2009. július 14., kedd

2007-ben a Madách Színházban bemutatott Édeskettes hármasban az egyik kedvenc zenés darabom a jelenlegi fővárosi repertoár közül. A történet röviden annyi, hogy Vernon, a zeneszerző és Sonia, a dalszövegíró összejönnek először dolgozni, aztán még összébb kerülnek. Miközben próbálnak összehozni pár slágert egyre inkább a másik idegeire mennek, ám mégis kialakul köztük valami, ami több mint barátság. És ekkor kerül a képbe a harmadik, Sonia exbarátja, Leon. Fizikailag sosincs jelen a színpadon, viszont annál több bonyodalmat okoz a friss párocskának. Persze sejthető a végkifejlet, de nagyon szórakoztató az odáig vezető út. Rengeteg vicces helyzeten mennek keresztül. Imádnivaló szóvicceket sütnek el. És végig csak ketten szerepelnek. Néha megjelennek táncosok, meg egy hangmérnök hangja, de lényegében csak ők játszanak.

Ez egy imádnivaló romantikus darab, tele viccesebbnél viccesebb jelenetekkel. Nagyon értékelem a darabbeli szójátékokat. És a színészeket s tökéletesen eltalálták a szerepekre: Miller Zoltán – Balla Eszter és Alföldi Róbert – Oroszlán Szonja párosítással látható napjainkig is. Első ízben Miller Zoltán – Balla Eszter párossal láttam. Aztán annyira tetszett, hogy másodszorra is megtekintettem a bevált szereposztással. Tudniillik, van egy íratlan szabályom a színházazással kapcsolatban: egy darabot maximum kétszer nézek meg. Így nagyon sokáig úgy nézett ki, hogy a legeslegjobb szereposztással láttam ezt a szuper kis darabot.

Néha az ember maga által alkotott szigorú szabályai módosításra szorulnak, ha az élet közbeszól. Vagyis egy kedves barátnő. Történt ugyanis, hogy felhívott egy igen imádnivaló barátosném, hogy szerezett 900 Ft-os (!) jegyet az Édeskettes hármasbanra, amiben Alföldi Robi játszik, és csatlakoznék-e hozzá. Hát, mit tehettem mást, győzött a színház, no meg a kíváncsiság. És minden jól ment, egészen egy héttel a nagy nap előttig, amikor is felkerült a szereposztás a Madách honlapjára. És mit ad isten, hát nem Miller Zoli és Balla Eszter neve csücsült a táblázatban? Nem mintha nem lett volna jó, de most mást akartam, illetve akartunk. Őrült telefonálgatásba kezdtünk, viszont egyetlen embert sem találtunk, aki elment volna helyettünk. Így megszületett a megoldás: kedden Miller – Balla, szerdán este meg Alföldi – Oroszlán.

Két egymás utáni este színházban, ugyanaz a darab, még a helyünk is ugyanaz volt. Csak a színészek voltak mások, méghozzá nagyon is! A keddi Miller-Balla a megszokott színvonalú volt: Zoli hangja imádnivaló, a szerepet mintha ráöntötték volna. Legnagyobb jelenete mikor meghallja rádióban a saját slágerét és elkezd táncolni rá apait anyait beleadva. Hát akkora tapsot kapott utána, hogy simán volt ideje kifújni magát. De még kissé lihegve adta elő utána a következő sztorit: „Van egy visszatérő álmom. Besétálok egy klubba, a karomon Nicole Kidman, Cindy Crawford, Naomi Campbell, Claudia Schiffer és Julia Roberts, a zenekar észrevesz, elkezdik játszani az összes dalomat, a lányok rám néznek, és aléltan suttogják: „Teee, ördög-férfi-isten-állat” – és a végére teljesen felajzottan elcsuklott a hangja. Eszti is nagyon tündéri ebben a szerepben, bár hallottam már lágyabban szóló énekhangot is, mint az övé.

Nekem igen magasra tették a lécet így harmadjára is, úgyhogy volt mit felkötni előttem Alföldinek meg a Soniát játszó Szonjának. Abszolút pozitív élmény volt velük is, mintha egy teljesen más darabot láttam volna. Alföldi isteni színész, jobban játszik mint Miller, viszont énekelni azt nem tud. Szonja egyértelműen jobban tetszett Soniának mint Eszti, mert valahogy hitelesebben tűnt ilyen szórakozott nőszemélynek. Itt a második párosnál nagyobb volt az összhang és jobban figyeltek egymásra. Bizonyos poénok ennél a párosnál sokkal jobban sültek el, mint előző este. Az az érzésem volt, hogy Alföldi maga is végigröhögi, hogy mennyire nem tud énekelni és totál könnyedén szórja a poénokat. Miller Vernonja viszont egy teljesen komoly macsó.

Erre azt tudom mondani, kinek mi jön be. Aki egy igazán romantikus darabot szeretne nézni némi poénnal tarkítva és egy csodálatos férfihanggal, az nézze meg a Madách Színházban az Édeskettes hármasbant Miller Zoltán és Balla Eszter főszereplésével. Aki viszont egy romantikus és egyben rekeszizmot nem kímélő komédiára kíváncsi, annak ajánlom a Madách Színházban az Édeskettes hármasbant Alföldi Róberttel és Oroszlán Szonjával.

2009. július 13., hétfő

Egy találós kérdéssel kezdeném irományom: mi a közös az alábbi ismert emberekben? Kate Winslet, Matt Damon, Catherine Deneuve, Hugh Jackman, Viggo Mortensen, Clive Owen, Catherine Zeta-Jones, Susan Sarandon, Tim Robbins, Oscar Wilde, Sting, John Lennon, Mahatma Gandhi, Alfred Nobel, Luciano Pavarotti, Giuseppe Verdi, Gwen Stefani, Arthur Rimbaud, Roger Moore és a magyarok közül pl. Rékasi Károly, Sasvári Sándor, Csézy, Bálint Ádám, Szabó Kimmel Tamás. Lehet, hogy kissé bonyolultnak tűnik, hogy ennyi híres emberben mi lehet egyforma. De ha felteszek egy rávezető kérdést, hogy mi is az, ami szeptember 23-tól október 22-ig tart, akkor nyilván beugrik mindenkinek, hogy biztos egy csillagjegyről lehet szó, ami a fenti emberek esetében nem más, mint a mérleg.

