Világ és egyéb katasztrófák

Vilmos herceg jótékonysági estélyén sok híresség tiszteletét tette Windsorban. A ruhák gyönyörűek, a lefotózott emberek bájosak és érződik a képeken is, hogy milyen tiszteletteljes légkörben készültek. Azt mondják, hogy a monarchiák kora lejárt, de számomra még mindig van ebben valami gyönyörű. Akárhányszor jártam eddig Angliában, mindig irigylésre méltónak tartottam, ahogy az emberek viszonyulnak a királyi családhoz.

Az aktuális trendekhez kapcsolódóan újabb vámpírfilm került a mozikba – azonban a vérszívó téma senkit se tántorítson el, mivel Tim Burton és Johnny Depp vicceskedő keze van a dologban.

Tim Burton rendező és Johnny Depp színész párosa az Ollókezű Edward című korszakalkotó műben alapozódott meg. Ezután elválaszthatatlanokká váltak és olyan sikerfilmek követték egymást, mint az Ed Wood, Az Álmosvölgy legendája, Charlie és a csokigyár, Sweeney Todd – A Fleet Street démoni borbélya illetve Alice Csodaországban. 2012-es közös munkájuk gyümölcse az Éjsötét árnyék, amely egy vámpír szocializálódását mutatja be az 1970-es évekbe, akinek kiesett kétszáz esztendő. Nyilvánvalóan az alapszituáció is némi humorra enged következtetni, amely Tim Burton stílusban gyakran nem kíméli a rekeszizmokat.

Az Éjsötét árnyék aktualitása több síkon megragadható. Egyrészt a már többször említett vámpíros témaválasztásnak köszönhetően. Viszont az Alkonyat sorozat és társaival ellentétben ezúttal nem tudunk meg eget rengető újdonságokat a vámpírokról: főhősünk koporsóban alszik, füstöl a napsütéstől, néha heves, viszont annyira kifinomult prototípus, aki nem szomjazik hús-vér családtagjaira, ráadásul egy jedit megszégyenítő módon tudja kézmozdulataival manipulálni az emberek gondolatait. Tim Burton tehát összegyűjtött mindent, amit az utóbbi időkben megtudhattunk a vámpírokról – majd a tőle megszokott stílusban szépen pellengérre állította őket és viccesebbnél viccesebb szituációk kerekedtek ki mindebből. Másrészt a retró korszak újraéledéséhez is volt néhány szava a rendezőnek: a film környezete, zenéje, kosztümjei és emberei mindent felidéztek, amit mai szemmel szeretni tudunk az 1970-es évekből. A recept e téren is hasonló az imént taglaltakhoz, mint a korszak karikatúrájának megalkotása. Ráadásul Tim Burton attól sem riadt meg, hogy a két fő vonulatot egymásnak eressze és vámpírunk közelebbi ismertséget kössön a hippikkel.

Aki ismeri a rendező munkásságát, valószínűleg a mesés elemek is eszébe jutnak a jellegzetes humor mellett. Az Éjsötét árnyék alkalmazkodik ezen elvárásokhoz is, mivel a vámpír főhős mellett van egy gonosz boszorkányunk is, aki mindenféle sötét varázslatot bevetve próbálja elcsábítani a halhatatlanná változtatott szerelmét. (Zárójelben megjegyzendő, hogy Eva Green már Az aranyiránytűben is boszorkányt játszott, csak ott jólelkű volt és kevésbé tűnt megszállottnak – nyilván az ő szerződtetése e szerepre sem a véletlen műve.) Michelle Pfeiffer karaktere is telitalálatnak bizonyul, mivel a színésznőt már láthattuk macskanőként, vérfarkasként, boszorkányként vagy tündérként is korábban – és az Éjsötét árnyék közben ez is egy feszültséget ad, hogy vajon ezúttal milyen alakot fog váratlanul ölteni… A rendező megoldása és ezen gesztusa a színésznő felé pedig zseniális és egyben tiszteletreméltó is. A Burton-filmek megszokott színészei sem maradtak ki a sorból: Johnny Depp vámpírja minden kívánalomnak megfelelt, illetve Helena Bonham Carter is hozta a szokásos formáját – ezúttal narancssárga hajkoronával.

