2010. november 18., csütörtök

Frances Mayes: Napsütötte Toszkána

0 megjegyzés Bepötyögte: Bernadette Ekkor: 23:26:00

E blogban a legelső bejegyzésem a Napsütötte Toszkána című romantikus filmről esett - jaj, de régen is volt már ez. Aki kedvet érez magában, nyugodtan visszakeresheti, valahol 2009. júliusában találja (vagy e linkre kattintva :P). Röviden és tömören az a lényeg, hogy az egyik kedvenc filmemről van szó - igazából magam is furcsállom, miért vártam eddig a könyv elolvasásával. Aztán persze találtam rá némi magyarázatot is...
Tudom, tudom, kritikát nem kezdünk ilyennel, de nem bírom ki, hogy ne adjak szót, hogy mennyire csalódtam benne. Persze azzal tisztában voltam a könyv elolvasása előtt, hogy nem teljesen ugyanaz lesz, mint a film - de hogy ennyire más, arra még én sem számítottam. Igazából nem is bánom, hogy csak a könyvtárból hoztam ki a könyvet és pénzt nem adtam érte...


Mi volt a bajom a könyvvel? Először is, valami konkrét történetet vártam volna. Tudom, velem van a baj, de annak ellenére, hogy bölcsész vagyok, mégis azt értékelem, ha konkrétan megmondják a lényeget, nekem nincs szükségem köntörfalazásra és körülírásra. Ez a könyv pedig csak arról szólt. Nem mondom, voltak olyan részek, amelyeken én is elámultam és még irigykedtem is azokra az emberekre, akik ilyen gyönyörű helyen élnek - de összességében azt éreztem a könyvvel kapcsolatban, hogy a szépséges olasz tájakban elvész a lényeg, ami maga az ember és az emberi viszonyok. Ezek a részek annyira felszínesen voltak ábrázolva a könyvben, pedig engem éppen ez érdekelt volna - meg a filmben is ezt láthatjuk viszont. A receptes részeket meg egyenesen átlapoztam... Tudom, biztos én vagyok a földhözragadott, de amikor az összetevők között olyan növényt, fűszert vagy isten tudja mit látok, amiről lövésem nincs, eszik-e vagy isszák, akkor egyből felejtős lesz. Nos, itt szinte mind az volt és a könyvben is untattak a mindenféle növényleírásos részek.


Igazából ez volt az első ilyen típusú könyv amit olvastam - hiszen ez leginkább útleírás kategóriába sorolandó szerintem. Aki ezt tudomásul veszi, elhiszi és nem képzel be magának semmi olyat, hogy "mégis biztos visszaköszönnek a film szereplői itt-ott" akkor akár még tetszhet is. Illetve Olaszország szerelmeseinek egyenesen kötelező, mert igen részletes leírást kaphatnak az olasz hétköznapokról, hogy mik foglalkoztatják az ott élőket nap mint nap. Az, hogy maga az olasz életérzés - ami számomra a film alapján a könnyedséget és a szerelmet jelenti - mennyire köszön vissza, már nem vagyok teljesen biztos benne: egy részről nagyon is, más részről elég vérszegényen. De ez csak az én szerény véleményem, lehet vitatkozni. :)

 

Címkék: , ,

2009. július 5., vasárnap

Napsütötte Toszkána

3 megjegyzés Bepötyögte: Bernadette Ekkor: 23:15:00

Tegnap este Olaszországban jártam. Bár nem fizettem be egy utazási irodába sem. Sőt autóm sincs, amivel elruccantam volna. Az egyéni buszos és vonatos utaktól irtózom. Stoppolni sem szeretek. Mi több, semmilyen varázsképesség sincs birtokomban, amellyel egy szempillantás alatt Itáliában teremnék. Akkor mégis hogyan jött ez össze nekem? Egy tikkasztó nyári estén beraktam a dvd-lejátszómba a Napsütötte Toszkánát. Már magam sem tudom, hányadjára tettem ezt meg. És valamiért sosem unom meg.

Adott Frances, a sikeres írónő, aki egy igen zűrös válás után Olaszországban köt ki és egy jól irányzott galamb ürüléknek köszönhetően megvásárolja álmai toszkán villáját. Az események innentől a megszokott romantikus komédiák medrében pörögnek, nem meglepő végkifejlettel. Ám mégis van benne valami, amiért újra és újra megnézem. Van valami, ami miatt több, mint a műfaj legtöbb alkotása. Bár sosem jártam még Toszkánában, sőt Olaszországban sem, de mégis elkapott az olasz életérzés. Igaz, még nem tudhatom, hogy a valóságban is ilyen lehet-e ott élni, de szeretném, ha így lenne. Mi több, teszem fel a kérdést: a film alapján ki ne szeretne ott élni?

Diane Lane nagyszerű játékának köszönhetően mindenki azonosulni tud a főhőssel és vele együtt éli át szívfájdalmait meg örömeit egyaránt. És ha az örömeinél tartunk, megemlíteném Marcello-t, az olasz szívtiprót. A Napsütötte Toszkána előtt a szőke haj, kék szem párosításra esküdtem, de ha Olaszországban ilyen férfiak élnek, mint Marcello, akkor azt hiszem újra kell értelmeznem minden korábbi elméletemet. A Marcello-t alakító Raoul Bova tipikusan az a férfi, akin minden nő szeme megakad. Számomra meghatározhatatlan az a tökéletlenség, ami miatt mégis tökéletesnek tűnik a szememben. És nemcsak az enyémben, mert eddigi tapasztalatom alapján, rá mindenki emlékszik, aki megnézte a Napsütötte Toszkánát.

És mit ad isten, a történet szerint mégsem Marcello lesz a befutó. Talán ez az, ami miatt ennyire megfogott a film. Nem mondom, hogy hétköznapi, mert attól azért jócskán messze van, de mégis olyan dolgok történnek benne, amire van némi esély a valós életben is. Viszont van itt még valami, ami piszkálja a fantáziámat akárhányszor megnézem a filmet. Igen, azok a fránya olasz pasik. Az egyik jelenetben valami olyasmit mond az ingatlanügynök végtelenül bánatos főhősnőnknek, hogy „fejezze be a szomorkodást, ha így folytatja, azzal arra kényszerítene, hogy szerelmeskedjek önnel, pedig még sosem voltam hűtlen a feleségemhez.” Aztán ott van Marcello, aki meg megtiszteltetésnek veszi Frances ajánlatát, ami ugye nem egy keringőre szóló felkérés volt. Tényleg ilyen lennének ezek az itáliai macsók? Vagy némi túlzással ábrázolják őket a Napsütötte Toszkánában? Nos, a választ nem tudom. Mindenesetre annyit mondanék, ennek érdemes lenne utána járni. Mamma mia!

 

Címkék: , , ,

;;
Subscribe to: Bejegyzések (Atom)

Template by:
Free Blog Templates