Lehet, hogy csak a média hülyített meg, mindenesetre elhiszem, hogy van valami kötelék az azonos csillagjegyben születettek között. Nos, én is mérleg lennék, és egyértelműen szimpátiával fordulok a többi mérleg irányába is, így a fenti hírességeket is kedvelem egytől egyig. És van még valaki, akit szánt szándékkal hagytam ki a listából. Ő Michael Douglas, akinél mostanság nagyon ráéreztem erre a „közös csillagjegy egyenlő szimpátia” dologra.


Nem is tudom, pontosan hogy kezdődött. Már kicsiként tudtam, hogy ő egy nagy hollywoodi sztár. Tisztán emlékszem A rózsák háborúja csilláros jelenetére, amit anno a frissen bekötött HBO-nkon láttam. Sőt az Összeomlás HBO-s bemutatója is előttem van, meg az is, hogy ott gyerekfejjel nem ismertem meg, hogy ő az. Rémlik A smaragd románca meg A Nílus gyöngye is, amikor matinéban vetítették valamelyik kereskedelmi csatornán. Megboldogult tinikorom egyik nagy felfedezése az Elemi ösztön volt, annak is bizonyos részeit fürkésző kíváncsisággal néztem a legjobb barátnőmmel egyetemben egyik nyári szünetünk alatt. A Ne szólj szájra emlékszem, hogy nagyon tetszett. Aztán volt még a Tökéletes gyilkosság, ahol annyira negatív karaktert játszott a szememben, hogy szinte el is felejtettem utána, hogy a nagy Michael Douglast láttam.

Aztán jön a folytatás: hogyan is keveredett a legkedvesebb színészeim sorába? Ez úgy kezdődött, hogy egy barátnémtől kölcsönkaptam a Felhők közül a napot, hogy nézzem meg feltétlenül, mert kiskorában ez volt az egyik kedvenc filmje. Magától a filmtől nem haltam el annyira, annál inkább Michael Douglastől. Nagyon megfogott az a széles színészi eszköztár, amivel rendelkezik, illetve az a millió közül is egyből felismerhető hangja. Van benne valami, amitől borsódzik az ember háta, de egyszerűen nem tudom nem szeretni, bármilyen gennyes alakot is játszik el. Erre pedig csak egyetlen magyarázatot tudok: működésbe lépett a mérleg-kapcsolat. Ezután pedig nem volt kérdés: minden fontos filmjét meg kellett néznem (feliratosan).

Újból elővettem A rózsák háborúját, A smaragd románcát, A Nílus gyöngyét, Elemi ösztönt, Tökéletes gyilkosságot. Aztán jött a Zaklatás, a Végzetes vonzerő, az Összeomlás, Tőzsdecápák, Játsz/ma, Wonder boys, Traffic, A testőr és az Én, a nő és plusz egy fő. Illetve a Ne szólj száj és a Szerelem a Fehér Házban még várat magára, mert feliratot nem találtam hozzájuk, anélkül meg csak egy nagyon kivételes pillanatomban néznék meg egy filmet. És kaptam egy felajánlást a Ragadozókra, aztán amikor megtudtam, hogy egy vérszomjas tigris végez kedvencemmel a nem mellesleg feledhető alkotásban, inkább visszautasítottam.

Ha jól számolom, az elmúlt cirka két hónapban tizenhárom filmjét néztem meg. Voltak jó és voltak rossz élményeim is. Először jöjjön a feketeleves. A Traffic és A testőr egyszerűen nem tudott lekötni. A Zaklatás kicsit csalódás volt, mert egy lapon szokták emlegetni az Elemi ösztönnel, de annak a nyomába sem ér. Az Én, a nő és plusz egy főben kicsi, de annál viccesebb szerep jutott neki és úgy érzem, hogy talán csak miatta érdemes ezt az elég gyengére sikerült vígjátékot megnézni. Idősebb kori szerepei közül nekem legjobban a Wonder boys-ban és a Játsz/mában tetszett, szerintem ezek alapfilmek. Előbbi egy igen eszelős történetű mondhatnám tragikomédia, melynek főhőseként igazán nagyot alakít. Utóbbi egy nagyon izgalmas krimi, ami inkább feszített tempója és váratlan fordulatai miatt válik felejthetetlenné. Meg ebbe az (időskori jó filmek) kategóriába tartozik a Tökéletes gyilkosság is.

A korábbi általam nem látott közül az Összeomlás, a Tőzsdecápák és a Végzetes vonzerő az, ami kihagyhatatlan. Valahol olvastam, hogy igaz, hogy Michael Douglas Legjobb férfi főszereplő kategóriában a Tőzsdecápákért kapott Oscar-díjat, mégis az Összeomlásért jobban megérdemelte volna. Szerintem leginkább mindkettőért. A Tőzsdecápás Gekko talán élete szerepe volt, mindent megmutatott, amiért szeretni lehet. Egy olyan minden rossz tulajdonsággal felruházott milliomos, pénzügyi spekulánst játszott, amit valamiért mégsem utált a néző. Szinte vártam, mikor jelenik meg újra a képernyőn. Az Összeomlásban egy kevésbé összetett karaktert alakított, ami leginkább szánalmat kelt a nézőben. De ez sem volt egyszerű feladat, hiszen egy teljesen hétköznapi férfi elmebeteggé válását kellet bemutatnia. A Végzetes vonzerő meg egy tipikusan olyan alkotás, amiről látatlanban nem gondoltam, hogy ennyire jó lesz. Nem is érdemes beszélni róla, egyszerűen csak meg kell nézni. Ugyanez vonatkozik azokra a kultikus szerepekre, mint az Elemi ösztön, A rózsák háborúja, A smaragd románca, A Nílus gyöngye.