Valójában amiben kicsit hiányt szenvednek Tim Burton utóbbi időben keletkezett alkotásai, az az eszmeiség. Szép és jó végignevetni egy filmet, amely jól kifigurázza a vámpírokat vagy a retró-imádatot, viszont a néző nem gazdagodik számottevő szellemi tartalommal. Ez a tendencia az Alice Csodaországban-nal érte el tetőpontját, miszerint a látvány és a humor háttérbe szorítja azokat az értékeket, amely szerint nemcsak egy Tim Burton karakterjegyeket tartalmazó színvonalas vígjátékról beszélünk, hanem valami többről is. Tim Burton a Nagy hal óta mintha letért volna egy bizonyos ösvényről, viszont az Éjsötét árnyék még mutat némi reményt, hogy talán lesznek még a rendezőnek olyan filmjei, amiken érdemes elgondolkozni is, nemcsak szórakozni. Viszont, szó se róla, szórakozásnak abszolút első osztályú, főleg aki kifejezetten agyzsibbasztó poénokra vágyik!

Éjsötét árnyék (Dark Shadows)

Rendező: Tim Burton

Főszereplők: Johnny Depp, Eva Green, Michelle Pfeiffer, Helena Bonham Carter

Forgalmazó: InterCom

Forrás

Harry Potter legújabb kalandjait mindig nagy érdeklődés övezi, akár könyv, akár mozgóképes verzióról legyen is szó. A varázslótanonc történetének utolsó darabjához érkezve a filmesek megadták a módját a búcsúnak: a Halál ereklyéiért kétszer kell moziba mennünk, az első látogatás mostanában aktuális.

„Ez az eddigi legjobb film!” – azt hiszem, ez a mondat minden rész után jogosan hagyhatja el a néző száját. A Halál ereklyéi is ezt a sztereotípiát erősíti, hiszen az előzetes várakozáshoz mérten nagyszabású és minden korábbinál színvonalasabb alkotást sikerült összehozni a film készítőinek. Amikor napvilágra került a hír, miszerint az utolsó Harry Potter könyvből két filmet forgatnak, jogosan merülhetett fel a kérdés, hogy nemcsak egy újabb bőr lehúzásáról van-e szó? Hiszen itt a történet vége, nem lesz újabb – így pedig bevétel szempontjából is megéri, ha a hetedik részért kétszer mennek moziba a rajongók, még utoljára. A Halál ereklyéi első epizódjának pörgőssége, érzelemvilága és a megvalósítás profizmusa megcáfol minden rosszmájú feltételezést: elfogadhatjuk, hogy egy 620 oldalas, az előző hat rész minden szálát elvarrni hivatott könyv igényes adaptációját nem lehet egyetlen filmbe sűríteni.

A kettévágott hetedik rész egy másik szempontból is okot adhat kételkedésnek: vajon mennyire lesz zavaró, hogy J. K. Rowling gondolatmenetét egy huszáros vágással megszakítják, a folytatásra pedig több mint fél évet várhatunk. Aki megnézi a Halál ereklyéit, egyértelműen állást tud foglalni e kérdésben. Ugyanis semmivel sem zavaróbb, mint korábban. Ha belegondolunk, egyetlen Harry Potter történetnek sem lett vége eddig, maradtak lezáratlan ügyek, tudtuk, hogy lesz folytatás. A Halál ereklyéivel is ugyanez a helyzet: a feszültség érezhetően fokozódik a végkifejlethez közeledve, és a befejező jelenetet látva minden bizonnyal a nézők jelentős hányada azonnal megnézné a folytatást – ám ez a jelenség a korábbi epizódoknál is tapasztalható volt.

