2010. szeptember 28., kedd
Wolfgang Amadeus Mozartot már kisgyermek korában is zseninek tartották, nem véletlenül. Legismertebb operája, A varázsfuvola még napjainkban is igazi kihívást jelent mind az énekesek, mind a tartalomelemzők, mind a történészek részéről.
Emanuel Schikaneder, színész, költő, rendező, színműíró a csőd szélén állt, és olyan operát keresett, amely biztosan kasszasiker lesz. A közönség ekkortájt a varázsoperákért rajongott. Ezeknek a cselekménye meglehetősen egyszerű: a főhőstől elszakítják szerelmét, távoli vidékre hurcolják, ahonnan csak titkos hatalmak segítségével vagy varázserővel szabadítható ki. Ilyen témában Giesecke: Oberon, a tündérek királya is igen népszerű volt akkoriban, de Schikaneder August Jacob Liebeskind Lulu avagy a varázsfuvola című művét választotta szövegkönyvének alapjául, amit ő írt meg.
Így adott volt a műfaj és a történet, már csak sikeres zeneszerző hiányzott hozzá. Schikaneder jó barátját, Mozartot választotta. A komponista rossz egészségi állapotban, a nagy sikerek ellenére is nehéz anyagi helyzetben élt, így vállalta az opera megírását, noha a történet hemzsegett az ellentmondásoktól, és a gyorsa írt librettó teljessé tette a zűrzavart. A zene és Mozart zsenije viszont elfeledtette a hibákat. Az eredeti szöveget a szabadkőműves eszmék hatására teljesen átírták. Mozart maga is a szabadkőműves páholy tagja volt, és közel állt a bécsi felvilágosult tudósokhoz. Az opera sok gondolata a felvilágosodás eszméit tükrözi, ám más források szerint Mozart A varázsfuvolában a szabadkőműves beavatási ceremóniákat gúnyolta ki.
.jpg)
Az operában számos belső ellentmondás van, különösen az Éj Királynőjének szerepe változik. Schikaneder szerződtetett egy ügyes bécsi diákot, Johann Georg Metzlert, hogy segítsen neki a librettó megírásában. Van olyan feltételezés, hogy az opera szövegének csak az első részét írta Schikaneder, a nagyobb második rész pedig teljes egészében Metzler műve attól a töréstől kezdve, ahonnan az Éj királynőjéből gyűlölködő démon, míg az addig negatív figurának számító Sarastróból jóságos, bölcs pap lesz.
A darab nagyon sokrétegű, és minden korosztály számára tartogat mondanivalót. A tízéves gyerekek elsősorban a mesét és a fülbemászó dallamokat élvezik benne, de a korabeli felnőtt közönség a titokzatos szabadkőműves gondolkodással is szembesült az előadáson. Az opera több dallama igen népszerű lett, ma is szinte „sláger” (például Papegeno és Papagena duettje és az Éj Királynőjének koloratúr áriája). A mű valójában egyszerre nagyopera (Sarastro szerepe), vígopera (Tamino vagy Pamina szerepköre) és daljáték (énekes és beszélt részek váltakozása). A zeneszerző a színművet „német opera” alcímmel látta el.
Mozart A varázsfuvolával szeptember 28-ára lett kész. Két nappal később mutatták be a darabot, Mozart vezényelte a zenekart, Schikaneder játszotta Papageno szerepét, az Éj Királynőjét pedig Mozart sógornője, Josepha Hofer alakította. A közönség eleinte furcsának vélte, de a siker azonban nem sokáig váratott magára. Egy héttel a bemutató után a Mozart így írt feleségének, Constanzának: „Épp most jöttem az operából; a színház tele volt, mint mindig... ami azonban a legboldogabbá tesz, az a csendes siker! Az ember látja, hogy az opera mind jobban emelkedik...”
Nem egészen három hónappal Mozart halála előtt mutatták be A varázsfuvolát. Egyes feltételezések szerint a szabadkőművesek végeztek vele, mert a darabban túl sok titkot árult el. Mások gyilkosságról suttogtak és voltak, akik a zeneszerző megromlott egészségének tudták be korai halálát. Talán az igazság sosem derül ki, de tény, hogy Mozart igen különös körülmények között hunyt el.
