Világ és egyéb katasztrófák

Korábban már írtam egy bejegyzést a Wrecking Ball-ról, amely azóta még nagyobb kedvencemmé vált. Ráadásul a napokban egy díjkiosztón élőben is előadta Miley Cyrus. Ha megfigyeljük, mindegyik fiatal sztár átesik azon a korszakon, amikor meghökkenteni kívánják a közönséget, majd pár év múlva kevésbé polgárpukkasztó módon, de még mindig magukra vonják a figyelmet, bármit is tegyenek. Miley ennek a folyamatnak az elején jár, és a drasztikus stílusváltás után leginkább öltözködésével kerül a középpontban: ez a mostani fellépő ruha amennyire kislányos a cicás mintájának köszönhetően, legalább annyira kihívó ha az alsó részét nézzük - ami inkább egy óriási bugyi, mintsem nadrág... Azonban leginkább mégis a háttérben lévő tátogó cicát emelném ki. Szerintem egyrészt meglepő: ugyan már, ki az az idióta, aki úgy akar felnőtté válni, hogy egy cuki cicus szájába adja az igazán csajos dalát. Azonban a válasz erre a következő: Miley továbbra is Miley, benne még mindig ott van az a kislány, akit mindenki megszeretett - viszont közben felnőtt és más témák foglalkoztatják. Nekem nagyon tetszik ez az ötlet. Ráadásul annyira érzelmesen énekel, annyira ott van a színpadon és átad mindent, hogy a kutyát sem érdekli, hogy a szinte a cappella rész után elrontja a belépőjét és egy kis csúszással jön a refrén. Nagyszerű előadó, remélem, sok ilyen dala lesz még.

Wrecking Ball

We clawed, we chained our hearts in vain

We jumped never asking why

We kissed, I fell under your spell.

A love no one could deny

Don't you ever say I just walked away

I will always want you

I can't live a lie, running for my life

I will always want you

I came in like a wrecking ball

I never hit so hard in love

All I wanted was to break your walls

All you ever did was wreck me

Yeah, you, you wreck me

I put you high up in the sky

And now, you're not coming down

It slowly turned, you let me burn

And now, we're ashes on the ground

Don't you ever say I just walked away

I will always want you

I can't live a lie, running for my life

I will always want you

I came in like a wrecking ball

I never hit so hard in love

All I wanted was to break your walls

All you ever did was wreck me

I came in like a wrecking ball

Yeah, I just closed my eyes and swung

Left me crashing in a blazing fall

All you ever did was wreck me

Yeah, you, you wreck me

I never meant to start a war

I just wanted you to let me in

And instead of using force

I guess I should've let you win

I never meant to start a war

I just wanted you to let me in

I guess I should've let you win

Don't you ever say I just walked away

I will always want you

I came in like a wrecking ball

I never hit so hard in love

All I wanted was to break your walls

All you ever did was wreck me

I came in like a wrecking ball

Yeah, I just closed my eyes and swung

Left me crashing in a blazing fall

All you ever did was wreck me

Yeah, you, you wreck me

Yeah, you, you wreck me

„Daisy fiatal volt, és az a mesterséges világ, amelyben élt, orchideák illatától volt terhes, a napok könnyeden felszínes, derűs társaságban teltek, s az új esztendő ritmusát diktáló zenekarok új muzsikával dalolták el az értelmét és szomorúságát.” F. Scott Fitzgerald

A nagy Gatsby-t érte az a megtiszteltetés, hogy az idei Cannes-i Filmfesztivál nyitóalkotása lehessen. Azóta számtalan nézőt csábított a mozikba és igazi kasszasikerré vált. F. Scott Fitzgerald történetének ez már a második filmes adaptációja. 1974-ben Robert Redford főszereplésével elevenedett meg az az álomvilág, amely még ma is képes elvarázsolni a nézőket. Mint minden második vagy többedik filmes feldolgozásnál felvetődik az a kérdés, hogy érdemes-e ismét leforgatni az adaptációt. A nagy Gatsby esetében a válasz egyértelmű, hiszen olyan irodalmi klasszikusról van szó, amelynek mondandója univerzális – és nem árt neki a felturbózott látványvilág.