Miért is mondhatjuk, hogy a Halál ereklyéi az eddig legjobb Harry Potter film? Nyilván ha a könyv nem lenne jó, akkor a filmmel is lehetnének problémák – ez esetben viszont erről szó sincs. Ám amikor adott egy használható alap, még az sem garancia, hogy ugyanaz élvezhető lesz a filmvásznon – a rendezésen áll vagy bukik minden. A legutóbbi részt David Yates rendezte, aki a korábbi két epizódot is elkövette. A különbség csak annyi, hogy a mostani rész sokkal kiforrottabb: nincsenek üresjáratok, de mégsem csupa akció, látvány és poénok, hanem egyre mélyebb érzelmek is a felszínre törnek, a feszültség az első perctől az utolsóig megmarad. 

Ahogy a történet is egyre sötétebbé válik, úgy a film is: hol vannak már azok a színes roxforti hétköznapok, amikor a 10-11 éves gyerkőcök mindig valami rosszban sántikáltak és csínyt csínyre halmoztak? Ezúttal főhőseinket csak egy év választja el a felnőtté válástól, ráadásul tanulással sem kell gyötörniük magukat – már olyan problémák nyomasztják őket, hogy mentsék meg a varázslóvilágot az elvetemült Voldemorttól és miként pusztítsák el a megátalkodott mágust, akiben egy cseppnyi szeretet sem lakozik.

Továbbá azért ez a legjobb rész, mert az egykori gyerekszínészek is felnőttek a feladathoz, méltó partnereivé váltak az őket körülvevő nagyságoknak (akikről különösebben nincs is mit mondani, mert csak a szokásos, igazi angol színészekhez méltó színvonalat hozzák). Daniel Radcliffe még sosem mutatta ennyi arcát, mint a mostani részben – a széria végéhez közeledve érett be és tanult meg játszani. Negatívumként egyedül az hozható fel, hogy a főhősök már kicsit túlkorosak és még jóindulattal is többnek néznek ki 17-nél. Viszont az is érthető, ha már hat részt végigcsináltak, akkor nem a legvégén cserélik le őket.

Végezetül jöjjön néhány hasznos tanács a filmnézéssel kapcsolatban! A Halál ereklyéi az eddigi legsötétebb és legijesztőbb Harry Potter film – a 12-es korhatárt valóban nem ok nélkül kapta. A dinamikus vágásnak köszönhetően néhány jelenet egy gyengébb horrorfilmbe is elmenne, törekedjünk olyan alkalmatosságon ülve megtekinteni a filmet, amellyel nem lehet hátraesni hirtelen mozdulatok esetén. Emellett az érzékenyebb lelkületű nézők a saját érdekükben zsebkendőt is csomagoljanak, mert a Halál ereklyéi szívszorító jelenetekben sem szenved hiányt.

Harry Potter és a Halál ereklyéi I. rész (Harry Potter and the Deathly Hallows: Part I)

angol-amerikai kalandfilm

Szereplők: Daniel Radcliffe, Emma Watson, Rupert Grint, Ralph Fiennes, Helena Bonham Carter, Alan Rickman

Forgalmazó: InterCom

Forrás

Kevés embernek adatik meg beszédhiba nélkül élni. Néhányan nem törődnek vele, mások saját akaratukból próbálják legyőzni. Mi a helyzet, ha a király dadog, akinek kötelessége nyilvánosság elé állni? A 12 Oscar-díjra nominált A király beszéde VI. György brit uralkodó, II. Erzsébet édesapja történetét meséli el.