Összességében megállapítom, hogy Michael Douglasnek több a jó filmje, mint a rossz és csak ritkán lőtt akkora bakot, hogy nézhetetlen filmekben vállalt szerepet. Van még pár alkotás, mint a Kóma, a Fekete eső vagy ez a legújabb Excsajok szelleme, amit talán még érdemes lenne megnézni. A magánélete meg annyira nem izgat, mert csak csupa szemét dolgot hordanak össze a pletyka újságok. Azért az érdekes, hogy 25 évvel fiatalabb felesége, Catherine Zeta-Jones szintén szeptember 25-én született. Micsoda egybeesés! :) Mindenestre büszke vagyok rá, mint mérleg csillagjegy-társamra és remélem, hogy még vagy negyvenszer ünnepli meg szeptember végi születésnapját Michael Douglas.

2009. július 11., szombat

Elvis

Elvis Presley egy tornádóként robbant be az életembe, amikor is újságírói feladatul kaptam, hogy születésnapja alkalmából készítsek róla egy érdekes cikket. Nos, minden szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy eddigi legjobb irományomat sikerült összehoznom a Királyról, és ezt nemcsak én gondolom így, hanem már többen megerősítettek benne. Szóval megkaptam anno a feladatot, bújtam a magyar és angol honlapokat, sőt még a polcról is levettem pár lexikont. Aztán a Google képkeresőben is nézegettem illetve letöltöttem pár fotót és megállapítottam, hogy tényleg volt benne valami igazság, amikor ő volt a világ szexszimbóluma.



Mire összegyűlt kellő forrás, beraktam a Windows Media Playerbe egy Elvis Presley best of-ot és írtam. És ekkor történt valami. Elvis Presley szépen belopódzott a szívem legmélyébe. Elsőként a fülemen keresztül támadt, főként a szerelmes dalaival, amelyek rögtön fel is kerültek az mp3-lejátszómra. Nem mintha nem hallottam volna milliószor a Can’t help falling in love-ot vagy az Are you lonesome tonight-ot, de abban a pillanatban szerettem meg igazán a dalokat és azt a kellemesen búgó hangot. Eközben pedig végigvettem az egész életét hihetetlen sikerétől a végső leépülésig. És rengeteget gondolkodtam, mivel nem értettem meg teljesen, hogy egy ekkora tehetségnek miért így kellett eltávoznia. Végülis a cikkem szempontjából nem volt szükséges, hogy erre választ adjak, mert azt már régen belémverték, hogy amit magam sem értek, azt nehogy leírjam. De engem továbbra is izgatott ez a téma. Amikor hozzám került a 2005-ös Elvis című film és megnéztem, úgy éreztem megvan amit kerestem.



Jonathan Ryhs-Meyers játssza a Királyt, ami a szereplők listáját látva meglepett. De amikor először belibbent a képernyőre a belőtt Elvis sérójával megdöbbentem, mivel nem gondoltam volna, hogy ennyire tud hasonlítani rá. Az életrajzi alkotás szerintem (mint alapszintű Elvis szakértő) korrekt volt, nem tartalmazott a valóságtól elrugaszkodott elemeket. Külön piros pontot kapnak tőlem a film készítői azért, hogy a legnagyobb slágerek az eredeti Elvis hangján és nem Rhys-Meyersén szólalnak meg. Nem mintha nem lettem volna száz százalékig megelégedve vele, de így mégiscsak ott volt maga Elvis is a filmben. És ha már róla szól a film, akkor nem kell más hangzásban megszokni azokat a nem tudom én hány hónapig listavezető világslágereket.

Összességében, aki nem szereti Elvist, az biztosan halálra unja magát a filmen. De az meg ugye ne is nézzen meg egy életrajzi alkotást, főleg ha közel három órás… Viszont aki szereti az érzelmi szálakat kibogozni, annak maga lesz a Kánaán. Rájöttem, hogy korábban is minden ott volt előttem, csak nem tudtam összerakni a film nélkül a darabokból az egészet. Ugyanis már a film legelején nyilvánvalóvá vált, hogy Elvis anyuci pici fia és sosem tudta túltenni magát azon, hogy születésekor meghalt az ikertestvére. A filmben többször is előjön, amikor Elvis kissé zavartan meséli, hogy „kettő lenne belőlem.” Az anyja sincs segítségére ennek megértésében, mivel minden szeretetét rá irányítja éppen ezért, hogy ő legalább megmaradt neki. Elvis is felelősnek érzi magát testvére haláláért és szinte betegesen ragaszkodik az anyjához. Ez az „egyik sem különb a másiknál” állapot akkor ér véget, amikor az édesanya meghal. Ezután nyúlt Elvis a drogokhoz.

Talán egyedül a felesége Priscilla vitt egy kis fényt az életébe. A lány mégcsak tizennégy éves volt, mikor megismerték egymást, de tudtak várni addig, amíg nagykorú lett és összeházasodtak. Ebből is látszik, hogy Elvis jóneveltetésű, rendes férfi volt, még ha akadtak is futó kalandjai, akkor is Priscilla maradt az egyetlen igazi szerelem az életében. Kapcsolatukban a fordulópont egyetlen gyermekük, Lisa-Marie születése volt. Elvis egyszerűen közölte Priscillával, hogy nem tud olyan nővel ágyba bújni, aki gyereket szült. Nem gondolnám, hogy Elvis ne szerette volna a lányát, hiszen akkor nem valószínű, hogy elénekelt volna egy olyan dalt, mint a My boy (ami arról szól, hogy egy apa megpróbálja elmagyarázni a fiának, hogy miért válik el az anyjától, de végül rájön, hogy nem veheti el másnak a gyerekkorát, jobb ha még nem tud semmit a gyerek a felnőttek világáról.) Szerintem az anyjára és a meghalt ikertestvérére vezethető vissza, amiért szülés után semmibe vette a feleségét. És mikor Priscilla elhagyta, onnantól vett végzetes fordulatot az élete. De a 2005-ös film annyira tiszteli Elvis Presley-t, hogy nem mutatja már be az elhízott és belőtt állapotot. Csak szöveggel utalnak rá mi lesz a sorsa, de már a néző kezébe adták a nyitját, hogy miért történik ez meg. A film után én is megleltem lelki békémet, mivel azt hiszem megértettem, amit eddig nem sikerült.