A mostani feldolgozás főszerepeiben Leonardo DiCaprio-t, Carey Mulligant és Tobey Maguire-t láthatjuk. A rendező Baz Luhrmann, akinek olyan filmek fűződnek nevéhez, mint a Moulin Rouge, Ausztrália vagy a szintén DiCaprio főszereplésével készült Rómeó és Júlia film. Ennek tükrében, már mindenki maga előtt láthatja, hogy milyen látványvilágra is számítson a rendezőtől egy olyan történet esetében, amely a ’20-as évek Amerikája felső tízezrének fényűzését és partizását mutatja be. Azonban maga a történet nem sikkad el a lenyűgöző díszletek között, sőt!

A nagy Gatsby egy szerelmi történet: a szegény családból származó Jay Gatsby minden erejével azon munkálkodik, hogy hatalmas vagyont szerezzen, irigylésre méltó körülményeket teremtsen, amellyel lenyűgözheti fiatalkori szerelmét, a gazdag családból származó – és már férjezett – Daisy-t. Gatsby sok év után a semmiből bukkan elő és szomszédja, Nick segítségét kérve megszervez egy találkát Nick unokatestvérével, aki nem más, mint Daisy. Innentől az események gyors egymásutánja következik, amelyből többféle karakter portréja rajzolódik ki: láthatunk igazi barátságot, őszinte szerelmet, felelőtlen embereket, hűtlenséget és érdek-kapcsolatokat. A film után elmerenghetünk azon, hogy mennyire lehetséges avagy érdemes a múltbeli eseményeket újra átélni vágyni vagy milyen kis hajszálon múlhat a boldogságunk. Illetve arra is gyönyörű példát kapunk, hogy a csillogás valójában milyen ürességet rejthet.

Érdemes összehasonlítani egy kicsit a két filmes adaptációt. Az 1974-es feldolgozásban igazából nem a háttér és a díszletek csillogtak, hanem a főszereplők. A fiatal Robert Redford szemkápráztató látvány nyújtott Gatsby-ként és a Mia Farrow által alakított Daisy nem tűnt egy kelekótya fruskának. Az egész film hangvétele komolyabb volt, nem láthatók benne a mai szórakoztatóipar által megkövetelt kötelező poénok és sziporkák, semmit nem játszottak túl a színészek, abszolút hitelesek voltak. Viszont érdekes módon maga a történet is kevésbé lett szájbarágós és sok mindent bíztak a nézők fantáziájára, néhány dologra csak következtetni lehetett. Ezzel szemben a mostani feldolgozásban nem marad nyitva egyetlen kérdés sem a szereplőkkel kapcsolatban, mindenkit el tudunk helyezni, értjük vagy legalábbis átlátjuk, mi hajtja őket. Ezáltal maga a történet is jobban eljut a nézőkhöz, jobban lesújtja őket, jobban a karosszékbe szögezi a nézőt. Igazi 21. századi sikerfilmet alkottak, amelyben minden megvan, ami az igényes szórakozáshoz kell a mai ember számára.

„…És ahogy visszaszállt képzeletem ebbe a régi, ma már ismeretlen világba, elgondolkoztam rajta, hogyan láthatta meg Gatsby első ízben Daisyék csónakkikötőjének zöld lámpáját. Messziről érkezett erre a kék párákba burkolt pázsitra, és olyan közel jutott álmának megvalósulásához, hogy szinte elérte a kezével. Nem tudta, hogy ez az ábránd már réges-régen a múlté, eltűnt a közeli nagyváros dübörgő és nyüzsgő zsivaja mögötti, hatalmas ország végtelen tájain, a messzi éjszakában. 

Gatsby hitt a zöld fényben, a mámorító jövőben, amely pedig évről évre mind messzebb távolodik tőlünk. Ha kisiklott is a kezünkből, mit számít? – holnap még gyorsabban futunk, s a karunkat még messzebbre tárjuk ki… Hogy majd egy szép reggelen… Így törjük a csapást, hajtjuk hajónkat előre, szemben az árral, hogy a végén mindig a múltba érkezzünk.” F. Scott Fitzgerald

A nagy Gatsby (The Great Gatsby, 2013)

amerikai-ausztrál romantikus dráma, 145 perc

Főszereplők: Leonardo DiCaprio, Tobey Maguire, Carey Mulligan

Rendező: Baz Luhrmann

Forgalmazó: InterCom

Forrás

Az Egyesült Államokban csak a tévében sugárzott életrajzi dráma igazi botrányfilm, amely bepillantást enged az amerikai szórakoztatóipar kulisszái mögé, és egy nem mindennapi affért mutat be (Michael Douglas és Matt Damon interpretálásában).

