2010. május 20., csütörtök
Truman Capote mindig is egy nagy kérdőjel volt számomra: valamiért halogattam, hogy a 20. századi irodalom ennyire meghatározó irodalmi személyiségétől olvassak valamit. Természetesen régóta terveztem, mint annyi minden mást is, de a megvalósításig nem jutottam el. Egészen addig ment ez így, amíg nem találkoztam A Hírhedt című filmmel és a 2005-ös Capote-t is úgy néztem meg, hogy már olvastam közben a könyvet. E két filmről már írtam mindenfélét, viszont az alapjukat alkotó Hidegvérrel című könyvről még nem beszéltem. Most ennek is eljött az ideje.
A Hidegvérrel elolvasásához az is hozzátartozik, hogy miután végigszenvedtem az Alkonyat széria Breaking dawnját, egyszerűen nem vágytam több romantikára. Valami olyanra volt szükségem, ami felráz ebből a szirupos „minden happy és örökké szeretni fogjuk egymást” légkörből. Elszántam magam, hogy egy időre félreteszem a polcon sorakozó nagy szerelmeket bemutató, érzelmes könyvet és előtérbe kerülnek a krimik illetve kalandregények. A Hírhedt kapcsán pedig adott volt, hogy mi is legyen az első. A film nagy hatással volt rám, így az elvárásaim mérete is igen jelentős volt. Valamiért nem volt olyan érzésem, hogy csalódni fogok – talán ezt nevezik női megérzésnek, ami mindenképpen helyesnek bizonyult.
Mielőtt nekifogtam a könyvnek, gondolkodtam rajta, hogy vajon mi újat tud még nekem nyújtani? Hiszen a két Capote életrajzi filmből mindent tudok: nemcsak ami megtörtént, hanem kicsit a hátteret is. Aztán az első pár oldal után, na meg a könyv vastagsága láttán eldőlt, hogy itt sokkal nagyobb részletességgel ismerhetem meg az eseményeket. A szereplők – gyilkosok, áldozatok, nyomozók – karaktere is sokkal kidolgozottabb. Igaz, hogy a filmben is hús-vér figurák vannak, akiket nem lehet jellemezni jó meg rossz jelzőkkel, hiszen emberiek, valóságosak – de a könyvből ez még inkább megerősítődik. Csomó olyan dolgot tudunk meg róluk, amiktől teljesen hétköznapinak tűnnek, mintha mi is ismernénk őket.
Egyedül Truman Capote figurája maradt ki a Hidegvérrelből, pedig ahogy hírlik, ő is éppen elég jelentős személy volt a bűntény elkövetésének napvilágra kerülésétől egészen a végkifejletig. (Élete regényének tartotta ezt, se előtte, se utána nem alkotott ennél jelentősebb és nagyobb szabású alkotást.) Capote úgy írta meg a Hidegvérrel-lel új műfajt alkotott: olyan bűnügyi regényt írt, amely teljes mértékben a valóságon alapul. Ezért is annyira megrázó a könyv, hiszen nem fikció. Capote pedig rendkívüli érzékkel és érzékenységgel készítette el: úgy gyúrta tárgyilagosan egy egésszé a szerteágazó részleteket, hogy a karakterek jelleme sem sikkadt el – senkiben nem merül fel még a szikrája sem annak, hogy a valóságban nem így vagy úgy viselkedett és gondolkodott egyik, másik szereplő.
Azért azt meg kell mondanom, hogy az első két fejezeten viszonylag gyorsan, különösebb érzések nélkül végigértem. Ám amikor eljött az a pillanat, hogy elfogták a két gyilkost és vallatni kezdték őket, szinte szóról szóra mindent végigrágtam, nem tudtam csak úgy átsiklani fölötte. Perry jelleme már az egész könyv elejétől megindítóbb és szánandóbb volt, mint Dick-é. Amikor pedig őszintén elmesélte mit, miért és hogyan tett, a végén pedig elhangzott az alábbi párbeszéd:
„ -Mennyi pénzt találtak összesen Clutteréknál?
-Negyven-ötven dollárt.”
Szóval ezután nem bírtam tovább, becsuktam a könyvet és sírni kezdtem. Pedig nem vagyok én ennyire érzelgős, sőt ez nem is az a történet, ami ilyen hatásvadász dolgokért jött létre – de nálam ennyire kiverte a biztosítékot a harmadik fejezet. Emlékszem, hogy A Hírhedt filmben Perry is megjegyzi Capote jegyzeteit olvasva az írónak, hogy mennyire durva ez a rész – valóban az. Pár órával később aztán végigértem a könyvön, és ha többet nem is volt katarzis-élményem, de rendesen beleéltem magam, mintha szemtanúja lettem volna az egész tárgyalásnak és a siralomház lakójaként közelről ismertem volna mindenkit a folyosóról.
Eddigi olvasmányaim közül egy sem váltott ki ennyire ambivalens érzéseket bennem. Tudom, ocsmány dolog, amit Perry művelt a Clutter családdal, mégis igazságtalannak érzem, hogy felakasztották érte. Sajnáltam, szánalmat ébresztett bennem, jobb sorsot érdemelt volna és akkor nem követ el ilyen brutális tettet. Az is felötlött bennem, hogy Perry esete valószínűleg egy a sok közül: ki tudja, hány gyilkosság elkerülhető lett volna, ha a környezete normális emberként kezelte volna az illetőt. Vagy egy orvos megállapítja róla, hogy ápolásra szorul. Nem akarok én semmilyen sorozatgyilkos védőügyvédje lenni és a nyomozóval is tökéletesen egyetértek, aki megvetéssel, ám de emberséggel viselkedett velük. Emberi méltóság – ez az, ami mindenkinek kijár, bármit kövessen is el. A két gyilkos ezt sértette meg, így jogos, hogy börtönbe kerüljenek életük végéig. Viszont nem tudom kinek van joga megítélni, hogy kiontsák-e még egy ember életét vagy sem. Nos, a Hidegvérrel-ből sem kapunk erre egyértelmű választ – de minden bizonnyal elgondolkodunk rajta alaposan.
Subscribe to:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése