2010. május 20., csütörtök
Truman Capote mindig is egy nagy kérdőjel volt számomra: valamiért halogattam, hogy a 20. századi irodalom ennyire meghatározó irodalmi személyiségétől olvassak valamit. Természetesen régóta terveztem, mint annyi minden mást is, de a megvalósításig nem jutottam el. Egészen addig ment ez így, amíg nem találkoztam A Hírhedt című filmmel és a 2005-ös Capote-t is úgy néztem meg, hogy már olvastam közben a könyvet. E két filmről már írtam mindenfélét, viszont az alapjukat alkotó Hidegvérrel című könyvről még nem beszéltem. Most ennek is eljött az ideje.
A Hidegvérrel elolvasásához az is hozzátartozik, hogy miután végigszenvedtem az Alkonyat széria Breaking dawnját, egyszerűen nem vágytam több romantikára. Valami olyanra volt szükségem, ami felráz ebből a szirupos „minden happy és örökké szeretni fogjuk egymást” légkörből. Elszántam magam, hogy egy időre félreteszem a polcon sorakozó nagy szerelmeket bemutató, érzelmes könyvet és előtérbe kerülnek a krimik illetve kalandregények. A Hírhedt kapcsán pedig adott volt, hogy mi is legyen az első. A film nagy hatással volt rám, így az elvárásaim mérete is igen jelentős volt. Valamiért nem volt olyan érzésem, hogy csalódni fogok – talán ezt nevezik női megérzésnek, ami mindenképpen helyesnek bizonyult.
Mielőtt nekifogtam a könyvnek, gondolkodtam rajta, hogy vajon mi újat tud még nekem nyújtani? Hiszen a két Capote életrajzi filmből mindent tudok: nemcsak ami megtörtént, hanem kicsit a hátteret is. Aztán az első pár oldal után, na meg a könyv vastagsága láttán eldőlt, hogy itt sokkal nagyobb részletességgel ismerhetem meg az eseményeket. A szereplők – gyilkosok, áldozatok, nyomozók – karaktere is sokkal kidolgozottabb. Igaz, hogy a filmben is hús-vér figurák vannak, akiket nem lehet jellemezni jó meg rossz jelzőkkel, hiszen emberiek, valóságosak – de a könyvből ez még inkább megerősítődik. Csomó olyan dolgot tudunk meg róluk, amiktől teljesen hétköznapinak tűnnek, mintha mi is ismernénk őket.
Egyedül Truman Capote figurája maradt ki a Hidegvérrelből, pedig ahogy hírlik, ő is éppen elég jelentős személy volt a bűntény elkövetésének napvilágra kerülésétől egészen a végkifejletig. (Élete regényének tartotta ezt, se előtte, se utána nem alkotott ennél jelentősebb és nagyobb szabású alkotást.) Capote úgy írta meg a Hidegvérrel-lel új műfajt alkotott: olyan bűnügyi regényt írt, amely teljes mértékben a valóságon alapul. Ezért is annyira megrázó a könyv, hiszen nem fikció. Capote pedig rendkívüli érzékkel és érzékenységgel készítette el: úgy gyúrta tárgyilagosan egy egésszé a szerteágazó részleteket, hogy a karakterek jelleme sem sikkadt el – senkiben nem merül fel még a szikrája sem annak, hogy a valóságban nem így vagy úgy viselkedett és gondolkodott egyik, másik szereplő.
Azért azt meg kell mondanom, hogy az első két fejezeten viszonylag gyorsan, különösebb érzések nélkül végigértem. Ám amikor eljött az a pillanat, hogy elfogták a két gyilkost és vallatni kezdték őket, szinte szóról szóra mindent végigrágtam, nem tudtam csak úgy átsiklani fölötte. Perry jelleme már az egész könyv elejétől megindítóbb és szánandóbb volt, mint Dick-é. Amikor pedig őszintén elmesélte mit, miért és hogyan tett, a végén pedig elhangzott az alábbi párbeszéd:
„ -Mennyi pénzt találtak összesen Clutteréknál?
-Negyven-ötven dollárt.”
