazság van, hanem milliárdnyi apró. A költőnek pedig kötelessége az igazságot írnia. A felgyorsult XX-XXI. században, ahol a legtöbb emberi érték fokozatosan szétesik ez sokszor csak a legsötétebb hangulatú alkotásokkal érhető el.
A következőkben a fenti, rövidke verset fogjuk feltárni, minél inkább megérteni a lényegét és a művész szándékát az alkotással.
A cím nem sokat árul el a műről. Ennek oka valószínűen az, hogy a költő nem kívánt segítséget nyújtani az értelmezésben az olvasónak. Egy témamegjelölő, vagy összefoglaló jellegű cím túlságosan egy irányba vinné a vers értelmezésének fonalát. Ugyanakkor a "Vers" szóban itt különös irónia is megcsendül. Láthatjuk, hogy semmiféle ütemrendszerbe nem illeszkedik a fenti négy sor. A sokak számára megszokott rímek is teljesen hiányoznak, mint ahogyan a zeneiség eszközei is. Nincs ritmus, nincs többletértéket hordozó hangzás. A líraiság külső, alapvető eszközei hiányoznak a műből. Pont úgy, mint ahogyan korunk mindennapjaiból is. Ez a világ már nem teszi lehetővé a harmonikus, kiegyensúlyozott versszerkezetek alkotását, hiszen nincs benne harmónia. Az értékek egyszerűen eltűnőben vannak és marad a rideg valóság turistajelzések nélküli rengetege. A verset épp ezért lehet többféle képen is értelmezni. Nincs egy út, melyen mindenki haladna, az ember vagy a saját feje után megy, vagy még a haladás illúzióját is elveszti az élete.
Szintén feltűnhet, hogy a műben mindössze két írásjel szerepel, ezek is csak az utolsó sorban. Ennek célja szintén az értelmezések lehetőségeinek nyitottabbá tétele lehet. Csakis az olvasón áll, hogyan osztja be a tagmondatokat, hogyan játszik a hangsúllyal. Az utolsó sorban szerepló vessző is csupán felsorolást választ el. Megjelenése szokatlannak és meglepőnek tűnik a vers végén, mintegy előre jelzi a véget, az emberi élet elmúlását is. Az utolsó sor végén szereplő pont csak még inkább erősíti ezt. Egyszerűen csak kijelenti a tényeket, nem küzd ellenük, beletörődik a sorsába. A halál ellen az ember semmit sem tehet.
Ha elolvassuk párszor egymás után a művet, feltűnhet az is, hogy a sorok elején, hangsúlyos helyen szereplő szavak többnyire semmit sem mondanak. Egy közülük kötőszó, egy névelő, kettő pedig jelző. A vers kulcsszavain tehát nincs hangsúly, minden része fontos, mindent viszont nem lehet kiemelni. A sorok elején szereplő jelzők negatív hatást kelthetnek az olvasóban.
Az első sorban rögtön szembesülünk a problémával, amit az írásjelek hiánya okoz. Nehéz eldönteni, mire gondolhatott a szerző: az aszfaltot hasonlítja kicsi dermedt disznóhoz, így egy különösen abszurd metaforát hozva létre, vagy az aszfalt szó esetleg már a következő két sorhoz tartozik tartalmilag. Előző esetben bírálhatja korunk modern technikáit, a sötét, természetbe nem illő utakat, míg a másodikban az emberi alkotások mulandóságára utalhat az aszfalt hervadásának leírásával. Természetesen a két magyarázat keveréke, vagy egy teljesen új harmadik megfejtés is igaz lehet. A mű üzenete ez esetben nagyban függ a befogadó személyiségétől. Egy biztos: az aszfalt minden bizonnyal nem szó szerinti értelemben áll a műben. Asszociálhatunk róla az útra, mint toposzra, az ember életének lehetséges döntéseire. A költői kép tehát változott az évszázadok során. Most már nem erdei ösvény, nem poros út, hanem kőkemény, bűzölgő aszfalt, amit a "dermedt disznó" alliteráció csak még negatívabb jelentéssel ruház fel.