A varázsfuvola több mint kétszáz éve foglalkoztatja az embereket. Temérdek, gyakran egymásnak ellentmondó elemzés és vélemény született már az alkotásról, melynek oka egyrészt az lehet, hogy mi, emberek is sokfélék vagyunk, másrészt pedig a darab is megengedi ezt, hiszen sokszínűsége, különböző jelentésrétegei sokféle értelmezési kulcsot adhatnak a kezünkbe. Ahogy Liebner János zenetudós fogalmazta meg: „A varázsfuvola tükör: önmagát látja, aki belenéz; és amit csak keres, mindent megtalál benne. Teljes, zárt világkép, az univerzum tükre.”
Wolfgang Amadeus Mozart, az európai komolyzene történetének egyik legnagyobb alkotója. Szinte minden műfajban kipróbálta magát: írt szonátákat, szimfóniákat, operákat, zongoraversenyeket, vonósnégyeseket, egyházi és kamarazenéket. Halálának körülményeiről a mai napig legendák keringenek.
1756. január 25-én született Salzburgban Johannes Chrysostomus Wolfgangus Theophilus Mozart. Utolsó utónevét görögről a latin Amadeusra változtatta és magát a későbbiekben leggyakrabban Wolfgang Amadé Mozartnak hívta. Édesapja, Leopold Mozart kora egyik legkiválóbb zenepedagógusa volt. Lánya, Maria Anna (Nannerl) számára már állított össze zenei gyakorlatokat, így legkisebb fiát korábbi tapasztalatai alapján kifinomultabb oktatásban részesítette. Mozart már 3-4 éves korában tudott zongorázni és hegedülni. Legelső művei az édesapja kézírásával maradtak fent 1761-ből, így nem teljesen bizonyos, hogy teljes egészében a kis Amadé műveiről van szó.
Mozartot csodagyereknek tartották. Édesapja felismerte, hogy jelentős anyagi bevételre tehet szert, ha közszemlére teszi fia tehetségét. Amadé bekötött szemmel vagy letakart kézzel zongorázott nővérével és gyerekkorukat fellépésekkel töltötték. Beutazták egész Európát. A legenda szerint Rómában a Sixtus-kápolnában meghallgatták Gregorio Allegri kilenc szólamú Misereréjét, amely csak ezen a helyszínen hangozhatott el, kottáját nem másolhatták. A kis Amadé pedig egyszeri hallás után, emlékezetből lejegyezte a művet.
Mozart 1772-ben visszatért szülővárosába egy időre és Hieronymus Colloredo salzburgi hercegérsek szolgálatába lépett koncertmesterként és udvari orgonistaként. Leopold Mozart számára nem volt elég rangos fia munkája ezért fejébe vette, hogy megkísérli vele a császári udvar meghódítását is. Elsőre nem sikerült, de jó kapcsolatba került a bécsi zenei élet szereplőivel. Mozart koncertkörútjai során beleszeretett Aloisia Weberbe, egy tizenhat éves énekesnőbe. Édesapja ellenezte a kapcsolatot és Aloisia sem találta udvarlóját megfelelőnek, így kosarat adott neki. A zeneszerző pedig visszatért szülővárosába és nem csüggedt, hiszen ekkoriban keletkezett egyik legismertebb zongoraszonátája, a Törökinduló.
Mozart az 1770-es évek végére már több mint háromszáz zeneművet alkotott. 1781-ben komoly vitába keveredett munkaadójával, a salzburgi hercegérsekkel és felmondott neki. Ezután Bécsbe költözött. Következő évben apja akarata ellenére feleségül vette Constanze Webert, Aloisia húgát. Házasságukból hat gyermek született, viszont csak ketten érték meg a felnőtt kort. Mozart megkísérelte, hogy szabadon élő zeneszerző legyen, művei tiszteletdíjából, koncertezésből és tanításból éljen meg. A császárváros kiemelkedő művészegyéniségévé vált, de anyagi helyzete élete végéig nem stabilizálódott, mivel többet költött, mint amennyit keresett. Constanze nehezen viselte férje zseniségéből fakadó habitusát és utazásokra szórta el keresetét. Hitel problémáik miatt gyakran kellett költözniük.
A bécsi évek alatt született a Kis éji zene és három operája, a Szöktetés a szerájból, a Figaro házassága és a Don Giovanni. Felemás fogadtatásban részesültek művei, mindezek ellenére Emanuel Schikaneder színigazgató felkérte egy látványos, fantasztikus mesejáték komponálására, amely a külvárosi színház közönségét vonzaná. Ebből a koncepcióból jött létre A varázsfuvola.
