2010. augusztus 7., szombat

Marilyn Monroe-ra emlékezve

1962. augusztus 5-én találták holtan lakásán, egy telefonnal a kezében Marilyn Monroe-t - a mai napig rejtélyek övezik halálának körülményeit. Nagyjából egy éve már megjelent a blogban egy bejegyzés a színésznő életrajzáról, amit igazából nem szeretnék megismételni (ide kattintva felidézhetitek), de mégis megemlékeznék valamelyest a 20. század egy legnagyobb stílusikonjáról. Személy szerint engem nagyon érdekel Marilyn pályafutása és sokat olvastam utána a neten, sőt megnéztem két életrajzi filmet is: A szexbombát (erről itt olvasható a kritikám), illetve a Norma Jean és Marilyn címűt (melynél fényévekkel jobb az előbb említett film). Youtube-on is nézegettem már felvételeket filmjeiből, viszont az az érdekes, hogy eddig mindössze egy szerepéhez volt szerencsém: a Let's Make Love (magyarul azt hiszem Szeressünk! címen fut), melyben Yves Montand partnereként tündökölt. E bejegyzésben erről a filmről is megemlékezek, illetve pár vele kapcsolatos könyvről, melyek még elolvasásra várnak.


Marilyn Monroe-val kapcsolatban három könyv sorakozik a polcomon, melyeket előbb vagy utóbb, de mindenképpen el szeretnék olvasni.

Arthur Miller: A bűnbeesés után
Mint köztudott, e művet Marilyn férje írta és kettejük viharos kapcsolata inspirálta a történetet. Nem hosszú műről van szó, kb. 200 oldal és drámai alakban - azaz párbeszédes formában. Valamiért mindig vonakodtam hozzáfogni és halogattam, hogy majd később, pedig akár egy délután alatt ki lehetne olvasni a hosszát tekintve.
Azt hiszem, az egyetlen oka, hogy eddig nem olvastam el, maga a szerző. Arthur Miller (kinek életéről a következő bejegyzés fog szólni) talán a legellenszenvesebb figurája a 20. századi irodalomnak számomra. Nekem úgy tűnik, hogy kifejezetten gonosz ember volt, ami talán abból fakadt, hogy sose sikerült felnőnie és teljesen el volt szállva saját nagyságától. Milyen ember az olyan, aki direkt kitol drogfüggő feleségével ahelyett, hogy segítene neki és el se megy a temetésére vagy sosem látogatja meg kórházban Down-kóros gyermekét? Talán egyik legnehezebb feladatom volt eddigi pályafutásom során ellenszenvemet félretéve, tényszerű cikket írni erről az emberről - amelyet a következő postban e blogba is felteszek. Most azon az állásponton vagyok, hogy érdekel, mégis hogy látja Miller kettejük kapcsolatát és nem halogatom tovább, egy héten belül elolvasom A bűnbeesés utánt.


Norman Mailer: Marilyn
Norman Mailert egy időben még kevertem Arthur Millerrel - természetesen addig, amíg nem ismertem meg Marilyn életrajzát. Illetve annyi emlékem van róla, hogy egyik újságírói szemináriumra egy Mailer interjúról kellett előadást tartanom: valami olyat írtam róla, hogy isten óvjon minden újságírót az ilyen interjúalanytól, ugyanis folyamatosan visszakérdezett („Csevegni fogunk, vagy konkrét kérdéseket kapok?”, „Mit gondolnak, meddig fog tartani?”, „Hol mondtam én ezt?”, „Van valami kérdésük az egzisztencializmusról?”, „Azt akarják, hogy mondjak valami programszerűt a házasságról?”) és teljesen ő irányította a beszélgetést, kioktotta kérdezőit, akik pedig így írtak Mailerről az interjú előtti bevezetőben: „mindig is tudatában volt az önmagáról kialakított kép karbantartása fontosságának, ezért készséggel adott interjút. …egyszer emlékezetes öninterjút készített magával”.