A következő két sor némileg meglepő lehet az első után, hisz sem a disznóhoz, sem az aszfalthoz nem illik a "néma bús nyak" kifejezés. A jelzőhalmozás nyilván a századunkra jellemző kiüresedést. elértéktelenedést hivatott kifejezni, míg a nyak egyszerre lehet az élet megjelenítője (a fojtogatás a nyakon történik, jelenünk valósággal megfojt), a döntésekért felelős testrész ( a nyak fordítja a fejet a kívánt irányba), illetve az emberi értelem, a fej, az agy egyre nehezülő súlya alatt küszködő lét megnyilvánulása is. Az üres hervadás a nyak végső megadása, hisz senki sem küzdhet örökké. Az egykori büszke tartás elvész az idő múlásával. A múlt idejű létige csak megerősíti a pusztulás képét, hisz jelzi, hogy az már bekövetkezett, nincs mit tenni ellene.
Az utolsó sor megint merően eltér a többitől. Egyféle ellentétet húz élet és pusztulás között. Az emberi találékonyság, az értékek mind eltűnnek és csak a szavak maradnak. Kifejezések, melyek többé már semmit sem jelentenek, hisz értelmük elvész a kor káoszában. A kék szín utal a szavak hidegségére, míg a "süketen" szó azok értelmetlenségére. Összekapcsolódva szinesztéziát alkotnak, mely a líraiság egyik legszebb eszköze, ám itt ennek a költői képnek sincs átütő ereje, egyszerűen beleszürkül a vers komorságába. A két szó együtt alkotna egy egészet, de a vessző elválasztja őket. Ahogy Ady Endre írta: "Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban". Világunk, értékeink szétesőben vannak és semmit sem tudunk tenni, hogy megmentsük őket...
Nos, ha valaki végigolvasta a fentieket, úgy érzem, megérdemli, hogy elmagyarázzam neki, miért is közöltem egy verselemzést. A költő nevét nem véletlenül hallgattam el. A "nagy művet" ugyanis én írtam. Minden különösebb alkotói indíttatás nélkül, csupán felírtam 150, eléggé negatív jelentésű szót cetlikre, bedobtam őket egy kalapba és kihúztam párat belőle. Kicsit azért kijavítgattam, soronként változtattam a sorrenden és pár ragot is tettem egy-két szóra, ez azonban mindössze fél perces munka volt. És hogy miért tettem ezt? A válasz egyszerű: nem tudom értékelni az ehhez hasonló műalkotásokat.
Minden gimnazista megtanulja, hogy a szöveg akkor szöveg, ha a mondatokat logikai kapcsolat fűzi egymáshoz. Kivétel pl. Pilinszky János Négysoros című verse:
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
Ezt szövegnek kell értékelnünk, mert a költő számára van összefüggés a sorok között.
Ekkor akadtam ki először. Mégis ki dönti el, kiből lehet költő? Ha én azt mondom, van számomra összefüggés két mondat között, máris művész leszek? Végül is remek lenne. Verseket írnék hasonlóan sötét szavakkal és azt mondanám, arról szól, milyen borzalmas minden. Most lehet, sokan megköveznének, megint mások pedig nyilván megbotránkoztak, de remélem, azért akad olyan is, aki egyet ért. Nem megbántani akarok senkit, csupán a véleményemet közlöm.