Mozart a Requiem írása közben halt meg higanymérgezés vagy reumatikus láz miatt 1791. december 5-én harmincöt éves korában. Később egy tanítványa, Franz Xavier Süssmayr fejezte be utolsó művét. A legenda szerint Mozart saját magának írta a gyászmisét: riválisa, Antonio Salieri mérgezte meg és ő a Requiem titkos megrendelője. Ennek ellent mond, hogy Salieri valójában a zeneszerző nagy rajongója volt és halálos ágyán is rosszindulatú rágalomnak nevezte, hogy ő lenne a gyilkos. Mindenesetre családja és barátai számára megdöbbentő hirtelenséggel halt meg a zeneszerző. Egyes feltételezések szerint a szabadkőművesek végeztek vele, mert A varázsfuvolában túl sok titkot árult el. Az viszont tény, hogy rendes temetés nélkül egy közsírban helyezték végső nyugalomra. Ma jelképes emlékmű áll Bécs egyik temetőjében a világ egyik legnagyobb zeneszerzője, Wolfgang Amadeus Mozart tiszteletére.
.jpg)
2010. június 19., szombat
Gounod, aki nemrég ünnepelte volna születésnapját, egyetlen nagysikerű operáján, a Fauston keresztül átformálta a francia zenei életet, mivel a hangzatos operapátosz helyébe a gazdagon áradó dallamot állította.
Charles Gounod 1818. június 17-én látta meg a napvilágot Párizsban. A művészet tisztelete a vérében volt, mivel édesapja festőként vált sikeressé, édesanyja pedig zongorázott. Alig múlt öt éves, amikor édesapja meghalt, így anyja nevelte fel és ő tanította meg zongorázni. Tizenkét esztendősen járt először operaházban, ahol Mozart Don Giovanniját látva elhatározta, hogy zenész lesz. Álma megvalósulni látszott, mivel alig vált nagykorúvá, amikor felvételt nyert a párizsi Conservatoire-ba.
Tehetséges növendéknek bizonyult és egyik alkotásával hároméves római ösztöndíjat szerzett. Legtöbb idejét a Villa Mediciben töltötte, ahol igen nagy hatást gyakorolt rá az egyházi zene. A későbbiekben három évig még papnak is tanult, de zenei munkásságának is fontos területévé vált a vallás.
Az ösztöndíjából hazatérve orgonistaként tudott elhelyezkedni és hamar megnősült. Pár éven belül a párizsi Orphéon igazgatójaként működött. Szabadidejében egyházzenei művek mellett operákat is komponált, de a remélt eredmény nem következett be.
1859-ben Goethe nyomán, a Barbier és Carré librettójára megírta a Faustot. Óriási siker volt, a franciák máig nemzeti operájuknak tartják. Népszerűségét a jó szerepeknek, a remek dallamfűzéseknek és a nézőt lekötő történetnek köszönheti nagyrészt. Gounod-t becsületrenddel tüntették ki és a francia zenei világ elismert tekintélye lett.
A zeneszerző három évig Londonban élt, ahol saját kórust alapított és Viktória királynő nagyon kedvelte munkásságát. Miután visszatért Párizsba újra egyházi témájú műveket szerzett és néhány operát, amelyek teljesen visszhangtalanok maradtak. Gounod hetvenöt évesen, 1893. október 18-án halt meg.
A Faust sikerét sosem tudta felülmúlni, de megismételni sem. Egyedül Roméo et Juliette ismert még az utókor számára. Egyműves zeneszerzőnek tartják, de ez az alkotása a világ összes operaházát bejárta. Emellett vitathatatlan hatása az utókorra, Bizet, Massenet és Delibes is az ő nyomdokain haladva tette világhírűvé a francia operát.
2010. május 23., vasárnap
197 éve született Richard Wagner, kora egyik legnagyobb hatású zeneszerzője, akit operái tettek halhatatlanná. Kalandos és utazásokkal teli életet mondhat magáénak.