Szóval, ez az ember írt egy csaknem 400 oldalas életrajzot Marilynről, amelyet szívesen elolvasnék - e-könyv formájában megvan, de talán ilyen terjedelmet jobb lenne nyomatásban olvasni, megrendelem majd a Bookline-on a következő alkalommal, mikor összegyűlt a kívánságlistám. :) Amúgy mindennek ellenére Mailer stílusában mégis van valami magával ragadó és vicces, ami miatt nem kelt ellenszenvet bennem az az felsőbbrendűség, amivel kioktatja a kérdezőit. Olyan, mintha jót szórakozna ezen a két női magazin számára interjút készítő zöldfülű csajszin, akiknek a (sztem előre lediktált) kérdések alapján nem sok közük van az ő munkásságához. Szóval, ha tetszik majd e könyv, akkor talán erőt veszek magamon és leporolom azt baromi vastag, ráadásul 2 kötetes A hóhér dalát, mert azt hallottam, valami olyasmi mint a Capote-féle Hidegverrel, melyet nagyon kedvelek...


Alvah Bessie: A szexbomba
Az első bekezdésben már említettem A szexbomba című életrajzi filmet, amely e könyv alapján készült. Igaz, a filmben is elhangzik, hogy a képzelet szüleménye a történet, mégis sok helyen kapcsolódik a valós életrajzhoz. A könyv pedig abban különbözik a filmtől, hogy nem Marilyn és semmilyen valós személy nevét nem használják benne, de álnevük nem jelent annyi takarást, hogy ne lehessen felismerni őket. E könyv is már a polcomon sorakozik, de előbb a klasszikusabb írók műveivel kezdem majd.

Most pedig jöjjön pár gondolat a Let's Make Love című filmről. Elsőként azzal kezdeném, amit Marilyn nyilatkozott a film főszereplőjéről: életében nem találkozott még olyan vonzó férfival, mint Yves Montand. Egyébként én is kifejezetten kedvelem Yves Montand-t: a blogban olvasható róla egy életrajz is, illetve az örökzöld Les Feuilles Mortes (Hulló falevelek) című sanzont is felidézem egy bekezdésben. Összességében az a benyomásom róla, hogy rendkívül sármos, gyönyörűen énekel, férfiak közül számomra ő a legnagyobb sanzonénekes. Így egyrészt miatta is kíváncsian vártam e filmet (melyben először láttam színészkedni), másrészt ugyanez érvényes Marilynre is, hiszen ezelőtt őt se láttam filmben játszani - csak azt, amikor őt játszották.


Abban az időszakban több zenés filmhez volt szerencsém (King Creole, Jailhouse Rock, Ének az esőben, Funny Girl, Funny Face, New York, New York) és mind közül ez tetszett a legjobban. Az alaptörténete annyi, hogy sok híres embert kifiguráz egy színház, többek között milliomos főhősünket is, aki pedig bosszúból jelentkezik a kabaréba, hogy saját maga imitátora legyen - egyből fel is veszik. Ám természetesen őt is utoléri a szerelem, mikor megismeri a színház szuperszexi sztárját és nagy választás elé kerül: továbbra is bosszút álljon-e a megaláztatásért vagy abbahagyja és mindent beismerjen a hölgynek, aki ki tudja hogy reagál a nagy vallomásra. Vicces és szórakoztató film, tele helyzetkomikumokkal. Én nagyon sokat nevettem rajta, szívesen megnézném máskor is. A két főszereplőről pedig az volt a benyomásom, hogy rendkívül jól mutatnak egymás mellett és színészileg mindketten korrektek, a műfajban kifejezetten jók... Montand-t is megnézném más filmben (majd utánanézek mit érdemes még tőle), de Marilynnel kapcsolatban már bekészítettem a Van, aki forrón szereti-t, illetve a Hétévi vágyakozást (amiben a szoknyafelfújós jelenet látható).

2009. december 28., hétfő

Az év utolsó bejegyzését egy dalnak szentelem. Van, amikor az én - talán túlzottan is - kritikusi vénám egyszerűen átadja magát a dal élvezetének és nem találom a szavakat. Eredendően ezt a videót szerettem volna feltenni, de a blogspot valamiért nem akarta. Így rátaláltam a dal előadójának egy idősebb kori felvételére és úgy érzem, így még inkább megható élményben lesz részünk. Hiszen egy szomorú szerelmes dalról van szó, amely ezúttal több évtizedet átsző és Yves Montand szuggesztivitása pedig a lelkem mélyéig hatol. A hulló falevelek dalszövege egy magyar író, Kozma József tollából származik, ezért a csodaszép francia nyelvű sorok mellé a magyar verzióját is mellékeltem, ami ugyan nem tükörfordítás, de a lényeg változatlan marad.