Szóval ezután nem bírtam tovább, becsuktam a könyvet és sírni kezdtem. Pedig nem vagyok én ennyire érzelgős, sőt ez nem is az a történet, ami ilyen hatásvadász dolgokért jött létre – de nálam ennyire kiverte a biztosítékot a harmadik fejezet. Emlékszem, hogy A Hírhedt filmben Perry is megjegyzi Capote jegyzeteit olvasva az írónak, hogy mennyire durva ez a rész – valóban az. Pár órával később aztán végigértem a könyvön, és ha többet nem is volt katarzis-élményem, de rendesen beleéltem magam, mintha szemtanúja lettem volna az egész tárgyalásnak és a siralomház lakójaként közelről ismertem volna mindenkit a folyosóról.
Eddigi olvasmányaim közül egy sem váltott ki ennyire ambivalens érzéseket bennem. Tudom, ocsmány dolog, amit Perry művelt a Clutter családdal, mégis igazságtalannak érzem, hogy felakasztották érte. Sajnáltam, szánalmat ébresztett bennem, jobb sorsot érdemelt volna és akkor nem követ el ilyen brutális tettet. Az is felötlött bennem, hogy Perry esete valószínűleg egy a sok közül: ki tudja, hány gyilkosság elkerülhető lett volna, ha a környezete normális emberként kezelte volna az illetőt. Vagy egy orvos megállapítja róla, hogy ápolásra szorul. Nem akarok én semmilyen sorozatgyilkos védőügyvédje lenni és a nyomozóval is tökéletesen egyetértek, aki megvetéssel, ám de emberséggel viselkedett velük. Emberi méltóság – ez az, ami mindenkinek kijár, bármit kövessen is el. A két gyilkos ezt sértette meg, így jogos, hogy börtönbe kerüljenek életük végéig. Viszont nem tudom kinek van joga megítélni, hogy kiontsák-e még egy ember életét vagy sem. Nos, a Hidegvérrel-ből sem kapunk erre egyértelmű választ – de minden bizonnyal elgondolkodunk rajta alaposan.
2010. április 29., csütörtök
E hónapban már volt egy bejegyzés, amely Truman Capote tárgyú filmmel foglalkozott: ez volt A Hírhedt című 2006-os alkotás. Még valahol az első bekezdés környékén írtam, hogy az egy évvel korábbi Capote filmet nem láttam - nos mára érvényét vesztette e kijelentés, ugyanis kíváncsiságomat kielégítve, magamévá tettem pár napja eme alkotást is. Előljáróban nem lehet kihagyni az alábbi díjözönt a Capote-val kapcsolatban:
BAFTA-díj (2006) - Legjobb férfi alakítás: Philip Seymour Hoffman
Golden Globe díj (2006) - Legjobb színész - drámai kategória: Philip Seymour Hoffman
Oscar-díj (2006) - Legjobb férfi főszereplő: Philip Seymour Hoffman
BAFTA-díj (2006) - Legjobb film jelölés: Caroline Baron, Michael Ohoven, William Vince
BAFTA-díj (2006) - Legjobb női mellékszereplő jelölés: Catherine Keener
Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (2006) - Arany Medve jelölés: Bennett Miller
Oscar-díj (2006) - Legjobb film jelölés: William Vince, Caroline Baron, Michael Ohoven
Oscar-díj (2006) - Legjobb rendező jelölés: Bennett Miller
Oscar-díj (2006) - Legjobb női mellékszereplő jelölés: Catherine Keener
BAFTA-díj (2006) - Legjobb férfi alakítás: Philip Seymour Hoffman
Golden Globe díj (2006) - Legjobb színész - drámai kategória: Philip Seymour Hoffman
Oscar-díj (2006) - Legjobb férfi főszereplő: Philip Seymour Hoffman
BAFTA-díj (2006) - Legjobb film jelölés: Caroline Baron, Michael Ohoven, William Vince
BAFTA-díj (2006) - Legjobb női mellékszereplő jelölés: Catherine Keener
Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (2006) - Arany Medve jelölés: Bennett Miller
Oscar-díj (2006) - Legjobb film jelölés: William Vince, Caroline Baron, Michael Ohoven
Oscar-díj (2006) - Legjobb rendező jelölés: Bennett Miller
Oscar-díj (2006) - Legjobb női mellékszereplő jelölés: Catherine Keener
