Világ és egyéb katasztrófák

Következzék egy kis iromány a legutóbbi James Bond filmről (ami szerintem az eddigi legjobb!)

2012. a jubileum jegyében telik a 007-rajongók körében, hiszen éppen ötven éve mutatták be az első James Bond filmet. A számtalan megemlékező program tetőpontja a legújabb, szám szerint a 23. mozifilm, amely mostanáig minden nézettségi rekordot megdöntött.

A Skyfall bemutatójának időpontja már évek óta csúszik, viszont a fél évszázados eseménysorozat megfelelő apropót nyújtott, hogy végre valahára elkészülhessen a legújabb Bond mozi. James Bond jelenlegi megformálója Daniel Craig, aki ezúttal harmadszorra bújt a világhírű titkosügynök bőrébe – és további két filmre szól még a szerződése. Annak idején óriási port kavart az angol színész leigazolása, mivel teljesen más koncepció irányába kezdett haladni általa a kémjátszma. A Casino Royale és A Quantum csendje James Bond kezdőéveit mutatja be, amikor még zöldfülűként és hiperkütyük nélkül üldözte a legmegátalkodottabb ellenségeket. Craig körüli botrány a harmadik film idejére már lecsillapodott: vannak, akik a legjobb James Bondnak tartják, mások az eddigi legrosszabbnak – viszont köztes vélemény nem igazán létezik. Mindenesetre a kritikusok elégedettek vele, ennek a legékesebb példája, hogy James Bond ötven éves története során ő az eddigi egyetlen, akit színészi játékáért filmes díjjal jutalmaztak.

A Quantum csendje, mint átlagos Bond-film, négy év szünet, jubileumi évforduló – a film készítőinek mindenképpen bele kellett adniuk apait-anyait, hogy a 007-es mostani visszatérése óriásit durranjon. Első lépésként megnyerték azt a Sam Mendest a film rendezőjének, aki az Amerikai szépség című alkotásával nemcsak egy kultuszművet teremtett, hanem Oscar-díjat is kapott érte. Mellékszerepekben olyan nagyságokat láthatunk, mint a szintén Oscar-díjas Javier Bardem és Ralph Fiennes. Előbbi igazán formabontó külsővel jelenik meg, hiszen a szívdöglesztő latin sármőr ezúttal szőke hajkoronával és szemöldökkel tündököl a filmben, ráadásul nem tipikusan macsó szerepkörben.


Ralph Fiennes is meglepő karaktert kapott, hiszen Lord Voldemort és hasonlóan sötét karakterek után ismét visszatért a jó oldalra. Viszont láthatóan őt sem kíméli az idő vasfoga és látványos kopaszodásnak indult. Daniel Craig sem a fiatalságával hódít, ráadásul a történet szerint is a korával van némi probléma. Talán ő az első James Bond, aki ősz borostával hódít a filmvásznon, viszont mindez továbbra sem von le színészi teljesítményéből. Az általa megformált James Bond egyszerre kemény, szenvedélyes, lázadó, makacs, lojális, rendkívül humoros és végtelenül angol.

A Skyfall ezúttal nem tekinthető konkrétan az előző Bond-film folytatásának, teljesen önálló történet. A sztori középpontjában M (Judi Dench) áll, akinek múltjáról számtalan titkot megtudhatunk – de mindenki kedvenc 007-ese is tartogat meglepetéseket. Az utóbbi két film teremtette hagyományokat követve, a Skyfall középpontjában nagyobb súllyal bír a karakter-ábrázolás és jellemfejlődés, mint maga az akció. Minden szereplő magában hordoz valamilyen egyéni drámát, amely rendkívüli feszültséggel látja el az amúgy sem izgalommentes történetet. Aki beül a filmre, egy percig sem unatkozik, nemcsak a lövöldözős jelenetek miatt, hanem a történet is igazán izgalmas, ráadásul élvezet látni a saját szerepeikben lubickoló színészeket, akik láthatóan élvezik, amit csinálnak.

Akció, dráma, humor, angol eleganciával spékelve – minderre jegyet válthatunk, ha megtekintjük a legújabb James Bond filmet. Emellett nem elhanyagolandó, hogy Nagy-Britannia legnépszerűbb énekesnője, Adele írta és énekli a film betétdalát.

Kellemes szórakozást kívánunk!

007 – Skyfall (Skyfall, 2012)

Angol-amerikai akciófilm, 140 perc

Főszereplők: Daniel Craig, Judi Dench, Javier Bardem, Ralph Fiennes

Rendező: Sam Mendes

Forgalmazó: Fórum Hungary


Forrás

Viszont azt is olvastam, hogy Dominic West játssza Burtont (ami oké), viszont Elizabeth Taylor szerepét Helena Bonham Carterre osztották - ami felettébb meglepő! Nem a színészi adottságokkal van baj, hanem egyszerűen a megjelenéssel... Számomra Elizabeth Taylor afféle szent, és mindig hozzá hasonlóan képzeltem el nagymamámat fiatal korában. Volt megjelenése, stílusa, kifinomultsága, eleganciája. Ellenben Helenának csak a származása felsőrendű. Mondjuk ő is elmondja a fent említett cikkben, hogy semmiben sem hasonlít Taylorhoz, szerepének lényege, hogy elkapja azt a hangulatot és érzést, amely a színpadi próbákat átjárta. Még annyi hozzáfűzni valóm lenne mindehhez, hogy a sors érdekes fintora, hogy Helena férjének a valóságban is Burton a vezetékneve - talán ez segít neki jobban azonosulni... :DDD

És jöjjön néhány kép, hogy hangsúlyozzam a kontrasztot!