Richard Wagner 1813. május 22-én Lipcsében született a család kilencedik gyermekeként. Alig fél évvel később rendőrtiszt édesapja meghalt és édesanyja ismét férjhez ment egy drezdai színész-költőhöz. Nevelőapja igen laza neveltetésben részesítette, a végletekig elkényeztetett gyermek volt. Drezdai otthonukba bejáratosak voltak a színház emberei, így Wagner már egész kis korában kapcsolatba került e világgal. Bár a család festőnek szánta, őt inkább az irodalom érdekelte és gimnazistaként tragédiák írásával foglalkozott.
Beethoven IX. szimfóniájának megismerése után határozta el Wagner, hogy zenével szeretne foglalkozni. Rendszeres muzsikus oktatásban sohasem részesült, az alapokat a lipcsei Tamás-templom karnagyától tanulta meg. 1833-ban a würzburg-i színháznál karigazgatói állást szerzett, majd egy évvel később Magdeburgban lett karmester. Itt ismerkedett meg Minna Planerrel, akit nemsokára feleségül vett.
Wagner 1837-ben Königsbergben majd Rigában is karmesterkedett, de hitelezői elől menekülni kényszerült. Feleségével apró vitorlás kereskedőhajón, három és fél hétig tartó viszontagságos úton értek Londonban. A tengeri viharok és a norvég fjordok Wagner eszébe juttatták Heine egyik novelláját a bolygó hollandi mondájáról. Így született meg a híres opera alapötlete, amelyet 1843-ban mutattak be.
Wagner Párizs után Drezdában telepedett le, ahol karmesteri állást kapott. Ekkortájt a német mondavilág tanulmányozásával is foglalkozott, a germán mesék, legendák alapján szeretett volna szövegkönyvet és zenét létrehozni. Munkáját megszakította az 1848-as forradalom, aminek aktív részese volt. A bukás után menekülnie kellett és Svájcban lelt új otthonra. Zürichben egy vagyonos, operabarát kereskedő villájába költözött feleségével együtt. 1865-ben újból csomagolhattak, mivel Wagner szerelmi viszonyba bonyolódott házigazdája feleségével. Az afférra saját házassága is ráment. Ezután szerezte a Trisztán és Izolda című operáját, amivel örök emléket állított szerelmének.
Wagner Münchenben kapott állást a bajor királytól, de kicsapongó életmódja miatt gyorsan menesztették. Wagner egy barátja hívására visszatért Svájcba, Luzern közelébe. „Önmagam másik énjét ismertem fel benne”- írta naplójában Liszt Ferencről. A két zeneszerzőt élete végéig szoros barátság kötötte össze. Svájcban találkozott Wagner a házas Liszt-Bülow Cosimával, akiben nemcsak megértő társra lelt, hanem eszméinek lelkes támogatójára talált. Nem törődve a botránnyal, Liszt Ferenc lánya elvált és feleségül ment Wagnerhez.
A rendeződött magánélet a munkáját is inspirálta, mivel sikerült megírnia A Nibelung gyűrűje című tetralógiát, amin évtizedeken keresztül dolgozott. Az újonnan épített bayreuthi operaházban mutatták be mind a négy operát: A Rajna kincsét, A walkürt, Siegfriedet és Az istenek alkonyát. Wagner élete végéig Bayreuthban dolgozott. Utolsó műve a Parsifal szintén a német mondavilág alapján készült. Wagner 1883. június 15-én halt meg.
Wagner operáinak nemcsak zenéjét szerezte, hanem a szövegkönyvet is saját maga írta. Műveit általában langyos fogadtatásban részesítették a bemutató napján, viszont egy kis idő elteltével igen népszerűvé váltak. Wagner operái közül az eddig említetteken kívül kiemelendő a Lohengrin, amiről pszichológiai tanulmányok jelentek meg, A nürnbergi mesterdalnokok, ami görbe tükröt mutat Wagner koráról, illetve a Tannhauser, aminek nyitánya igazi operaklasszikus.
2010. január 15., péntek
Az egyik legenda szerint a XVII. században élt holland kapitány, egyszer a Jóreménység foka körül nagy viharba keveredett. Ahelyett, hogy segítséget kért volna az égiektől, becsvágyóan megesküdött, történjék bármi, ő beviszi a hajót az öbölbe. „Ha nem tartanám meg a szavamat, legyek örökre átkozott” – mondta, és ezzel kihívta maga ellen a balsorsot. A hajó ezután neki ütközött egy sziklának és elsüllyedt. A hollandi pedig örök hajózásra ítéltetett.Egy másik legenda szerint egy istentelenségről hírhedt holland, Van Straaten kapitány volt az elátkozott bolygó hollandi, aki nagypénteken, ahelyett, hogy a templomban bűnbánatot tartott volna, az istent káromolta, miközben hajójával, kifutott a kikötőből. Ezért ítéletnapig a tengeren kell bolyongania. Nem szállhat sosem végleg partra, hogy megnyugvást találjon. Az átok alól csak egy lány halálig tartó hű szerelme oldhatja fel.