Truman Capote megformálásával minden lehetséges díjat besöpört Philip Seymour Hoffman. Így nyilván nagy elvárásokkal figyelmet játékát, amivel többé-kevésbé voltam elégedett. Hoffmant már számtalan filmben láthattuk (mindebben), ami nekem elsőre beugrik, az a Hideghegy, A tehetséges Mr. Ripley, A vörös sárkány és a Kétely - de mivel mindig másféle karaktert játszó, ezerarcú színészről van szó, így már többször megesett, hogy rádöbbentem 'jé, ebben is ő van'. Capote szerepében rendkívül erősnek találtam az arcjátékát, mozgáskultúráját - viszont a hangjával nem voltam megelégedve. Tudvalévő, hogy az igazi Truman Capote jellegzetes, affektáló, kissé nőies beszédstílussal rendelkezett, amit Hoffman is megpróbált visszaadni - de nekem leginkább erőlködésnek tűnt. Mondom ezt úgy, hogy A Hírhedtben mindez nem volt érzékelhető Toby Jones játékánál - szerintem ő úgy volt hiteles Capote, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, Hoffman ezúttal csak másodhegedűs. Persze nagyon erős másodhegedűs, árnyalatnyi különbség van, de az mindenképpen van. Mivel ő volt az első kettejük közül, szerintem ezért ez a díjáradat - úgy könnyebb jobbnak lenni, ha már előttünk valaki kitaposta az ösvényt. Így kapott ennyi díjat a 2005-ös filmért Hoffman és ezért lett az elismerés nélküli dicsőség Jones-szé a 2006-os alkotásért.
A Hírhedt és a Capote ugyanazt az eseménysort dolgozza fel az író életéből: hiszen ekkor lett világhírű, megtudhatjuk hogyan készült élete legnagyobb munkája, amibe belerokkant, később már nem tudta felülmúlni. És mindkét filmben történnek utalások az író korábbi életrajzára, illetve az utóéletre is - így teljes képet kapunk Capote-ról, annak ellenére, hogy részletesen csak életének négy évét láthatjuk két órába sűrítve. A Hírhedt leginkább az érzelmi oldaláról közelíti meg az eseményeket, míg a Capote a tényszerű, valóságos adatokra építkezik. A Capote film így nyers, száraz, kegyetlen valójában mutatja be az író tragédiáját - ahogy azt ő is bemutatta Hidegvérrel című könyvében. Az alkotók a nézőkre bízták az utólagos konzekvencia levonását, mindent úgy tálaltak, hogy a későbbiekben legyen min gondolkozni, tovább vinni egy-egy kevésbé kibontott jelenetsort - amely éppen annyira volt részletes, amennyire a szükség megkívánta. Ám az, hogy milyen ember is volt Capote, érdekes módon csak felszínesen derül ki a Capote című filmből. A Hírhedtből sokkal többet megtudhatunk belső vívódásairól, őszintébben mutatkozik meg előttünk az író.
Amíg A Hírhedtben addig is elmentek az alkotók, hogy Capote és az egyik gyilkos, Perry között csók is elcsattant, addig a Capote-ban erről szó sincsen. Érezhetően meleg itt is a figura, viszont nem tűnik úgy, hogy szimpátiánál mélyebb érzéseket táplált volna Perry irányába. Kapcsolatukat is ugyanannyira felszínesen és érzelemmentesen tálalták, mint minden egyéb valóságon alapuló tényt Capote életében. Annyit árultak el, amennyit az író is elárult magáról, nem bocsájtkoztak spekulációkba, nem építkeztek egykori barátok beszámolóira. A Capote című filmből azt tudjuk meg, hogy az író élete nagy regényén kezdett dolgozni, amikor is rádöbbent, hogy az egyik gyilkos mennyire emberből van, megpróbált neki segíteni, végül őmaga is összeroppant és a Hidegvérrel sikere sem tudta kárpótolni barátja elvesztését.
Őszintén szólva sokkal jobban szerettem A Hírhedtet. Perry és Capote kapcsolata sokkal élőbben és érthetőbben elevenedik meg, erre építve az egész filmet. Craig és a Capote filmben Perry megformálója között ég és föld a különbség - számomra nem is igazán derült ki, hogy a Hoffman-figura mit eszik rajta. Ellenben a másik filmben végigkövethettük, hogy a kezdeti gyűlöletből és megvetésből hogyan lesz valami nagyobb érzés. Nekem a Capote filmből éppen ez az érzés hiányzott, rendkívül sivárnak találtam e téren, néhol kicsit unalmasnak is. Talán, ha nem láttam volna a másik filmet, akkor a Capote-t se tudtam volna végigfigyelemmel kísérni, nem tartotta volna fent végig a figyelmemet. Amíg a 2006-osban hús-vér, szerethető figurák voltak, addig ebben semlegesek. Capote figurájánák ekképp történő tálalása sem hatott meg annyira. Nem tudom, ki mit gondol, aki látta mindkét filmet, de A Hírhedt mérföldekkel jobban sikerült.