Íme Elizabeth Taylor szépségének teljében:

Elizabeth Taylor és Richard Burton - nyilvános eseményeken:

És Helena Bonham Carter a 2013-as Golden Globe díjátadón. Mintha madárfészek lenne a fején. A ruhája elég boszorkányos, a táskája pedig bortányos!

De ez nem meglepő tőle, hasonló eleganciával veszi át a filmes díjait:

Az előző postomat folytatva most is egy Fantomhoz kapcsolódó tartalmat tennék közzé, szintén akkor este néztem újra az egyik kedvenc interjúmat. Ezen a videón mindig nevetek - nemcsak jól néz ki, de micsoda humora is van Gerard Butlernek! :D Az interjúkészítő pedig inkább no comment... :DDD

Egyik nap nosztalgiáztam és megnéztem egyik kedvenc musicalemet, Az Operaház fantomját. Utána még nem voltam eléggé álmos és szörföltem a Youtube-on hasonló tartalmakat keresve. Ekkor bukkantam rá a fenti videóra, amely a film egyik kivágott jelenete és még a DVD-kiadás extrái közül is hiányzik. Szerintem legalább oda felkerülhetett volna. Amúgy ez a dal nincs benne az eredeti musicalben, gondolom kifejezetten a filmhez - vagy Gerry hangjára - írták. Már csak ebből a megfontolásból is betehették volna a filmbe, hiszen pl. a mostani Oscar-Gálán is jelölték A nyomorultak musicalfilmből a Suddenly-t Hugh Jackman előadásában - és ez szintén egy olyan dal, amelyet a megfilmesítés alkalmából alkottak a szerzők. Amúgy meg szép ez a dal, szívhez szóló a szövege és Gerry hangja is gyönyörűen szól benne. Ráadásul a Fantom karakterét is jobban árnyalja, hiszen megismerhetjük az igazán magányos oldalának gyötrelmeit is.

Victor Hugo regényének legutóbbi változatát óriási várakozás előzte meg, mivel minden idők legnépszerűbb musicalje került a vászonra. A főszerepekben pedig olyan világhírű színészeket láthatunk, mint Hugh Jackman, Anne Hathaway vagy az Oscar-díjas Russell Crowe. Apropó Oscar-díj: a filmet összesen 8 jelölést szerzett, köztük a legjobb film, férfi főszereplő és női mellékszereplő díját.

A nyomorultak musicalt világszerte több mint 60 millió ember látta, 43 ezer előadáson, már 42 országban, 21 nyelven a bemutatója óta eltelt eddigi 27 év során. Londonban 1985-ben tartott premier óta megszakítás nélkül játsszák, így pillanatnyilag A nyomorultak a leghosszabb ideje műsoron lévő musical a világban. Victor Hugo regényéből már több filmadaptáció készült az évek során, például Jean Gabin, Jean-Paul Belmondo, Gerard Depardieu vagy Liam Neeson főszereplésével. Azonban a zenés változatát még nem filmesítették meg, ráadásul évek óta nem láthattunk kosztümös musicaleket a mozivásznon – így a karácsony környéki premiert rendkívüli felhajtás övezte.

A film forgatása közben is számtalan információ szivárgott ki, láthattunk képeket a csontsovány és majdnem kopasz Anne Hathaway-ről, a torzonborz és elhanyagolt külsejű Hugh Jackmanről, hogy új hangtechnikával rögzítik a filmet (nem stúdióban veszik fel a dalokat, hanem a forgatáson elhangzottak kerülnek a vászonra), továbbá arról, hogy egy eddig sosem hallott dal is belekerül a filmbe. A musical zeneszerzője, Claude-Michel Schönberg kifejezetten Hugh Jackman hangjára szerezte a Suddenly-t, amelyet a legjobb betétdal kategóriában Oscar-díjra nomináltak.

A nyomorultak története és a dalok (egyetlen kivétellel), mindenki számára ismerősek, így nem egyszerű valami újat vagy emlékezeteset alkotni a közönség számára. A rendkívüli látvány és a monumentális díszletek azonban kevésnek bizonyultak volna, ha nem találták volna meg az ideális színészeket is. Hugh Jackman minden eddiginél erősebbet alakított. Már régóta várt egy musical főszerepre és Jean Valjean karakterét jóformán ráöntötték. Köztudott, hogy Jackman számtalan jótékonysági kampányban részt vesz, ezen felül saját kávéforgalmazó cégének bevételét 100 százalékosan a harmadik világ éhezői számára ajánlja fel. Két örökbefogadott gyermekét neveli feleségével és híres családcentrikusságáról. Továbbá Jackman előbb volt musicalszínész, mint filmsztár, így zenei képzettsége is teljes mértékben adott. Ez a szerep, akár élete nagy alakítása lehet – bár ki tudja, mit hoz még a jövő. Mindenesetre Jean Valjean-ként mindent megtesz, amit e szerep megkövetel és másfél hónap múlva kiderül, hogy Oscar-díjjal is jutalmazzák-e érte.