A király beszédének mindig tökéletesnek kell lennie – a másodlagos szóbeliség korában, amikor az uralkodó hangja nemcsak egy terem vagy tér embereihez jut el, hanem kihangosítva akár több ezer kilométer távolságba, akkor a legkisebb szótévesztés is alááshatja a beszélő tekintélyét. A király beszéde című történelmi filmdráma középpontjában egy olyan brit uralkodó áll, aki kisgyermek kora óta dadog. Ezúttal egy olyan filmmel van dolgunk, amely nem a történelmi események ábrázolására helyezi első sorban a hangsúlyt, hanem egy királyi portrét alkotva a jellemfejlődésre és beszédhibájának legyőzésére – amiben szerepet játszanak a közben zajló események is.

A film elején V. György király másodszülött fiát, Bertie-t ismerhetjük meg, aki megdermed a nagy közönség elé állva. Felesége hirdetés útján eljut egy kispolgári logopédushoz, kinek módszerei ígéretesebbnek tűnnek minden korábbi arisztokrata doktorénál. Bertie rendkívüli bizalmatlansággal vág bele a sokadik orvos sokadik csodájának tűnő kezelésbe. Az enyhülés nem egyik pillanatról a másikra jön el, hanem folyamatosan alakul ki és odáig jut, hogy jó barátokká válnak. Az ausztrál logopédus rájön, hogy a dadogás lelki eredetű problémára vezethető vissza, segít Bertie-nek bátorságát és hangját visszaszerezni. A film cselekményének két éve alatt több fontos történelmi esemény is befolyásolja Bertie életét: édesapja meghal, bátyja lesz a király – ám ő egy éven belül lemond a trónról egy szerelmi ügy miatt. Így Bertie-ből VI. György király válik és uralkodása kezdetén lép be a második világháborúba Nagy-Britannia.

A király beszéde tipikus angol film: egyrészt teljesen visszaadja a brit uralkodókról szóló filmek magasztos légkörét, másrészt nagyszerű színészi alakításokat láthatunk. Továbbá a történet egyáltalán nem unalmas, annak ellenére, hogy lassan csordogál. Nem nevezhető felszínesnek, hanem tartalmas és elgondolkodtató – viszont mégsem az a kőkemény dráma, művészi módon csempésződött bele humor és némi könnyedség. Teljesen érthető a sok jelölés, hiszen egy kiemelkedően színvonalas alkotásról van szó. Az Oscar-gálán a következő kategóriákban esélyes: legjobb film, rendező (Tom Hooper), férfi alakítás (Colin Firth), férfi mellékszereplő (Geoffrey Rush), női mellékszereplő (Helena Bonham Carter), operatőr (Danny Cohen), forgatókönyv (David Seidler), vágás, látvány- és jelmeztervezés, hangkeverés illetve filmzene.

Az iménti listából kitűnik, hogy szinte minden fontos kategóriában jelölték a filmet. Ritka eset, amikor egy filmből ennyi színészt nominálnak. Colin Firth már bezsebelte alakításával a Golden Globe-ot, így őt várják február végén is a befutónak a tippelgetők. Másrészt arról is suttognak, hogy a tavalyi gálán is kijárt volna neki a díj az A Single Man főszerepéért – tehát kárpótlás szempontjából is jó esélyei vannak. A legfontosabb viszont az, hogy A király beszédét megtekintve senkiben sem támadhat kétség, hogy színészi kvalitásai alapján is kijár neki az aranyszobrocska. Geoffrey Rush-sal lenyűgöző párost alkottak és úgy tették mindezt, hogy a rivalizálásnak vagy egymás lejátszásának még a szikrája sem fedezhető fel. Helena Bonham Carter mellékszerepe pedig csak szépítette mindezt, vérbeli angol színésznőhöz méltóan – ahogy ezt tőle megszokhattuk. Összegezve elmondható, hogy A király beszéde egyértelműen 10/10-es alkotás, megtekintése mindenkinek ajánlott.