2010. április 24., szombat
Mentségemre legyen mondva, hogy holmi keveset tudtam e filmről, tájékozottságomat a Port.hu-ról szereztem, ahol is A Hírhedt című Truman Capote életrajzi film főszereplői között 3. helyre sorolták Gwyneth Paltrow-t - így tettem be a Gwyneth-sorozat második estélyén e darabot a lejátszómba. A film megnézése után rá kellett jönnöm, hogy a Port.hu két kardinális hibát is ejtett az amúgy zseniális, de igencsak mellőzött életrajzi drámával kapcsolatban.
Aki figyelemmel kíséri az Oscar-gálák eseményeit, netán kedveli a 20. századi irodalmat, nyilván hallott a 2005-ös Capote című filmről, melynek főszerepéért Philip Seymour Hoffman megkapta a Legjobb férfi színésznek járó díjat. Már csak ezért is meglepő, hogy a következő évben megjelent A Hírhedt, ami ugyanazt a témát dolgozza fel - állítólag jobban, mint előde. Nos, az 'állítólag' a 2005-ös filmre vonatkozik, mert ahhoz még nem volt szerencsém, de sürgősen pótolni fogom, mivel a téma nagyon felkeltette érdeklődésemet.
Aki figyelemmel kíséri az Oscar-gálák eseményeit, netán kedveli a 20. századi irodalmat, nyilván hallott a 2005-ös Capote című filmről, melynek főszerepéért Philip Seymour Hoffman megkapta a Legjobb férfi színésznek járó díjat. Már csak ezért is meglepő, hogy a következő évben megjelent A Hírhedt, ami ugyanazt a témát dolgozza fel - állítólag jobban, mint előde. Nos, az 'állítólag' a 2005-ös filmre vonatkozik, mert ahhoz még nem volt szerencsém, de sürgősen pótolni fogom, mivel a téma nagyon felkeltette érdeklődésemet.
További érdekesség a színészi palettája a filmnek. A főszerepet az általam teljesen ismeretlen Toby Jones játssza, mellette Sandra Bullock, Jeff Daniels, Gwyneth Paltrow és Sigourney Weaver is megemlítődik a főszereplők között a Port.hu szerint. Még később erre visszatérek, mert egy fontos szereplő neve kimaradt - bár a plakátokra azért felkerült. Szóval ennek a sok-sok nagy névnek csak úgy csalogatnia kellene az embert, de szerintem ennek az ellenkezője történt: a marketing igencsak elszúródott, mivel abszolút nincs a köztudatban a film. Úgy gondolom, hogy a filmek terén, főleg az utóbbi 10 termése alapján, nem könnyen lehet megfogni a legújabb angol terméssel, hogy legalább pár szót mondjak róla - ám A Hírhedttel ez sikerülhetett volna. Nem is értem, egy ennyire jó filmet, amiben ilyen nagyszerű színészi alakításokat láthatunk, az abszolút valóságon nyugvó, ezáltal lebilincselő tartalomról nem is beszélve - hogy lehet, hogy elsikkadtam mindeddig mellette? De gondolom nemcsak én vagyok vele így... A rossz reklámon kívül még a másik ilyen témájú film okolható, hiszen időben azért nagyon közel volt a kettő egymáshoz.