2009. július 10., péntek

Clint Eastwood 2008

Azaz Elcserélt életek és Gran Torino. Vagyis Gran Torino és Elcserélt életek. A sorrend teljesen mindegy, mert szerény véleményem szerint bármelyikre rá lehetne húzni az elmúlt év legjobb filmje sablont. Az Elcserélt életekkel kezdeném, mivel azt láttam előbb. Tulajdonképpen ha nem lennének olyan ismerőseim, akik jobbnál jobb filmekre hívják fel a figyelmem, akkor Clint Eastwood mindkét alkotása felett elsiklottam volna egy legyintéssel: „nem érdekel mit csinál ez a szenilis öreg, menne már inkább nyugdíjba.” De szerencsére nem így történt.

Az Elcserélt életeket megnézve először az jutott eszembe, hogy éppen olyan mint a Gyilkos elmék egyik jobbféle epizódja. Mivel nem sorozatról, hanem egész estés filmről van szó, így sokkal megrázóbb élményben van része a nézőnek. (Bár zárójelben megjegyezném, hogy a Gyilkos elmék nagyon színvonalas sorozat kivitelét, történeteit, karaktereket, színészeket egyaránt tekintve.) De visszatérve az Elcserélt életekre: megnéztem és leesett az állam. Már csak azért is, mert megtörtént eseten alapult a film és annyira megdöbbentő egyáltalán maga a történet, hogy nem mehet el emellett szó nélkül a jobb érzésű ember.

Nem fecsérelném a szót a sztori leírására: egy mondatban annyit róla, hogy Angelina Jolie kisfia eltűnik és onnantól kezdődnek a bonyodalmak, amikor a rendőrséghez fordul. A műfaját tekintve egyaránt lehetne dráma és krimi is, mivel a történet szálai egyre bonyolultabban és megrendítőbben gyűrűznek a katartikusnak tűnő, ám korántsem hollywoodi befejezés irányába. Szóval, megnéztem, meredtem magam elé és gondolkoztam. Megnéztem már korábban 2008 legnagyobb dobásait: az Ausztráliát, A felolvasót, a Gettó milliomost, a Valkűrt, a Sötét lovagot, A szabadság útjait, Benjamin Button különös életét, Szerelem határait, a Kételyt, Mamma mia!-t és még biztos tudnék mondani egy párat. Szóval láttam ezt a sok filmet, de egy az egyben, egyik sem volt rám akkora hatással, mint az Elcserélt életek.

Aztán jött a Gran Torino. Emlékszem, hogy először a Valkűr előtt hallottam róla, amikor láttam a bemutatóját a vásznon. És az egyik barátném epésen meg is jegyezte, hogy „nem igaz, hogy ez a vénember még mindig él.” Láttam a kisfilmben, hogy Clint Eastwood meg rasszizmus és elhatároztam, hogy ezzel én nem bonyolítom az életem. Aztán valahogy mégis nálam kötött ki a DVD. Ott csücsült a polcomon vagy egy hónapig, amikor úgy döntöttem, hogy „egye fene, most ráérek, max. ha nem tetszik, akkor nem nézem végig.” Elkezdődött és jött ez az öreg azzal a „kb. ötven éve láncdohányos vagyok” hangjával és hol a nem létező bajsza alatt motyogta, hol meg szemtől szembe mondta a rasszistábbnál rasszistább megjegyzéseit. Mégis, szerintem nincs az a néző, aki ne zárta volna a szívébe ezt a nyugdíjazott autószerelőt. Bár kissé idealizáltnak tűnt, ahogy ez a nagyon amerikai összebarátkozik ezekkel a nagyon nem amerikai „cipzárfejűekkel”, ahogy ő nevezte őket. És dramaturgiailag sejthető, hogy mi történik a film végén főhősünkkel, mégis megdöbben az ember. Aztán azt mondja. „ez egy nagyon jó film volt.” Igen, itt van Clint Eastwood újabb nagyszerű alkotása, ami legalább annyira tetszett, mint az Elcserélt életek. Pedig eredendően egyiket sem akartam megnézni. De hát istenem, én sem vagyok tévedhetetlen.

2009. július 7., kedd



Az utóbbi évek talán legkiemelkedőbb tévés alkotása a Showtime történelmi témájú sorozata, a The Tudors, amit hazánkban az HBO vetít(ett) 16-os karikával a képernyő sarkában. Michael Hirst forgatókönyvíró produktumát VIII. Henrikről és nejeiről, 2007 óta élvezheti a közönség. Sikerét mi sem bizonyíthatná jobban, mint számtalan díjra való jelölése, melyek közül sokat el is nyert, és az, hogy az imdb-n jelenleg 8.1 csillagon áll (5586 szavazat alapján).
Személy szerint kicsit érthetetlen számomra, hogy hogyan tudtak befektetni ennyi pénzt a szériába. gondoljunk csak bele: a remek színészek nagy része ismert (pláne a hihetetlen "vendégszereplők"! - ezek a legendás sztárok mindig fontos vallási vezetőket alakítanak), a kosztümök nem csak hihetetlenül gazdagok, de változatosak is (Henriken és Annán is talán ha 1x-1x lehet látni ugyanazokat az öltözékeket). Nem spóroltak semmin, az tény, ahogy az is, hogy a dolog bejött nekik. A történetek - bármennyire is mellőzzék sokszor a történelmi igazságot, ha egyáltalán létezik olyan - azóta már könyv alakban is megjelentek az Ulpius-Ház gondozásában.
A rajongók tábora hatalmas, nem egy oldal foglalkozik a témával. A kedvencem a PopTudors, ahol két hölgy, Glennis és Eliza foglalják össze videóbejegyzésekben a történteket. Pólóiknál csak a szövegeik viccesebbek.
A lányok után szabadon, most én is megpróbálom összefoglalni az eddig megjelent évadok legfontosabb momentumait. (Vigyázat, spoiler!)