Daland, norvég hajós hajója a vihar elől a hazai partok közelében keres menedéket. Ugyanott köt ki egy titokzatos hajó is. Kapitányát, a hollandit átok sújtja: a tengeren kell bolyongania, s csak hétévenként szállhat partra, mindaddig, amíg egy nőre nem talál, aki örökre hű marad hozzá. Mikor Daland beszél neki a lányáról, Sentáról, felcsillan benne a remény, s feleségül kéri a lányt. Az idegen gazdagsága láttán Daland beleegyezik a házasságba. Senta sejti az idegen titkát, s hajlandó nőül menni hozzá. Mindenki az esküvőre készül. Erik, a vadász azonban - aki régóta szereti Sentát - vissza akarja tartani e különös házasságtól, s kéri, maradjon hű hozzá. A hollandi meghallja ezt, s kétségbeesve távozik, hogy folytassa reménytelen útját a tengeren. Senta hiába akarja tartóztatni, ezért, amikor a hajó kifut, a vízbe veti magát. A holtáig hű nő szerelme megtöri az átkot: a hollandi hajója megsemmisül, bolyongása véget ér.
A Bolygó Hollandi alakja eredetileg a holland nép képzeletének szülötte, személye az élet viharai közepette a megnyugvás iránti vágyat jelképezi. A Bolygó Hollandi által szimbolizált érzés azonban nem egyedülálló a mítoszok világában, más népeknél is megjelent a bolyongó utazó alakja. A görögök rokonlélek nemzeti vándorát Odüsszeusznak hívják.
2009. július 19., vasárnap
Röviden elmesélném a történetét, mivel végeztem ismerőseim körében egy szerény kutatást és nem tudták nagyon miről is szól. A történet egy bállal kezdődik, ahol a mantuai herceg jó szokásához híven csapja a szelet az úri hölgyeknek, nem számít az sem ha netán férjezettek. Rigoletto az udvar bohóca, pedig feladatának megfelelően gúnyolja a megjelenő uraságokat. Ám megjelenik Monterone gróf, akinek a lányát a herceg megrontotta és számon akarja kérni tettét. Rigoletto pedig őt is kigúnyolja, ekkor viszont a gróf megátkozza. Rigoletto-t nagyon bántja, hogy megátkozták és fél is a beteljesedésétől és ő maga sem gondolta, hogy már el is kezdődött. Miközben elmélkedik, az utcán összefut egy bérgyilkossal, Sparafucile-vel aki felajánlja neki szolgálatait. Otthon pedig Rigoletto lánya Gilda álmodozik egy ifjú Valter diákról, akivel a templomban futott össze. Apja a széltől is óvta, ezért nem is meri megemlíteni neki. Miközben a kertben énekel, megjelenik a diák és szerelmet vall neki, csókot váltanak. (A néző itt már tudja, hogy a diák nem más mint a mantuai herceg). A herceg titokban elraboltatja Gildát a házból, elviteti a házába, ahol magáévá teszi. Rigoletto a keresésére indul és teljesen összeroskad mikor megtalálja és Gilda elmondja neki mi történt. Utána Rigoletto bosszút esküszik, megöleti a herceget. Felkeresi a bérgyilkost, aki a fogadójába csalja mantua hercegét. Gilda még mindig szereti a herceget és az sem tántorítja el amikor apjával titokban meglesik hogyan udvarol a bérgyilkos húgának. Kérleli apját, hagyja meg az életét, de Rigolettot a bosszú élteti, lányát pedig Veronába küldi. Közben a herceget ájulásig leitatják és készül Sparafucile a gyilkosságra, viszont húga közli vele, hogy beleszeretett és kérleli hagyja meg az életét. Sparafucile nehezen áll kötélnek, de megállapodnak, hogy az első arra járó embert ölik meg helyette és azt a holttestet adják Rigolettonak. Gilda nem indult el Veronába hanem kihallgatta ezt a beszélgetést és úgy határozott a saját életét feláldozza szerelméért. Rigoletto nemsokkal később megjelent, a vízbe akarta dobni a becsomagolt holttestet, mikor meghallotta a részeg herceg énekét. Először szellemnek vélte, de mikor újra hallotta, belenézett a zsákba és megpillantotta saját lányát. Gilda még élt, megbocsátottak egymásnak és miután összeesett, Rigoletto megállapította, beteljesedett az átok.