A Túl a csillogáson cím valószínűsíthetően a Túl a barátságon-ra hajaz, mivel mindkét film két férfi szerelmét mutatja be. Viszont az is igaz, hogy az eredeti címet (Behind the Candelabra – A gyertyatartó mögött) sem torzítja annyira: arra utal, hogy a főszereplő zongorista mindig gyertyákkal vette körül magát a színpadon, a film pedig a magánéletéről szól. Mindenesetre a film készítőinek nem állt szándékában párhuzamot vonni a Túl a barátságon-nal, (annak eredeti címe Brokeback Mountain), aki látta mindkettőt, tudhatja, hogy mind hangulatában, mind mondandójában ég és föld a különbség köztük.

A Túl a csillogáson Lee Liberace nevű zongoristáról szól, aki az ötvenes évektől Amerika egyik legjobban fizetett és legnépszerűbb sztárja volt. Hazánkban jóformán ismeretlen – viszont ez közel sem jelenti azt, hogy nem érti meg a magyar néző a filmet előismeretek nélkül. Ráadásul a történetbe egy olyan személyen keresztül kapcsolódhatunk be, aki éppen akkor találkozik először Liberace-val (Michael Douglas), így tényleg nem szükség korábbról ismernünk a munkásságát. Az akkor már nagymenő sztár és a fiatal, szegény sofőr (Matt Damon) között szerelmi viszony szövődik, amely mindkettejük életét megváltoztatja. Egyrészt láthatjuk, hogy a színpadi csillogásért mi mindenre képes egy sztár, másrészt szemtanúi lehetünk, hogyan hat mindez egy egyszerű emberre. A film érdekessége, hogy Scott Thorson könyvén alapul (akit a filmben Matt Damon játszik), így igazából csak az egyik oldalról ismerjük meg kapcsolatukat.

Állítólag azért nem vállalta be egyik amerikai filmforgalmazó vállalat sem, hogy moziba viszi a Túl a csillogáson-t, mert még az Egyesült Államoknak is túlságosan „melegnek” bizonyult a film. Európának már nem. Valójában a filmben ötvöződik minden olyan meleg-sztereotípia, amely nem feltétlenül jellemző a hétköznapokban: láthatunk csillogó és feltűnő ruhákat, erőteljes sminket, festett hajat vagy parókát, affektálást hallhatunk, plasztikai műtétekbe nyerhetünk bepillantást. Valószínűleg az európai néző rájön, hogy a film lényege nem a túláradó melegségben rejlik, hanem abban, hogy a sztárság mennyire eltorzíthat egy embert, hogy a csillogás csak egy látszatvilág és semmi köze a valósághoz.

Mivel az HBO forgalmazza a filmet eredendően, így csak tévéfilm kategóriában indulhat a díjkiosztókon. A tévés Oscarnak nevezett Emmy-díj gálán a Túl a csillogáson nem kevesebb, mint 11 díjat zsebelt be: köztük legjobb látványtervezés, kosztüm, smink, frizura, zene, rendezés, főszerep. Illetve a Cannes-i Filmfesztiválon Arany Pálma jelölést hozott az Oscar-díjas Steven Soderbergh rendezőnek. (Akinek állítólag ez az utolsó filmje és visszavonul. Eddigi legismertebb rendezései: Szex, hazugság, video, Erin Brockovich – Zűrös természet, Traffic, Ocean’s Eleven/Twelve/Thirteen, Mellékhatások, Magic Mike, Solaris, Mint a kámfor). Michael Douglas alakítása felejthetetlen ebben a filmben, a kritikusok szerint ilyenért Oscar-díjat szoktak adni – ha nem tévéfilm lenne. Akármennyire is köti le a néző figyelmét a film tartalma, az biztos, hogy Douglast öröm nézni, mennyire élvezi ezt a karaktert játszani. Matt Damon játéka is érdekes lenne, de kicsit elhalványul Douglas mellett. Mindenesetre nagyszerű és emlékezetes párost alakítanak, valószínűleg sokáig fognak még róluk beszélni.