1. évad - A katolicizmus bukása és a Boley-család felemelkedése
Pimasz, friss, minden prűdségtől mentes, tele van élettel, szenvedéllyel, erőszakkal. Nem is csoda, hogy Brazíliában és Dél-Koreában rögtön 18-as besorolást kapott.
A történetbe ott kapcsolódunk be, hogy Henrik háborút indít Franciaország ellen. A király még nagyon fiatal és önfejű, tele állandó bizonyításvággyal, pedig már egy ideje ő az uralkodó, és felesége (bátyja egykori jegyese) Aragóniai Katalin (Maria Doyle Kennedy) már életet adott gyermeküknek, a kis Mary hercegnőnek. Henriket Jonathan Rhys Meyers játssza, nem is akárhogyan: egyszerre mutatja meg a király gyermeki, felelőtlen énjét, az érzékeny művészt, az egoista "rocksztárt" és az agressziótól fűtött oldalát is, ahol mindennaposnak számítanak a céltalan dühkitörések (érdemes megfigyelni ilyenkor Jonathan arcát: ahogy az ér kidagad a homlokán, el tudom képzelni, hogy tényleg olyan mérges, hogy mindjárt agyvérzést kap).


A legfontosabb szereplők:
  • Thomas Wolsey, akit az írek nemzeti büszkesége, Sam Neill formál meg, tökéletesen megmutatva a bíboros minden arcát (ravasz, kétszínű, álszent, stb.). Igazság szerint ő nem lett öngyilkos, sőt, halálának körülményei máig tisztázatlanok, viszont a készítők egy hangsúlyosabb hattyúdalt kívántak adni ennek az erős karakternek.
  • Thomas More talán az egyetlen volt, akit Henrik őszintén tisztelt. A legbecsületesebb angol, az igazi humanista szerepét nem kisebb színészre, mint Jeremy Northamre bízták.
  • Boleyn Anna, a nő, a reformáció elterjedésének segítője, egyfajta "divatikon", egyszerre vadász és áldozat, aki csak addig bírta Henrik figyelmét megtartani, amíg nem engedte, hogy hozzáérjen. Őt a viszonylag ismeretlen Natalie Dormer alakítja, akit nem neveznék klasszikus szépségnek, mégis valami hatalmas őserő árad belőle (szenvedély? nőiség? stílus? intelligencia?), ami a képernyő elé szegez minket és aminek köszönhetően nem lehet nem szeretni karakterét.
  • Charles Brandon a király egyik leghűbb embere, legnagyobb bizalmasa. Barátságuk bizonyára hasonlóságukon alapult: ugyanis Suffolk hercege is elfogyasztott négy feleséget. :) Az őt játszó Henry Cavillt eddig csak kisebb szerepekben láthattuk, de érdemes rá (vajon ezzel a királyi főtartással született? :)) odafigyelni: külsejére és tehetségére egyaránt.
  • Thomas Cromwellt, az alacsony sorból származó, de a végtelenségig nagyravágyó politikust az angolok másik nagyszerű (és számtalan remek filmben látható) aktora, James Frain alakítja.

Természetesen egy művészetpártoló kor megfilmesítéséből maguk a művészek sem maradhatnak ki. Thomas Tallis (tőle számítják az angol zenét) alakja egészen misztikus: minden részben feltűnik, de sohasem tudjuk miért. Hozzá fűződik a sorozat egyik homoerotikus szála is. A költő és politikus Thomas Wyatt figurája már sokkal összetettebb, ráadásul a sorozat szerint ő volt Anna korábbi jegyese (néhol előfordulnak karakter-összevonások; erre az esetre volt egy konkrét elméletem is, de eddig nem igazolódott be).
Az egyik legkedvesebb szereplő Henrik húga, Margaret (igazából Mary, de hagyjuk rá, elvégre sorozatot nem a hitelességért nézünk), akinek házasságai adják a legviccesebb és legtúlfűtöttebb pillanatokat.



Az évad végére elbukik a papság, a katolikus vallás és királynét visszavonulásra kényszerítik. Kilátásba helyeződik egy új kor, egy új hit, egy új eszmerendszer, egy új nő vezetésével.

2. évad - A Boleynek tündöklése és bukása
Az előzőhöz képest, ez az évad maga az ártatlanság. A brazilok le is vették a korhatárt 16-ra. A koreaiak nem.

Az egyik legnagyobb történelmi buktatója a szériának a kor. Henrik már jócskán túl volt a harmincon, mikor Anna az udvarba került, és negyven is elmúlt, mire nőül vehette. Szerencsére ezt nagyjából figyelembe vették a megfelelő szakemberek, mert évadonként változnak a ruházkodási szokások és a frizurák. Végre kinőtt embereink haja és így sokkal felnőttebbnek látszanak. :)



Az évadkezdő epizódban Henrik kikiáltja magát az angol egyház fejének, Anna pedig igyekszik megszabadítani a kastélyt mindentől, ami Katalinra emlékeztethetné.
A következő 9 epizódban azt láthatjuk, ahogy Anna többször is elvetél, de megszületik Erzsébet, közben Henrik ráun nejére és megismerkedik Jane Seymourral, Charles Brandon szerelmes lesz, a reformáció begyűrűzik, és a többi, és a többi.

