Világ és egyéb katasztrófák

Van Helsing, Frankenstein, vámpírok és vérfarkasok – mindig is érdekeltek lány létemre az ilyen történetek. Hát igen, aki Ollókezű Edwardon nevelkedik… Tehát nem volt kérdés, hogy megnézem a legújabb Farkasember filmet, amelyhez további ajánlólevélnek tűnt Anthony Hopkins és Benicio Del Toro neve. Utólag, ha más nem is, legalább annyi tanulságot szolgált a film, hogy nem szabad bedőlni a nagy nevek vonzó hatású varázsának.

Alapvetően a legprimitívebb farkasember történetet mutatja be a film: rejtélyes halálesetek történnek, amelyeket – mint kiderül – nem ember okoz. Aztán egy köztiszteletben álló család tékozló sarját megharapja a fenevad, aki furcsa változásokon esik keresztül, végül a telihold hatására minden világossá válik. A helyzetet tovább bonyolítja egy szerelmetes hölgy és egy szigorú apa jelenléte – aki jócskán tartogat „meglepetéseket”. Nem is tudom, valamivel ütősebb, illetve fordulatosabb sztorit vártam. Egyedül az izgatott a film közben, hogy mi lesz ennek a szerencsétlen vándorkomédiásnak a végzete – de amire a cselekmény a tetőpontjára hágott, már nem volt min izgulni, abszolút sejthető és kiszámítható volt minden.

Minden filmes kritikámban meg szoktam emlékezni a színészi alakításokról – ezúttal nincs miről írni. Se Anthony Hopkins, se Benicio Del Toro, se Emily Blunt, se Hugo Weaving nem csinált semmi olyat, amiért azt lehetne mondani, hogy rendkívül jó vagy borzasztóan rossz volt. Ezek a színészi átlagmunkák nagyjából összhangban voltak a film forgatókönyvével - semmi új a nap alatt, semmi meglepő, igazából semmi maradandó és emlékezetes. A film hangulata és látványvilága kellően sötét és érezni lehet a sátáni gonoszt a levegőben, ám egy idő után, amikor minden nyilvánvalóvá válik a néző előtt, akkor ez eltűnik, pedig a film fele még hátravan. A lassan bontakozó cselekmény kuszasága hirtelen megoldódik, a végkifejletig viszont unalmas és vontatott jelenetsort kapunk.

Egyetlen dologra viszont lehet mindenféle jelzőket aggatni a filmmel kapcsolatban és ez nem más, mint az elrontott farkasember-grafika. Úgy ahogy van, leginkább egy majomra vagy medvére emlékeztet ez a fenevad, legalábbis bármi másra, de egy farkasra semmiképpen sem. A másik pedig a jószág hangja – nem vicc, leginkább a tehén múgásához tudnám hasonlítani, amikor először kiereszti ami a torkából a felszínre akart törni. Egyszerűen nevetséges ez a 2010-es farkas kreáció – nem igaz, hogy nem tudtak volna valami jobbat csinálni. Szerintem a Farkasember tipikusan az a kategóriájú alkotás, amiről sokat beszélnek a bemutató környékén, illetve talán még akkor is, amikor megjelenik DVD-n, de ezután egy évvel már a 990 Ft-os lemezek között lesz, öt év múlva meg a kutya - na jó, farkas – se fog emlékezni rá.

A Farkasember egy óriási csalódás volt, többet vártam tőle. Hallottam valami olyasmit, hogy ez a film azért rendkívüli, mert az ősi, a legelső farkasemberes filmekhez nyúl vissza: igen, azok filmtörténeti alkotások, ez viszont egy béna koppintás, amely a 21. században nem többnek, mint viccesnek hat. Gondolkodtam azon is, hogy vajon milyen műfaji besorolás adná vissza a Farkasember valóját: vígjátéknak gyenge, kalandfilmnek vontatott, horrornak limonádés, drámának túl egyszerű, romantikusnak érzelmetlen, sci-finek kevés. Talán az ’amerikai film’ írná le legjobban milyen is ez a Farkasember: semmitmondó.