A Túl a csillogáson legerősebb része az utolsó tíz perc, amikor szemtanúi lehetünk, mivé is lett a nagy sztár, aki most AIDS-ben haldoklik. Halhatunk egy monológot is, amely Liberace ars-poeticája: „Álmodni a lehetetlent. Jobb lenni, mint ami vagy. Próbálkozni végtelenül elcsigázottan. Hogy elérjük az elérhetetlent. Ez az én utam: követni a csillagokat. Nem számít mennyire reménytelen. Nem számít, milyen messze van. Hogy adhassak, amikor már nincs mit. Hogy halálom után a becsület és az igazság tovább élhessen. És tudom, ha egyedül is maradok dicső utamon, a szívem nyugalomra lel, ha eljön a pihenés ideje.”

Túl a csillogáson (Behind the Candelabra, 2013)

amerikai életrajzi dráma, 118 perc

Főszereplők: Michael Douglas, Matt Damon

Rendező: Steven Soderbergh

Forgalmazó: Budapest Film

Forrás

A legénybúcsú témaköre évtizedre, időjárásra és országra való tekintet nélkül mindig aktuális. Ezekhez pedig hozzátehetjük az életkort is, hiszen akár 70-hez közel is lehet egy nagyot bulizni. Erre tökéletes példa, hogy Hollywood négy Oscar-díjas nagyágyúja összeállt egy igazi Las Vegas-i partihoz!

A Másnaposok trilógia után már semmin nem tudunk meglepődni, meddig fajulhat el egy legénybúcsú. Azonban akár még újat is mondhat egy olyan feldolgozás, amelynek főszereplői már 70 körül járnak. Las Vegas a végtelen lehetőségek tárházát kínálja a bulizni vágyóknak, bárkik is legyenek azok. Ámde főszereplőink nem akárkik, hanem négy világklasszis, Oscar-díjas színész, akikről már mindenki hallott: Michael Douglas (2 Oscar-díj – Tőzsdecápák, 1988, Száll a kakukk fészkére, 1976 ), Robert De Niro (2 Oscar-díj, Dühöngő bika, 1981, A Keresztapa 2, 1975), Morgan Freeman (1 Oscar-díj – Millió dolláros bébi, 2005) és Kevin Kline (1 Oscar-díj, A hal neve: Wanda, 1989). (Akárhogy is vesszük, Kline kicsit kilóg a sorból, hiszen nem az az őslegenda, mint a többiek, illetve kicsit fiatalabb is náluk. Elképzelhetőnek tartom, hogy eredendően másnak szánták a szerepet, de csak ő tudott beugrani.) Viszont akárhogy is legyen, a Last Vegas arról szól, hogy nagy színészek összejöttek egy kicsit bohóckodni – ennél többet senki ne várjon tőle.

A négy legenda, egytől egyig már letett pár dolgot (avagy szobrot) az asztalra. Mindannyian annyira karakteres és jellegzetes színészek, hogy egymaguk elvittek már sok-sok főszerepet a hátukon és beleírták nevüket a filmtörténetbe emlékezetes alakításaikkal. Ciki vagy nem ciki, ha erre vágynak, akkor megérdemlik, hogy végre poénkodjanak egy kicsit, nem kell mindig a dráma. A Last Vegas tulajdonképpen azért működik és azzal szórakoztat, hogy a főszereplők jól érzik magukat a bőrükben. A viccek tényleg viccesek (míg a Másnaposok harmadik részében nem feltétlenül) és látható, hogy élvezik egymás társaságát a nagy öregek. Ellenben túl nagy történetre ne számítsunk, se meglepő fordulatokra, se túl izgalmas karakterekre vagy emlékezetes alakításokra. A helyzetkomikumok és a jól megírt szövegkönyv miatt működik a nem mindennapi szórakoztatás.