Az évad sztárja Peter O'Toole, aki III. Pál pápa szerepében próbálja megfékez(tet)ni Henriket. Egyik kedvenc jelenetem, amikor hátrahőköl Michelangelo dührohamától, majd annyit mond (vagy valami ilyesmit): "Neki megbocsájtunk." (Ebben a szezonban Holbein mestert még csak emlegetik, elsősorban Anna van elájulva a munkájától; hozzáteszem: jogosan.)

Végül a Boleyn dinasztia elbukott: Thomas Boleyn kegyvesztetté válik, Maryt kitagadja családja, George és Anna pedig fejüket vesztik. De a Seymourok már készen állnak, hogy beházasodjanak a királyi családba.

3. évad - Szerelem és undor
Henrik oltár elé vezeti a tisztaság és a jóság mintaképét, Jane-t (Annabelle Wallis), aki megadja neki legfőbb vágyát is: egy fiúgyermeket. Az uralkodó ezután teljesen steril környezetben őrzi a trónörököst (még jó, hogy nem volt akkoriban Domestos...). Bármennyire is klasszikus szépségű legyen az új királyné, hogy őszinte legyek, nem értem, mire ez a nagy szerelem. Jane már annyira ártatlan, hogy inkább jellemtelennek nevezném a karakterét. Mindenesetre a király nem lehet túl sokáig boldog vele, hiszen fia születése után 12 nappal Jane meghalt.
De természetesen Jane mellett is tartott szeretőt. Lady Ursula igencsak megérte a pénzét: rá először az másik kedvenc új karakter, Sir Francis Bryan vetette ki a hálóját.
A következő ünnepelt színész pedig Max von Sydow, aki Von Waldburg bíborosként cselszövősködik. A királynő bátyjáról pedig kiderül, hogy a nővérének épp az ellentéte: becsvágyó és szadista.



Cromwell pedig, hogy el ne veszítse a kis katolikus kitérőtől a reformációban eddig elért sikereit, új feleséget javasol Henriknek, még pedig Cleve-i Annát (Joss Stone), akit a király már első körben leszavazott (a feleségkeresésben Holbein portréi is közre játszottak), majd mégis elvette őt és végül enyhén szólva visszataszítónak talál. A nő, szerencséjére megússza egy szimpla házasságérvénytelenítéssel (azért akkoriban elég nagy szégyen lehetett, ha a férjed hazaküldött a családodhoz csak úgy...). Pedig Lady Mary már egészen megbarátkozott az új Annával, annak vonzó unokaöccse miatt.

Évadzárás: se feleség, se stabil vallás, Cromwell hatalmas feleségszerző hibája megtorolva, új szerető beszerezve. Catherine Howard alakja eddig a történelmileg leghiteltelenebb (ha már hiteltelenség: Lady Mary biztosan nem bánt ekkora szeretettel féltestvéreivel), de mielőtt elhamarkodottan beszélnék róla, megvárom a negyedik évadot.

Hát igen, sajnálatos módon már csak 10 rész, 10 óra van hátra ebből a fantasztikus sorozatból. Pedig korántsem ér ezzel véget a történet. Hiszen ott vannak a hatalmi harcok a kiskorú király mellett, majd a lánytestvérek ellenségeskedései. Sőt, ha már ezt a címet adták a szériának, igazán illett volna bemutatni a Rózsák háborúját és VII. Henrik trónra kerülését (régebbre azért már én sem mennék vissza), de hát sajnos nem én döntök efelől. Pedig az a csodálatosan izgalmas 116-évi Tudor-uralkodás nem csak Henrikből áll...


Változó költészet

Végre valahára én is elszántam hát magam, hogy beköszönjek egy írással. Kissé minden bizonnyal el fog térni a többi bejegyzéstől, hiszen ez nem filmről fog szólni. Nem igazán vagyok járatos a blogokban, de remélem azért átérezhető lesz, mire is gondolok, annak ellenére, hogy hajnali fél tízkor fogtam neki:)

Vers

Kicsi dermedt disznó az aszfalt
Egy néma bús nyak
Üres hervadása volt hát
És él a szó kéken, süketen.