Nos, ez az az opera amit ajánlok mindenkinek, aki meg szeretné ismeri az operák világát. Egyrészt, mert ebben vannak talán a legismertebb áriák, másrészt mind zeneisége mind története alapműnek számít. Ha végig gondoljuk rengeteg értelmezése lehet a történetnek, mindenki máshogy látja, minden korban mást jelent. Van egy politikai jelentése is miszerint, a király mulat, a szolgálja pedig bármilyen hibát is követ, többszörösen bűnhődik miatta. Másrészt megmutatkozik az emberi jellem összetettsége. Rigoletto egy talpnyaló Monterone szemszögéből, viszont a tragédia szemszögéből nézve egy szánandó figura. Nem egyértelműen pozitív karakter. Mintahogy a herceg sem egyértelműen negatív. Mikor Gildának szerelmet vall, nem játssza meg magát, tényleg szerelmes bele. Viszont a kor és a rangja, a környezete alakította olyan emberré, hogy miután ágyba vitte a nőt, elmúlt ez a csodálatos érzés. Gilda pedig az ártatlanság megtestesítője, aki burokban nőtt fel, nem ismeri a világ rossz oldalát, tulajdonképpen semmit nem tud róla, még az apja keresztnevét sem. És a végkifejlet kapcsán eszembe jutott az Operaház Fantomjának története. Abban Christine a darab végére el tudta engedni a Fantomot, akiben apja megtestesülését látta, viszont Gilda nem, ezért kellett dramaturgiailag megsemmisíteni. Így Rigoletto többszörösen kapta meg azt a büntetést, amit a rá átkot szóró Monterone átélt. Nagyon érdekes és elgondolkodtató darab ez.
Továbbra sem vagyok otthon operaénekesekben, hogy ki számít jónak, ki kevésbé. De mindenkivel meg voltam elégedve. Rigolettot Perencz Béla játszotta. Minden adottsága meg volt hozzá és tökéletesen ki is használta őket. A dráma íve sehol sem csuklott meg, ahol kellett erőteljes volt, ahol pedig nem ott meg visszafogott. Kovácsházi Istvánnak hívták a mantuai herceg megformálóját. Tudom szubjektív, de az én szívemhez nagyon közel állt ez a karakter. (Kicsit Gastonra emlékeztet a Szépség és a Szörnyetegből.) És nagyon jó interpretálásban láthattam élőben, amit köszönök szépen. Mindössze annyi problémám volt, hogy nem kis köpcös pocakos alaknak képzeltem el korábban, de nem lehet minden tökéletes. A hangja gyönyörű volt és az Az asszony ingatag valami csodálat volt. Gildat Cecília Lloyd játszotta. Kicsit túlkoros volt, de ezen kívül minden rendben volt vele. A haja a combja közepéig ért. Ilyet nem látni minden nap. Koloratúrszoprán szerepe volt, szóval ő aztán tudott áriázni.
Nagy élmény volt, ennél álmodni sem lehetett szebbet a Rigolettoról. Mindössze a közönséget sajnáltam, hogy ilyet fogtunk ki. Ugyanis egy 30-40 fős gimnazista társulat vett körbe minket minden irányból és őket abszolút nem kötötte le annyira a darab mint engem. Voltak olyan fiúk, akik mobilon vagy nem tudom milyen kütyün filmet néztek előadás alatt. A csajok hangosan dumáltak közben. Szünetben pedig egyik srác mutogatta a hiperszuper mp3 lejátszóját, hogy ezen van az igazi kultúra, nem itt az Operaházban. Hát igen. Ezen is el lehet gondolkodni.