A király beszéde (The King’s Speech)

angol filmdráma, 118 perc

főszereplők: Colin Firth, Helena Bonham Carter, Geoffrey Rush, Guy Pearce

forgalmazó: Budapest Film

Forrás

Viszont azt is olvastam, hogy Dominic West játssza Burtont (ami oké), viszont Elizabeth Taylor szerepét Helena Bonham Carterre osztották - ami felettébb meglepő! Nem a színészi adottságokkal van baj, hanem egyszerűen a megjelenéssel... Számomra Elizabeth Taylor afféle szent, és mindig hozzá hasonlóan képzeltem el nagymamámat fiatal korában. Volt megjelenése, stílusa, kifinomultsága, eleganciája. Ellenben Helenának csak a származása felsőrendű. Mondjuk ő is elmondja a fent említett cikkben, hogy semmiben sem hasonlít Taylorhoz, szerepének lényege, hogy elkapja azt a hangulatot és érzést, amely a színpadi próbákat átjárta. Még annyi hozzáfűzni valóm lenne mindehhez, hogy a sors érdekes fintora, hogy Helena férjének a valóságban is Burton a vezetékneve - talán ez segít neki jobban azonosulni... :DDD

És jöjjön néhány kép, hogy hangsúlyozzam a kontrasztot!

Íme Elizabeth Taylor szépségének teljében:

Elizabeth Taylor és Richard Burton - nyilvános eseményeken:

És Helena Bonham Carter a 2013-as Golden Globe díjátadón. Mintha madárfészek lenne a fején. A ruhája elég boszorkányos, a táskája pedig bortányos!

De ez nem meglepő tőle, hasonló eleganciával veszi át a filmes díjait:

Victor Hugo regényének legutóbbi változatát óriási várakozás előzte meg, mivel minden idők legnépszerűbb musicalje került a vászonra. A főszerepekben pedig olyan világhírű színészeket láthatunk, mint Hugh Jackman, Anne Hathaway vagy az Oscar-díjas Russell Crowe. Apropó Oscar-díj: a filmet összesen 8 jelölést szerzett, köztük a legjobb film, férfi főszereplő és női mellékszereplő díját.

A nyomorultak musicalt világszerte több mint 60 millió ember látta, 43 ezer előadáson, már 42 országban, 21 nyelven a bemutatója óta eltelt eddigi 27 év során. Londonban 1985-ben tartott premier óta megszakítás nélkül játsszák, így pillanatnyilag A nyomorultak a leghosszabb ideje műsoron lévő musical a világban. Victor Hugo regényéből már több filmadaptáció készült az évek során, például Jean Gabin, Jean-Paul Belmondo, Gerard Depardieu vagy Liam Neeson főszereplésével. Azonban a zenés változatát még nem filmesítették meg, ráadásul évek óta nem láthattunk kosztümös musicaleket a mozivásznon – így a karácsony környéki premiert rendkívüli felhajtás övezte.

A film forgatása közben is számtalan információ szivárgott ki, láthattunk képeket a csontsovány és majdnem kopasz Anne Hathaway-ről, a torzonborz és elhanyagolt külsejű Hugh Jackmanről, hogy új hangtechnikával rögzítik a filmet (nem stúdióban veszik fel a dalokat, hanem a forgatáson elhangzottak kerülnek a vászonra), továbbá arról, hogy egy eddig sosem hallott dal is belekerül a filmbe. A musical zeneszerzője, Claude-Michel Schönberg kifejezetten Hugh Jackman hangjára szerezte a Suddenly-t, amelyet a legjobb betétdal kategóriában Oscar-díjra nomináltak.