Tehát, valahol ott tartottunk, hogy Truman Capote. Ez a mondhatni 'jelenség' számomra mindeddig homályba burkolózott - előttem van az arca, tudom legismertebb írásai címét, ámde azonkívül nem sokat. Így igen érdeklődve figyeltem ezt a Toby Jones által megformált figurát: annak ellenére, hogy mennyire bizarr a külseje és van benne valami taszító fennhéjázás, mégsem unszimpatikus - már a kezdetektől sem. Aztán, ahogy kapcsolatba kerül a gyilkosokkal, egyre inkább szánandóbbá válik, a film végére pedig egyszerűen nem lehet nem sajnálni. Ahogy elhangzik az egyik szereplő szájából: a halálbüntetés napján a gyilkoson kívül egy harmadik halott is van - így a néző is, hanem is a teljes lelkét, de egy apró darabkáját mindenképpen otthagyja. Már lassan három napja, hogy láttam a filmet, mégsem megy ki a fejemből az aranybányákról szóló dal és az a fájdalmas, szívszorító hangulat, ami övezte az egész filmet. Ja és utána első dolgom volt a Hidegvérrelt lekapni a polcról és belemélyedni...
Minél több filmben látom, annál inkább szívembe zárom Daniel Craiget. És talán még mindenféle elfogultság nélkül tudom mondani, hogy A Hírhedtben játszotta pályafutása eddigi legkomolyabb szerepét, amelyet bravúrosan megoldott. És igen, ő az, aki lemaradt a Port.hu stáblistájáról - pedig Capote mellett az ő karaktere a legfontosabb a filmben. Ő játssza az egyik gyilkost, akiről a Hidegvérrel szól. A film tanulsága szerint közte és az író között szépen lassan olyan kapcsolat fejlődött ki, ami túl mutat a barátságon - egy csók is elcsattan - ám mégsem nevezhető melegfilmnek, annál sokkalta komolyabb dolgokról szól. Két nehéz gyerekkorú, lelkileg sérült ember egymásra találását láthatjuk, a kezdeti bizalmatlanságtól a szívszorító elválásig. Craig-et teljesen átváltoztatták a szerep kedvéért: szőke hajából sötétbarna lett, világoskék szeméből fekete - de azért a lenti képet nézve talán felismerhető maradt. Egy olyan karaktert kellett megformálnia, aki a lelke mélyén egy igazi csiszolatlan gyémánt, egy művész, ám elkeseredettségében mégis képes volt brutálisan meggyilkolni egy családot. Ezt a kettősséget végig jól hozta: hitelesen volt agresszív és gyengéd is. A fentebb említett aranybányás dal, amit egy gitárral énekel pedig a legmeghatóbb része a filmnek - néha a legegyszerűbb dolgok tudnak a legmegrázóbbak lenni.
Szóval, az első bekezdésre visszatérve: egyik kardinális hiba Craig kihagyása volt a stáblistáról (hiszen egyrészt fontos szereplője a filmnek, másrészt a James Bonddal már a legnagyobb sztárok közé emelkedett), a másik vétség pedig Gwyneth Paltrow-t vagy Sigourney Weavert a főbb szereplők közé sorolni. Talán Sandra Bullock és Jeff Daniels még megérdemelten van ott, de a többiek pár percig játszottak. Sigourney jelentéktelen töltelék szereplő volt, Sandra Bullock Capote barátját játszotta, akivel az író megbeszélt 1-2 dolgot, Jeff Daniels pedig a nyomozó, aki a bűntény idején osztotta az észt. Gwyneth pedig - aki miatt ugye megnéztem elvileg a filmet - az első jelenetben szerepel négy percet, aztán adieu. De meg lehet nézni itten azt a 4 percet, szerintem e bekezdésben említett összes többi színészt lejátszotta e dallal (vagy az előzőleg említett Két szerető karakterénél is jobb volt e pár pillanatban, egy szóval - felejthetelen):
A Hírhedt több okból is emlékezetes marad. Jók a színészek, jól felépített történetről van szó, amely a valóságon alapul, mégha 100 százalékosan képtelenség is visszaadni azt. Kinek ajánlható? Aki szereti az életrajzi filmeket, szereti a modern irodalmat és Capote-t, szeret bravúros színészi alakításokat látni, netán valami szívbemarkoló élményre vágyik. Mert A Hírhedt mindenképpen az, egyből a kedvenc filmjeim közé emelkedett. Biztos vagyok benne, hogy fogom még látni.