Yves Montand: Les Feuilles Mortes

forrás: http://www.youtube.com/watch?v=kLlBOmDpn1s

Oh je voudrais tant que tu te souviennes
Des jours heureux où nous étions amis
En ce temps là, la vie était plus belle
Et le soleil plus brûlant qu'aujourd'hui
Les feuilles mortes se ramassent à la pelle
Tu vois je n'ai pas oublié
Les feuilles mortes se ramassent à la pelle
Les souvenirs et les regrets aussi
Et le vent du nord les emportet
Dans la nuit froide de l'oubli
Tu vois, je n'ai pas oublié
La chanson que tu me chantais

C'est une chanson, qui nous ressemble
Toi tu m'aimais, et je t'aimais
Nous vivions tout les deux ensemble
Toi qui m'aimais, moi qui t'aimais
Mais la vie sépare ceux qui s'aiment
Tout doucement sans faire de bruit
Et la mer efface sur le sable
Le pas des amants désunis

C'est une chanson, qui nous ressemble
Toi tu m'aimais et je t'aimais
Et nous vivions, tous deux ensemble
Toi qui m'aimait, moi qui t'aimais
Mais la vie sépare ceux qui s'aime
Tout doucement sans faire de bruit
Et la mer efface sur le sable
Le pas des amants désunis.


Hulló levelek

Szemébe mondtam , hogy nem szeretem
Vártam, hogy erre majd mit mond nekem
Gyötörtem, kínoztam szüntelnül.
Féltékeny voltam oly' kegyetlenül
Hazudtam néki, hogy más várt
Ha este randevúnk volt
Szerettem volna ha könnyet ejt tán'
De Ő csak nevetve fölém hajolt
S azt mondta :szeretsz te engem
Szíved enyém ,tudom én
S én ellöktem magamtól durván
Nem szólt egy szót sem csak nézett rám

A két szemét még most is látom,
Könny nélkül sírt, csak nézett vádlón.
Egy percig állt, sebzetten, bénán,
Nem szólt egy szót, csak elment némán.
Hervadt falevél hullt le a fákról,
Elvitte őt az őszi szél.
Mégis minden este vissza - vissza várom,
Mert szívem csak őérte ég

Elmult a tavasz és elmult a nyár
Szomorú szívem csak őreá vár
Beláttam, hibáztam, megbántam én
Él bennem mégis egy halvány remény
Visszetér hozzám , ha eljön az ősz
És rájön, hogy mégis szeretem Őt
Szerelmünk emléke mindent legyőz
S még jobban szeretem mint azelőtt
Már érzem csókját a számon
És látom lágy mosolyát
A vétkemet százszor is bánom
És várom hívó szavát

Magamba járok az őszi ködben,
Vállamra hervadt falevél röppen.
Egy régi nótát dúdolok halkan,
Szívem csak ott van ahol te vagy.
Talán csak megszokás viszi a lábam
Egy kis pad felé, a lomb alatt,
Ahol összebújva ültünk még a nyáron,
És mosolyogva néztél reám.

2009. november 13., péntek

Hangulatkeltő videó: Yves Montand - Les Feuilles Mortes

A világhírű francia sanzonénekes és színész, aki oly feledhetetlenül énekelt A hulló falevelekről, tizennyolc éve ősszel hunyt el.

Yves Montand életében semmi az, aminek látszik. Neve hallatán minden kétséget kizáróan kijelenthetnénk, hogy vérbeli francia. Ám a valóságban Ivo Livi néven látta meg a napvilágot egy toszkán család harmadik gyermekeként 1921. október 13-án. Szülei az olasz fasizmus elől menekültek gyermekeikkel a jobb élet reményében Franciaországba. Szegények lévén Yves már tizenegy éves korától dolgozni kezdett és abbahagyta az iskolát. Sokféle foglalkozást kipróbált, végül gondolt egy merészet és Marseille-be utazott, hogy híres sanzonénekessé váljon.