Minél modernebb lesz az irodalom, annál nehezebben tudja a köznapi ember értelmezni a művészek alkotásait. Balassival, Csokonaival, Petőfivel mindenki könnyedén megbirkózott, hisz a versben azt írták le, amit mondani akartak, gyönyörű költői képekkel ékesítve. A XX. század elején aztán jött a fordulópont. Ady verseit, bár egyértelműen mindenki újnak érezte, csak kevesen fogták fel jelentőségüket. A többi nagy Nyugatosnál szintén megfigyelhető a mondanivaló "elrejtése" az értetlenek elől. Verseik hasonlatossá váltak egy kincsvadászathoz, amin, ha az olvasó sikerrel jár, megfejtheti a mű lényegét, vagy legalább is egyik lehetséges értelmét.
A modern versek célja tehát minél inkább bevonni a befogadót a művész világába, gondolkodásra késztetni és az egyén számára legmegfelelőbb értelmezést felfedni, hiszen a világban nem egy nagy igazság van, hanem milliárdnyi apró. A költőnek pedig kötelessége az igazságot írnia. A felgyorsult XX-XXI. században, ahol a legtöbb emberi érték fokozatosan szétesik ez sokszor csak a legsötétebb hangulatú alkotásokkal érhető el.
A következőkben a fenti, rövidke verset fogjuk feltárni, minél inkább megérteni a lényegét és a művész szándékát az alkotással.
A cím nem sokat árul el a műről. Ennek oka valószínűen az, hogy a költő nem kívánt segítséget nyújtani az értelmezésben az olvasónak. Egy témamegjelölő, vagy összefoglaló jellegű cím túlságosan egy irányba vinné a vers értelmezésének fonalát. Ugyanakkor a "Vers" szóban itt különös irónia is megcsendül. Láthatjuk, hogy semmiféle ütemrendszerbe nem illeszkedik a fenti négy sor. A sokak számára megszokott rímek is teljesen hiányoznak, mint ahogyan a zeneiség eszközei is. Nincs ritmus, nincs többletértéket hordozó hangzás. A líraiság külső, alapvető eszközei hiányoznak a műből. Pont úgy, mint ahogyan korunk mindennapjaiból is. Ez a világ már nem teszi lehetővé a harmonikus, kiegyensúlyozott versszerkezetek alkotását, hiszen nincs benne harmónia. Az értékek egyszerűen eltűnőben vannak és marad a rideg valóság turistajelzések nélküli rengetege. A verset épp ezért lehet többféle képen is értelmezni. Nincs egy út, melyen mindenki haladna, az ember vagy a saját feje után megy, vagy még a haladás illúzióját is elveszti az élete.
Szintén feltűnhet, hogy a műben mindössze két írásjel szerepel, ezek is csak az utolsó sorban. Ennek célja szintén az értelmezések lehetőségeinek nyitottabbá tétele lehet. Csakis az olvasón áll, hogyan osztja be a tagmondatokat, hogyan játszik a hangsúllyal. Az utolsó sorban szerepló vessző is csupán felsorolást választ el. Megjelenése szokatlannak és meglepőnek tűnik a vers végén, mintegy előre jelzi a véget, az emberi élet elmúlását is. Az utolsó sor végén szereplő pont csak még inkább erősíti ezt. Egyszerűen csak kijelenti a tényeket, nem küzd ellenük, beletörődik a sorsába. A halál ellen az ember semmit sem tehet.
Ha elolvassuk párszor egymás után a művet, feltűnhet az is, hogy a sorok elején, hangsúlyos helyen szereplő szavak többnyire semmit sem mondanak. Egy közülük kötőszó, egy névelő, kettő pedig jelző. A vers kulcsszavain tehát nincs hangsúly, minden része fontos, mindent viszont nem lehet kiemelni. A sorok elején szereplő jelzők negatív hatást kelthetnek az olvasóban.
Az első sorban rögtön szembesülünk a problémával, amit az írásjelek hiánya okoz. Nehéz eldönteni, mire gondolhatott a szerző: az aszfaltot hasonlítja kicsi dermedt disznóhoz, így egy különösen abszurd metaforát hozva létre, vagy az aszfalt szó esetleg már a következő két sorhoz tartozik tartalmilag. Előző esetben bírálhatja korunk modern technikáit, a sötét, természetbe nem illő utakat, míg a másodikban az emberi alkotások mulandóságára utalhat az aszfalt hervadásának leírásával. Természetesen a két magyarázat keveréke, vagy egy teljesen új harmadik megfejtés is igaz lehet. A mű üzenete ez esetben nagyban függ a befogadó személyiségétől. Egy biztos: az aszfalt minden bizonnyal nem szó szerinti értelemben áll a műben. Asszociálhatunk róla az útra, mint toposzra, az ember életének lehetséges döntéseire. A költői kép tehát változott az évszázadok során. Most már nem erdei ösvény, nem poros út, hanem kőkemény, bűzölgő aszfalt, amit a "dermedt disznó" alliteráció csak még negatívabb jelentéssel ruház fel.
A következő két sor némileg meglepő lehet az első után, hisz sem a disznóhoz, sem az aszfalthoz nem illik a "néma bús nyak" kifejezés. A jelzőhalmozás nyilván a századunkra jellemző kiüresedést. elértéktelenedést hivatott kifejezni, míg a nyak egyszerre lehet az élet megjelenítője (a fojtogatás a nyakon történik, jelenünk valósággal megfojt), a döntésekért felelős testrész ( a nyak fordítja a fejet a kívánt irányba), illetve az emberi értelem, a fej, az agy egyre nehezülő súlya alatt küszködő lét megnyilvánulása is. Az üres hervadás a nyak végső megadása, hisz senki sem küzdhet örökké. Az egykori büszke tartás elvész az idő múlásával. A múlt idejű létige csak megerősíti a pusztulás képét, hisz jelzi, hogy az már bekövetkezett, nincs mit tenni ellene.
Az utolsó sor megint merően eltér a többitől. Egyféle ellentétet húz élet és pusztulás között. Az emberi találékonyság, az értékek mind eltűnnek és csak a szavak maradnak. Kifejezések, melyek többé már semmit sem jelentenek, hisz értelmük elvész a kor káoszában. A kék szín utal a szavak hidegségére, míg a "süketen" szó azok értelmetlenségére. Összekapcsolódva szinesztéziát alkotnak, mely a líraiság egyik legszebb eszköze, ám itt ennek a költői képnek sincs átütő ereje, egyszerűen beleszürkül a vers komorságába. A két szó együtt alkotna egy egészet, de a vessző elválasztja őket. Ahogy Ady Endre írta: "Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban". Világunk, értékeink szétesőben vannak és semmit sem tudunk tenni, hogy megmentsük őket...

Nos, ha valaki végigolvasta a fentieket, úgy érzem, megérdemli, hogy elmagyarázzam neki, miért is közöltem egy verselemzést. A költő nevét nem véletlenül hallgattam el. A "nagy művet" ugyanis én írtam. Minden különösebb alkotói indíttatás nélkül, csupán felírtam 150, eléggé negatív jelentésű szót cetlikre, bedobtam őket egy kalapba és kihúztam párat belőle. Kicsit azért kijavítgattam, soronként változtattam a sorrenden és pár ragot is tettem egy-két szóra, ez azonban mindössze fél perces munka volt. És hogy miért tettem ezt? A válasz egyszerű: nem tudom értékelni az ehhez hasonló műalkotásokat.
Minden gimnazista megtanulja, hogy a szöveg akkor szöveg, ha a mondatokat logikai kapcsolat fűzi egymáshoz. Kivétel pl. Pilinszky János Négysoros című verse:

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.


