Világ és egyéb katasztrófák

Van az úgy, hogy három hónapig sem járok mozi közelében. Aztán valamilyen rejtélyes erő mégis odavonz és csak ámulok és bámulok: akad vagy 4-5 film, amit szívesen megnéznék. Ilyenkor általában 1-2 mindig kiesik a szórásból (legalábbis mozi-élményt tekintve), de az internet csodáinak köszönhetően hamar bepótlásra kerül. Az út is ebbe a kategóriába tartozik: A Gyűrűk ura trilógiától kezdődően Viggo Mortensen legkedvencebb színészeim közé sorolódott, minden ami vele kapcsolatos, számomra kötelező alkotás. Talán tavaly röppent fel az a hír, hogy visszavonul a színészettől és más művészeti területen bontakozik ki (ugyanis ő verseket ír, zenél és fest is), így számomra teljesen meglepő volt, hogy mégis lehet vele találkozni a moziban. Persze az is megeshet, hogy ez az utolsó filmje, ennek forgatása után/közben tette a kijelentést. Mindenesetre én bízom benne, – és Az út is tanúbizonysága, ha eddig kételkedett volna akárki is – hogy Viggo Mortensennek helye van és szükség van rá a mai moziverzumban.

Az út Cormac McCarthy regényének adaptációja, amely az emberiség sötét utópiáját tárja a néző elé. A Földet egy rejtélyes természeti csapás érte, melynek következtében megszűnt az energiaellátás, kihaltak az élőlények, az embereket pedig az éhínség pusztítja – szinte a végstádiumban kapcsolódhatunk bele a történetbe. Egy apa és fia (nincs nevük) az óceánpartra indul, minden ingóságuk belefér egy rozoga bevásárlókocsiba. Útjuk során számtalan típusú emberrel találkoznak, és igazából csak egymásra tudnak támaszkodni, a többieket valamilyen érdek hajtja. Megható és megdöbbentő történet ez, amely végén egy halovány reménysugár megcsillan – de mégsem tölti el jóérzéssel a nézőt.

Általában nem szoktam szeretni az annyira sivár filmeket, amelyből hiányoznak a színek és a mosoly, ám ezúttal valami más volt. Végigizgultam a filmet, drukkoltam főhőseinknek, megdöbbentem a nyers valóság láttán (kannibalizmus, betegség, kegyetlenség, kilátástalan jövő) és amikor egy cseppnyi szeretet csöppent a néző felé, egyszerűen nem bírtam magammal és elkezdtek potyogni a könnyeim. Pedig nem vagyok az az érzelgős típus, nagy ritkán csak moziban esik meg velem ilyen, nem otthon a késő esti órákban a sötétben. Ilyen film Az út – nem lehet elmenni mellette szó és érzések nélkül, mindenkit megérint.

Viggo Mortensen bozontosabb volt, mint bármikor és annyira jól játszott, mint mindig. Szerintem telitalálat volt a fiát védelmező apa szerepére. Megdöbbentő erővel hozta azt az érzékeny lelkű férfit, akit a sors kényszerített erőszakra – gondoljunk csak bele, hányszor akarta elsütni a fegyverét és mennyiszer tette meg valóban. Hitelesen játszotta az ambivalens figurát, aki egy csöndes, szolid ember, ám fiáért képes bármit megtenni, önfeláldozóan harcol a túlélésért. Az utolsó, tengerparti jelenetében törött el nálam az a bizonyos mécses, régen láttam ennyire megható jelenetet. Gondolkodtam rajta, hogy mikor sírtam ennyire egy filmen – hát azt hiszem az is éppen Viggohoz és a Gyűrűk urához köthető, bár az más tészta volt, hiszen az a hihetetlen látványvilág és a három éve tartó Tolkien-őrület végső titkainak leleplezésekor történt, aminél szinte elkerülhetetlen volt pár könnycseppet elmorzsolni.

Akár ez volt Viggo utolsó filmje, akár nem – rendkívüli alkotás. Szerintem méltón búcsúzás ez a filmvilágtól, ha pedig mégis lenne folytatás, az annál jobb lenne. :) Visszakanyarodva a filmhez: felmerülhet a kérdés a nézőben, hogy mégis miért mentek a tengerpartra? Engem is csak sodortak az események és a film vége után jutott eszembe ez a kérdés. Aztán miután járattam az agyam rajta, megszületett a válasz: ha nem mentek volna, nem lett volna semmi cél az életükben, semmi reménysugár – ez tartotta őket életben. Ha ez nem lett volna, vagy hamar meghúzták volna a ravaszt, vagy rosszabb esetben ők is épp olyanokká váltak volna, mint akiktől mi nézők megbotránkoztunk a film közben. Ám apa és fia megmaradt embernek. Kb. erről szól Az út. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki valami színvonalas és elgondolkodtató alkotásra vágyik.