Sikereinek köszönhetően 1944-ben Párizsba utazott, hogy a Moulin Rouge-ban bemutatkozhasson. Itt nem kisebb egyéniség figyelt fel rá, mint az akkor már nagy hírnévnek örvendő Edith Piaf. Mindkét fél részéről szerelem volt első látásra és Piaf nagylelkűen segítette mindenben. Állítólag úgy szoktatta le a férfit marseille-i akcentusáról, hogy ceruzát tett a fogai közé.

Montand később így vallott erről az időszakról: „Huszonhárom éves voltam. Ő volt az első igazi szerelmem. Elhitette velem, hogy Isten vagyok.” Tulajdonképpen kapcsolatuk végét is ez jelentette: amikor Montand közel akkora sikereket ért el, mint Piaf, akkor a nő elhagyta. „Minden visszatapsolásod közelebb visz ahhoz, hogy megunj” – vallotta Piaf, aki nem akarta megvárni, hogy meggyűlöljék egymást, csak szép emlékeket szeretett volna Montand-ról.

Kapcsolatuk mélységéről Montand visszaemlékezése is árulkodik, amely Piaf 1963-as halála után keletkezett. „Amikor meghalt, a betegágya mellett lehettem. Nem, nem jó a szó: nem meghalt, ez a kis nő egyszerűen elfogyott. Mint a gyertya. Törékeny alkata szinte eltűnt a lepedőben, a zsebkendőnyi ruha alig takart valamit a testéből. Míg látogattam, nem tűnt fel, mennyire "nincs már" Piaf, és amikor meghalt, jöttem rá, miért: a szeme. A szemét kellett látni, és az ember mást nem is nézett rajta. Ezek a hatalmas szemek pótolták a test gyöngeségét, ezek a szemek adták az egész Edithet, és amikor énekelt, nem lehetett nézni mást, csak a szemét. Mindannyian, akik közel álltunk hozzá, belezuhantunk ebbe a tekintetbe, ebbe a hatalmas, barna tükörbe. És amikor lecsukta örökre a szemét, akkor szűnt meg teljesen. Az ágyban már nem feküdt semmi, pár szánalmas kócdarab. Edith a mesélő, a daloló szeme volt Franciaországnak, és kérdéses, tudunk-e még úgy látni, mint ő. Olyan őszintén, mélyről jövően - olyan szerelmesen és tragikusan. A temetésre elindultam, de aztán nem érkeztem meg. Nincs közöm a testéhez. A szeméből kinyíló lelkéhez volt közöm. Azt pedig ott hiába keresem.”

Montand volt az első, aki szakított a színpadi öltözködés hagyományaival, az öltönnyel, és a nyakkendővel: ingujjban állt ki a színpadra. Rendkivül sikeres volt, mint sanzonénekes, de hamar kezdte vonzani a film világa is. Franciaország után Amerika filmvásznait is meghódította, akárcsak egy kollegináját, Marilyn Monroe-t. A színésznő, aki ekkoriban Arthur Miller neje volt, úgy nyilatkozott, hogy életében nem találkozott még olyan vonzó férfival, mint Yves Montand, kivéve Marlon Brando-t és talán a férjét.

Rövid románcuk másik szépséghibája, hogy Montand is nős volt, 1951-ben vette feleségül Simone Signoret színésznőt, akivel számtalan filmben együtt játszottak. Monroe-val való afférjáról Simone írt a Már a nosztalgia sem a régi (La nostalgie n'est plus ce qu'elle était) című visszaemlékezésében. Ám ennek ellenére igazi álompárként emlegették őket és Simone haláláig kitartottak egymás mellett. Montand egy fellépés felvételén felejthetetlen szavakkal búcsúztatta szerelmét: „szeretném, ha emlékeznél az együtt töltött napokra, amikor édesebb volt az élet és fényesebb a nap. Most ősz van, hullanak a levelek, tudod, hogy én nem felejtek, mert a levelek csak hullanak, oly fájón…”

Montand hatvanhét évesen újranősült és második felesége gyermekkel is megajándékozta. Utolsó éveiben aktívan filmezett, leginkább bűnügyi karaktereket formált meg, de fiatalkorában már megmutatta, hogy igazából minden műfajban otthon van. Éneklésével pedig ki tudta fejezni a francia nép és rajta keresztül az egész világ fájdalmát és örömét, érzékeltetni tudta az élet humoros jeleneteit. Yves Montand 1991. november 9-én hunyt el Senlis-ben, Franciaországban.

;;

Template by:
Free Blog Templates