Ezt szövegnek kell értékelnünk, mert a költő számára van összefüggés a sorok között.
Ekkor akadtam ki először. Mégis ki dönti el, kiből lehet költő? Ha én azt mondom, van számomra összefüggés két mondat között, máris művész leszek? Végül is remek lenne. Verseket írnék hasonlóan sötét szavakkal és azt mondanám, arról szól, milyen borzalmas minden. Most lehet, sokan megköveznének, megint mások pedig nyilván megbotránkoztak, de remélem, azért akad olyan is, aki egyet ért. Nem megbántani akarok senkit, csupán a véleményemet közlöm.
Az irodalomtudósok, modern alkotók, tanárok, azt mondják, azért születnek ilyen versek korunkban, mert minden rossz, az emberek egymást ölik, nem törődnek a másikkal, így értékek sincsenek. Na de mikor nem volt így, kérdem én? Mindig is voltak háborúk. Az emberek midig is irtották egymást a hatalomért, ez egyszerűen része a természetüknek. Senki ne mondja nekem, hogy az 1600-as években jobb lett volna élni, mint most. Mégis honnan tudhatná ezt bárki? Senki sem élt akkor a mostaniak közül. És mégis, akkoriban születtek igazán nagy műalkotások, gondolok itt pl. Shakespeare-re vagy akár Zrínyire. Csak a mi korunk betegsége, hogy verseket ír az ember a versek minden jellemzője nélkül és összefüggéstelen sorokat kapcsol össze, hogy megmutassa, milyen nagy művész is. Nem azt mondom, hogy ezek az írások semmit sem érnek, íróik pedig nagy senkik. Legtöbbjük igenis bebizonyította, hogy képes az alkotásra. Még azt sem tartom rossznak, hogy olykor-olykor ír valaki egy ilyen jellegű munkát. Tandori sakkversei pl. felettébb érdekesek tudnak lenni néha. De úgy vélem, hasonló alkotásokra nem lehet felépíteni egy komplett életművet. Aki tud, az írjon, aki pedig nem az olvasson, hisz az igazi elértéktelenedés akkor fog bekövetkezni, ha a művészet is teljesen elfordul gyökereitől.

2009. július 5., vasárnap

Napsütötte Toszkána

Tegnap este Olaszországban jártam. Bár nem fizettem be egy utazási irodába sem. Sőt autóm sincs, amivel elruccantam volna. Az egyéni buszos és vonatos utaktól irtózom. Stoppolni sem szeretek. Mi több, semmilyen varázsképesség sincs birtokomban, amellyel egy szempillantás alatt Itáliában teremnék. Akkor mégis hogyan jött ez össze nekem? Egy tikkasztó nyári estén beraktam a dvd-lejátszómba a Napsütötte Toszkánát. Már magam sem tudom, hányadjára tettem ezt meg. És valamiért sosem unom meg.

Adott Frances, a sikeres írónő, aki egy igen zűrös válás után Olaszországban köt ki és egy jól irányzott galamb ürüléknek köszönhetően megvásárolja álmai toszkán villáját. Az események innentől a megszokott romantikus komédiák medrében pörögnek, nem meglepő végkifejlettel. Ám mégis van benne valami, amiért újra és újra megnézem. Van valami, ami miatt több, mint a műfaj legtöbb alkotása. Bár sosem jártam még Toszkánában, sőt Olaszországban sem, de mégis elkapott az olasz életérzés. Igaz, még nem tudhatom, hogy a valóságban is ilyen lehet-e ott élni, de szeretném, ha így lenne. Mi több, teszem fel a kérdést: a film alapján ki ne szeretne ott élni?

Diane Lane nagyszerű játékának köszönhetően mindenki azonosulni tud a főhőssel és vele együtt éli át szívfájdalmait meg örömeit egyaránt. És ha az örömeinél tartunk, megemlíteném Marcello-t, az olasz szívtiprót. A Napsütötte Toszkána előtt a szőke haj, kék szem párosításra esküdtem, de ha Olaszországban ilyen férfiak élnek, mint Marcello, akkor azt hiszem újra kell értelmeznem minden korábbi elméletemet. A Marcello-t alakító Raoul Bova tipikusan az a férfi, akin minden nő szeme megakad. Számomra meghatározhatatlan az a tökéletlenség, ami miatt mégis tökéletesnek tűnik a szememben. És nemcsak az enyémben, mert eddigi tapasztalatom alapján, rá mindenki emlékszik, aki megnézte a Napsütötte Toszkánát.

És mit ad isten, a történet szerint mégsem Marcello lesz a befutó. Talán ez az, ami miatt ennyire megfogott a film. Nem mondom, hogy hétköznapi, mert attól azért jócskán messze van, de mégis olyan dolgok történnek benne, amire van némi esély a valós életben is. Viszont van itt még valami, ami piszkálja a fantáziámat akárhányszor megnézem a filmet. Igen, azok a fránya olasz pasik. Az egyik jelenetben valami olyasmit mond az ingatlanügynök végtelenül bánatos főhősnőnknek, hogy „fejezze be a szomorkodást, ha így folytatja, azzal arra kényszerítene, hogy szerelmeskedjek önnel, pedig még sosem voltam hűtlen a feleségemhez.” Aztán ott van Marcello, aki meg megtiszteltetésnek veszi Frances ajánlatát, ami ugye nem egy keringőre szóló felkérés volt. Tényleg ilyen lennének ezek az itáliai macsók? Vagy némi túlzással ábrázolják őket a Napsütötte Toszkánában? Nos, a választ nem tudom. Mindenesetre annyit mondanék, ennek érdemes lenne utána járni. Mamma mia!

;;

Template by:
Free Blog Templates