A versenyre készülve két olyan darabot ismertem meg, amit nagyon szerettem volna élőben látni, az egyik a Traviata a másik a Rigoletto. És Pesten töltött időm 2. évében éreztem elérkezettnek az időt, hogy meglátogassam az Operaházat és e két Verdi remekműre jegyet vegyek. Természetesen nem voltak illúzióim, tudtam milyen árkategóriát engedhetek meg magamnak. Ennek megfelőlen a legfelső emeletre szólt a jegyem. Kicsit diszkriminatívnak éreztem, hogy ide külön bejárón lehet bemenni mint az alsó szintre vagy a páholyokba, de mikor elfoglaltam helyemet és körbenéztem, el is felejtettem mindezt. Gyönyörű az Operaház. Egyszerűen lenyűgöző. És fentről az egészet be lehet látni. Lentről viszont nem. Szóval, nálam a pont.
A Traviata története primitíven megfogalmazva nagyjából ugyanaz mint a Moulin Rouge című mozifilmé. Adott Violetta, aki egy kurtizán és Alfred aki beleszeret. Violetta gyorsan viszonozza Alfred érzéseit ám ekkor kerül a képbe Monsieur Germont, Alfred apja. Megkéri Violettát, szakítson Alfreddel mert így szégyenbe hozza az egész családját: ha feladja, akkor sem tud szabadulni kurtizán mútljától és ezzel nem csak Alfred hanem a lánya életét is megpecsételné, mert ugyan ki venne el egy olyan lányt akinek a sógornője egy kéjnő. Violetta nem akart kötélnek állni, ám amiután végig gondolta és számításba vette, hogy ő halálos beteg és nincs sok ideje hátra, egy feltétellel teljesítette a kérést: ha Germont biztosítja, hogy Alfrednek szép emlékei lesznek róla. A szakítás után egy bálon látják viszont egymást, ahol Alfred szinte eszét veszti a féltékenységtől, kihívja Violetta párját kártyázni és miután mindent megnyert tőle, egyszerűen Violettához vágja a pénzt, hogy ezzel reméli kifizette tartozását a szolgálataiért cserébe. Germont ledöbben fia tettét látva és úgy dönt, mindent elmond neki. Utolsó jelenetben pedig Violetta halálos ágyánál újra egymásra találnak a szerelmesek, Germont pedig bűntudatával küzd, hogy ő tette tönkre a nő életét. Violetta halálával ér véget az opera: felkel az ágyból, sétál és örül mennyi ereje lett hirtelen, aztán összeesik. Az ágyánál ülő alakok pedig mozdulatlanok, nagy valószínűséggel ez már csak az utolsó álmát jelképezte.
Operaénekesek terén annyira nem nagyon vagyok itthon, egy ismerős nevet nem találtam a szereposztásban. És furcsa volt, hogy két főszereplő nem magyar volt. Persze ebből semmi nem tűnt fel, meg részemről akár Violetta is lehetett voln külföldi, mert a darab olasz nyelven szólt. Én ezt személy szerint jobban szeretem, mert akármilyen jól is énekelje valaki az operákat, akkor is vannak olyan részei, ahol nem lehet a szöveget érteni. Ha meg idegennyelven szól, akkor az Operaházban a színpad felett magyarul feliratozzák.
De a szereplőkre visszatérve, szólnék pár szót. Violetta megszemélyesítőjét González Mónikának hívják. Nagyon tetszett a játéka és a gyönyörű ruhái. És ilyenben még nem volt tapasztalatom eddigi színházi élményeim során, de nagy hatással volt rám: vége lett a darabnak, Violetta összeesett, összement a függöny, utána pedig egyből kijött a színpadra és nem tudott mosolyogni, annyira benne volt még a karakterben. Aztán pár percig még ott állt, valaki egy csokor rózsát dobott neki és visszatért közénk, önfeledten mosolygott.
Alfred megtestesítője az este Xavier Rivadeneira volt, nos ő nem tetszett annyira. Valahogy szebbnek képzeltem Alfred-et. Énekkel meg színészettel nem volt gond, csak a többi külsőséggel. Viszont az apját játszó Fokanov Anatolij-tól teljesen odavoltam. Gyönyörű szép hangja volt. A két kísérőtársam is osztotta a véleményem, hogy ő volt az este legjobbja.
Szóval teljesen feltöltődtem opera tekintetében, alig várom a jan. 30-ai Rigoletto-t, mert ha a Traviata-ra azt mondta hogy Verdi egyik legnagyobb műve, akkor Riogletto-t sorolnám "a legnagyobb műve" kategóriába.