Az irodalomtudósok, modern alkotók, tanárok, azt mondják, azért születnek ilyen versek korunkban, mert minden rossz, az emberek egymást ölik, nem törődnek a másikkal, így értékek sincsenek. Na de mikor nem volt így, kérdem én? Mindig is voltak háborúk. Az emberek midig is irtották egymást a hatalomért, ez egyszerűen része a természetüknek. Senki ne mondja nekem, hogy az 1600-as években jobb lett volna élni, mint most. Mégis honnan tudhatná ezt bárki? Senki sem élt akkor a mostaniak közül. És mégis, akkoriban születtek igazán nagy műalkotások, gondolok itt pl. Shakespeare-re vagy akár Zrínyire. Csak a mi korunk betegsége, hogy verseket ír az ember a versek minden jellemzője nélkül és összefüggéstelen sorokat kapcsol össze, hogy megmutassa, milyen nagy művész is. Nem azt mondom, hogy ezek az írások semmit sem érnek, íróik pedig nagy senkik. Legtöbbjük igenis bebizonyította, hogy képes az alkotásra. Még azt sem tartom rossznak, hogy olykor-olykor ír valaki egy ilyen jellegű munkát. Tandori sakkversei pl. felettébb érdekesek tudnak lenni néha. De úgy vélem, hasonló alkotásokra nem lehet felépíteni egy komplett életművet. Aki tud, az írjon, aki pedig nem az olvasson, hisz az igazi elértéktelenedés akkor fog bekövetkezni, ha a művészet is teljesen elfordul gyökereitől.
2009. július 5., vasárnap
Adott Frances, a sikeres írónő, aki egy igen zűrös válás után Olaszországban köt ki és egy jól irányzott galamb ürüléknek köszönhetően megvásárolja álmai toszkán villáját. Az események innentől a megszokott romantikus komédiák medrében pörögnek, nem meglepő végkifejlettel. Ám mégis van benne valami, amiért újra és újra megnézem. Van valami, ami miatt több, mint a műfaj legtöbb alkotása. Bár sosem jártam még Toszkánában, sőt Olaszországban sem, de mégis elkapott az olasz életérzés. Igaz, még nem tudhatom, hogy a valóságban is ilyen lehet-e ott élni, de szeretném, ha így lenne. Mi több, teszem fel a kérdést: a film alapján ki ne szeretne ott élni?
Diane Lane nagyszerű játékának köszönhetően mindenki azonosulni tud a főhőssel és vele együtt éli át szívfájdalmait meg örömeit egyaránt. És ha az örömeinél tartunk, megemlíteném Marcello-t, az olasz szívtiprót. A Napsütötte Toszkána előtt a szőke haj, kék szem párosításra esküdtem, de ha Olaszországban ilyen férfiak élnek, mint Marcello, akkor azt hiszem újra kell értelmeznem minden korábbi elméletemet. A Marcello-t alakító Raoul Bova tipikusan az a férfi, akin minden nő szeme megakad. Számomra meghatározhatatlan az a tökéletlenség, ami miatt mégis tökéletesnek tűnik a szememben. És nemcsak az enyémben, mert eddigi tapasztalatom alapján, rá mindenki emlékszik, aki megnézte a Napsütötte Toszkánát.
És mit ad isten, a történet szerint mégsem Marcello lesz a befutó. Talán ez az, ami miatt ennyire megfogott a film. Nem mondom, hogy hétköznapi, mert attól azért jócskán messze van, de mégis olyan dolgok történnek benne, amire van némi esély a valós életben is. Viszont van itt még valami, ami piszkálja a fantáziámat akárhányszor megnézem a filmet. Igen, azok a fránya olasz pasik. Az egyik jelenetben valami olyasmit mond az ingatlanügynök végtelenül bánatos főhősnőnknek, hogy „fejezze be a szomorkodást, ha így folytatja, azzal arra kényszerítene, hogy szerelmeskedjek önnel, pedig még sosem voltam hűtlen a feleségemhez.” Aztán ott van Marcello, aki meg megtiszteltetésnek veszi Frances ajánlatát, ami ugye nem egy keringőre szóló felkérés volt. Tényleg ilyen lennének ezek az itáliai macsók? Vagy némi túlzással ábrázolják őket a Napsütötte Toszkánában? Nos, a választ nem tudom. Mindenesetre annyit mondanék, ennek érdemes lenne utána járni. Mamma mia!