Javert felügyelő szerepét a szintén ausztrál Russell Crowe-ra osztották, ami olyan szempontból meglepő, hogy korábban semmilyen téren sem nyilvánultak meg énekesi ambíciói. Ez kissé érződik is, azonban jellegzetes hangszíne és drámai alakítása feledteti énektechnikai hiányosságait. Crowe Javert-je a maga módján rendkívül egyszerű, másrészt nagyon is összetett, kemény, ugyanakkor érzelmes – éppen ahogy Victor Hugo megálmodta.


A mellékszereplők közül kiemelendő Anne Hathaway alakította Fantine, akinek mindössze pillanatai voltak a filmben, viszont nem akármilyenek – minden létező filmes díjra felterjesztették érte. Érdekes, hogy a musical legismertebb dalát, az I dreamed a dream-et (Álmodtam egy álmot) egy alig színen lévő szereplő énekli, viszont a mostani feldolgozásban is minden valószínűséggel a néző emlékezetébe égnek ezek a képsorok. Hathaway már korábban is bizonyította, hogy korosztálya egyik legkiemelkedőbb színésze, viszont mostani alakításával a filmtörténet legnagyobbjai közé emelkedhet. Ráadásul a statisztika is azt bizonyítja, hogy a külső elcsúfításával járó szerepeket előszeretettel díjazza az Akadémia, így a rövid hajú, ijesztően sovány és beesett arcú Hathaway talán kategóriája legnagyobb esélyese.

További mellékszerepekben láthatjuk a Mamma Mia! musicalből ismert Amanda Seyfried-et, aki Cosette-et alakítja (a többiekhez képest egészen feledhetően), Marius megformálója a szeplős Eddie Redmayne (Egy hét Marilynnel, A katedrális), akinek ez az első zenés szerepe és láthatóan küszködik vele. Éponine-t a gyönyörű hangú Samantha Barks alakítja, aki már évek óta játssza e szerepet Londonban.


A Thénardier házaspár megformálói Sacha Baron Cohen és Helena Bonham Carter, akik már korábban is játszottak együtt musicalfilmben, méghozzá a mostanihoz hasonló szerepben láthattuk őket a Sweeney Todd – A Fleet street démoni borbélyában, de még mindig élvezettel játsszák e karakter-típust.

A nyomorultak rendezője A király beszédét is jegyző Tom Hooper. Az eddigi filmes jelölések szerint most számíthat akkora díjözönre, viszont amennyiben a közönséget megragadja alkotása, mindez mellékes is. A nyomorultak ezen monumentális feldolgozása emlékezetes élményt okoz nézőinek, szépséget, szeretetet, megható perceket ad. Ahogy Victor Hugo is írta, ez a történet „egészében és részleteiben, elejétől végéig haladás a rossztól a jóhoz, az igazságtalantól az igazságoshoz, a hamistól az igazhoz, az éjszakától a nappalhoz, az étvágytól az öntudathoz, a rothadástól az élethez, az állatiasságtól a kötelességhez, a pokoltól a mennyországhoz, a semmitől Istenhez.”

Ez az év sem érhet véget anélkül, hogy ne írnék az idei tehetségkutatókról pár sort. Legélénkebben Antal Timi és a Somewhere over the rainbow előadása maradt meg, amelytől szinte elaléltak a mentorok. Én nem értem, miért? Lehet velem van a baj? Számomra az Óz, a csodák csodája betétdala egy kedves, kellemes melódia, amely feleleveníti a gyermekkort és azt a világszemléletet, amelyre felnőttként már nem vagyunk képesek. Kedves, fülbemászó dallam, amelyet csak úgy dudorászik magában az ember. Antal Timi viszont torka szakadtából üvölti - a tetőponttól szabályosan a fejem is megfájdult egyik alkalommal. Több esélyt is adtam neki, többször megnéztem, hogy mi ebben az a nagyon jó, de még mindig nem jöttem rá. Akinek tetszik, legyen szíves megírni, hogy mit érez a dallal kapcsolatban, mert tényleg rettentően érdekel. Nem vitatom, hogy Timi őstehetség és technikailag bravúros dolgokat művel (és nem mellesleg a döntőben neki szurkoltam, így nem bántásként írom ezt a bejegyezést), de egyszerűen nem illik hozzá a dal sem, a dalhoz pedig ez az ordítás. Tudom, hogy nem Timi hibája, mert létezik ennek a dalnak egy ilyen verziója, aminek a végén ennyire mennybe megy az énekes - de nem értem, hogy jön ez a szöveghez. Ezt is elmagyarázhatná nekem valaki. :)