2010. február 14., vasárnap
Karácsony táján minden évben leadja valamelyik televíziós csatorna az Álom luxuskivitelben (Breakfast at Tiffany's) című 1961-es örökzöld filmet, amelyhez Audrey Hepburn felejthetetlen alakítása és tündéri kisugárzása is nagyban hozzájárult. A szívmelengető alkotás (amely Truman Capote azonos című regénye alapján készült) talán legemlékezetesebb jelenete, amikor Audrey Hepburn elénekli a Moon River című mindenki által ismert dalt egy gitárral a kezében. Nézzük csak:
Johnny Mercer szövege nyomán Henry Mancini zeneszerző kifejezetten Audrey számára komponálta a Moon Rivert. Az 1957-es Édes pofa című filmben Hepburn már énekelt néhány dalt, ezért Mancini tisztában volt a sztár énekhangjának korlátaival. Egyetlen oktáv hangterjedelemre írta meg a melódiát, hiszen a szoros forgatási menetrend egyébként sem tette lehetővé, hogy a színésznő előzetes énekleckéket vegyen. Egy belső elővetítést követően a Paramount egyik illetékese állítólag ezt mondta: „Nos, remélem, az első dolog, amit teszünk, hogy kivágjuk azt a bugyuta dalt.” A legenda szerint Audrey ingerülten felpattanva kijelentette: „Csak a holttestemen keresztül!” A színésznő akarata győzött, és neki lett igaza: a dal Oscar-díjat kapott, örökzöld slágerré vált, ám Mancini szerint soha senki, még a legnagyobb sztárok sem tudták olyan varázslatosan elénekelni, mint Audrey Hepburn. Ennek ellenére a dal egészen Hepburn haláláig nem jelent meg hivatalos kiadású hanglemezen.
Ám az évek során a dal igen népszerű lett szerte a világon, sok énekes vette fel a repertoárjába, többek között Frank Sinatra, Barbra Streisand, Louis Armstrong, Judy Garland, Andy Williams, Karel Gott, Katie Melua, R.E.M., Westlife is. Magyarországon is többnyire az eredeti angol szöveggel éneklik, bár létezik magyar fordítása is.
Moon River
Moon River, wider than a mile,
I'm crossing you in style some day.
Oh, dream maker, you heart breaker,
wherever you're going I'm going your way.
Two drifters off to see the world.
There's such a lot of world to see.
We're after the same rainbow's end--
waiting 'round the bend,
my huckleberry friend,
Moon River and me.
Hold folyó
Hold-folyó, átevezek még
az emlékeid kék vizén.
Te vén folyó,
Te bölcs folyó,
Bár hosszú az utad,
Elkísérlek én.
Két vándor,
Nem várhat tovább,
A messzi nagyvilág a cél.
Gyors szél
Hajtja majd csónakunk,
Szállunk könnyedén,
A szivárvány ölén,
Hold-folyó és én…
Természetesen e sorok szerzőjének véleménye sem maradhat ki. Tulajdonképpen az is jelent egy bizonyos állásfoglalást, hogy külön bekezdésben foglalkozom a dallal. Őszintén szólva, az Álom luxuskivitelbennel csak az elmúlt karácsony táján ismerkedtem meg, de a Moon Rivert. már korábban is hallottam. Leginkább akkor hagyott bennem mély nyomot, amikor először megnéztem a Kate és Leopold című romantikus filmet. Ebben van egy olyan jelenet, amikor Hugh Jackman egy veszekedés után úriember módjára kibékül Meg Ryannel, aztán egy New York-i lakóház tetején lehuppannak egy fotelbe és nézik a szemben lévő házat. Meg Ryan pedig elmeséli, hogy minden nap éjfélkor egy öreg bácsi meghallgatja az Álom luxuskivitelben zenéjét, aztán lekapcsolja a villanyt - és a filmben láthatjuk is ezt az eseménysort, zenei aláfestéssel.
Nagyon szeretem ezt a dalt: nem is tudom, létezik-e ennyire szívbe markoló zene. Maga az egyszerűsége a leggyönyörűbb benne: nem kell nagy énektudás, senki akarja lehozni a csillagokat az égről miközben elénekli - mégis a dallamvilága és a kísérőzene harmóniája lenyűgőzi a hallgatóságot, a szövegről szépségéről nem is beszélve. A Moon River egy fájdalmas, szomorú dal, tele érzelmekkel - mégsem hangolja le az embert, inkább nosztalgiára vagy álmodozásra készteti. Kifejezetten melankolikus hangulathoz illik - igazi örökzöld sláger, amit az unokáink is ismerni fognak, remélem leginkább Audrey Hepburn tolmácsolásában.
;;
Subscribe to:
Bejegyzések (Atom)