A nyomorultak története és a dalok (egyetlen kivétellel), mindenki számára ismerősek, így nem egyszerű valami újat vagy emlékezeteset alkotni a közönség számára. A rendkívüli látvány és a monumentális díszletek azonban kevésnek bizonyultak volna, ha nem találták volna meg az ideális színészeket is. Hugh Jackman minden eddiginél erősebbet alakított. Már régóta várt egy musical főszerepre és Jean Valjean karakterét jóformán ráöntötték. Köztudott, hogy Jackman számtalan jótékonysági kampányban részt vesz, ezen felül saját kávéforgalmazó cégének bevételét 100 százalékosan a harmadik világ éhezői számára ajánlja fel. Két örökbefogadott gyermekét neveli feleségével és híres családcentrikusságáról. Továbbá Jackman előbb volt musicalszínész, mint filmsztár, így zenei képzettsége is teljes mértékben adott. Ez a szerep, akár élete nagy alakítása lehet – bár ki tudja, mit hoz még a jövő. Mindenesetre Jean Valjean-ként mindent megtesz, amit e szerep megkövetel és másfél hónap múlva kiderül, hogy Oscar-díjjal is jutalmazzák-e érte.

Javert felügyelő szerepét a szintén ausztrál Russell Crowe-ra osztották, ami olyan szempontból meglepő, hogy korábban semmilyen téren sem nyilvánultak meg énekesi ambíciói. Ez kissé érződik is, azonban jellegzetes hangszíne és drámai alakítása feledteti énektechnikai hiányosságait. Crowe Javert-je a maga módján rendkívül egyszerű, másrészt nagyon is összetett, kemény, ugyanakkor érzelmes – éppen ahogy Victor Hugo megálmodta.


A mellékszereplők közül kiemelendő Anne Hathaway alakította Fantine, akinek mindössze pillanatai voltak a filmben, viszont nem akármilyenek – minden létező filmes díjra felterjesztették érte. Érdekes, hogy a musical legismertebb dalát, az I dreamed a dream-et (Álmodtam egy álmot) egy alig színen lévő szereplő énekli, viszont a mostani feldolgozásban is minden valószínűséggel a néző emlékezetébe égnek ezek a képsorok. Hathaway már korábban is bizonyította, hogy korosztálya egyik legkiemelkedőbb színésze, viszont mostani alakításával a filmtörténet legnagyobbjai közé emelkedhet. Ráadásul a statisztika is azt bizonyítja, hogy a külső elcsúfításával járó szerepeket előszeretettel díjazza az Akadémia, így a rövid hajú, ijesztően sovány és beesett arcú Hathaway talán kategóriája legnagyobb esélyese.

További mellékszerepekben láthatjuk a Mamma Mia! musicalből ismert Amanda Seyfried-et, aki Cosette-et alakítja (a többiekhez képest egészen feledhetően), Marius megformálója a szeplős Eddie Redmayne (Egy hét Marilynnel, A katedrális), akinek ez az első zenés szerepe és láthatóan küszködik vele. Éponine-t a gyönyörű hangú Samantha Barks alakítja, aki már évek óta játssza e szerepet Londonban.


A Thénardier házaspár megformálói Sacha Baron Cohen és Helena Bonham Carter, akik már korábban is játszottak együtt musicalfilmben, méghozzá a mostanihoz hasonló szerepben láthattuk őket a Sweeney Todd – A Fleet street démoni borbélyában, de még mindig élvezettel játsszák e karakter-típust.

A nyomorultak rendezője A király beszédét is jegyző Tom Hooper. Az eddigi filmes jelölések szerint most számíthat akkora díjözönre, viszont amennyiben a közönséget megragadja alkotása, mindez mellékes is. A nyomorultak ezen monumentális feldolgozása emlékezetes élményt okoz nézőinek, szépséget, szeretetet, megható perceket ad. Ahogy Victor Hugo is írta, ez a történet „egészében és részleteiben, elejétől végéig haladás a rossztól a jóhoz, az igazságtalantól az igazságoshoz, a hamistól az igazhoz, az éjszakától a nappalhoz, az étvágytól az öntudathoz, a rothadástól az élethez, az állatiasságtól a kötelességhez, a pokoltól a mennyországhoz, a semmitől Istenhez.”