A Másnaposok egyféle kifigurázása ez a film, amely megmutatja, hogy az idősebb korosztály is ki tudja használni a Las Vegas nyújtotta lehetőségeket és azt üzeni a nézőknek, hogy kortól független az, hogy bárki eltöltsön a régi barátokkal egy kellemes hétvégét. A film olyan szempontból kifejezetten ízléses, hogy mellőzi a gusztustalan és ordenáré poénokat (amiből tucatnyi van például a Másnaposokban), inkább kedvesen cikizgeti az idősödő korosztályt, semmint bántóan vagy megszégyenítő módon. Igazi fricska ez, hogy az öregek is meg tudják mutatni, hogyan kell kirúgni a hámból – nekik pedig nem kellenek extravagáns kalandok, hogy szórakoztassanak.

Azért érdemes megnézni a Last Vegast, mert ritkán látni ennyi színész óriást egyetlen filmben és az egésznek olyan hangulata van, mint egy osztálytalálkozónak. Kicsit le is döbbenhetünk, mennyire elszaladtak az évek és elmélázhatunk, hogy még a legnagyobbakat sem kíméli az idő vasfoga. Viszont láthatóan élvezték egymás társaságát és a mozivásznon átszűrődik mennyire jó hangulatban telhetett a forgatás. A film se nem több, se nem kevesebb, mint amit előzetesen elvárunk tőle. Mindenki jól szórakozhat rajta és kellemes másfél órás kikapcsolódást kaphat. Ha nem is leszünk bölcsebbek és nem traktálnak minket világmegváltó gondolatokkal, mégis megéri egy kicsit lazítani és egy utolsó nagy közös útra indulni négy legendával Las Vegasba.

Last Vegas (2013)

amerikai vígjáték, 105 perc

Főszereplők: Michael Douglas, Robert De Niro, Morgan Freeman, Kevin Kline

Rendező: Jon Turteltaub

Forgalmazó: Pro Video Film & Distribution Kft.

Forrás

A film megtörtént eseményeket dolgoz fel, amelyben a csillogó sztárvilág annyira elvakít hollywoodi fiatalokat, hogy betörnek kedvenceik házaiba és elhoznak szuvenírként pár darabot. Tanulságos történet, amely megosztja a nézőket és a kritikusokat egyaránt.

Hollywood, Los Angeles. A hírnév megszállottjainak városa. Itt mindenki ki akar tűnni, és ha nem jön össze a színészi sztárság, majd a bűn elvégzi a melót. Egy tinédzserekből álló csapat tagjai úgy próbálják magukévá tenni az amerikai álmot, hogy az interneten lenyomozzák különböző sztárok lakcímeit, majd betörnek házaikba, és értékes ingóságaikkal együtt távoznak. A fiatalok több mint három millió dollár értékben tulajdonítottak el luxustárgyakat, áldozataik között pedig olyan nevekkel találkozhatunk, mint Paris Hilton, Orlando Bloom, Lindsay Lohan. A Bling Ring néven elhíresült rablócsapat története remek tükörképe a mai hírnév- és luxus-hajhászó fiatalság naivitásának. A poénból bűnöző banda tagjainak esetén keresztül feltárulnak előttünk azok a kísértések, melyeknek kevés tinédzser tudna ellenállni: ami először jópofa balhénak tűnik, könnyedén eldurvulhat, így kapunk végül egy kijózanító betekintést a mai modern kultúrába.

A film rendezője Francis Ford Coppola lánya, Sofia, aki Oscar-díjat nyert az Elveszett jelentés forgatókönyvéért, és olyan filmek fűződnek nevéhez Marie Antoinette (Cannes-i Filmfesztivál, Arany Pálma jelölés), Made in Hollywood (Velencei Filmfesztivál, Arany Oroszlán). A Lopom a sztárom valamennyire a kritikusok által agyondicsért Made in Hollywood témakörét folytatja, amelyben egy kiégett hollywoodi színész főszereplésével tekinthetünk be a hollywoodi álom kulisszái mögé. A Lopom a sztáromban a rajongók vágyainak manifesztálódása áll a történet középpontjában: belépnek a kedvenc sztárjaik privát szférájába és az eltulajdonított cuccok által kicsit maguk is sztárokká válnak – legalábbis ők úgy érzik. A film által feldolgozott probléma teljesen kortárs, hiszen a közösségi oldalak virágkorát éljük, amely egyrészt közelít, másrészt távolít az emberektől. Olyanok kerülnek testközelbe, akikkel amúgy sosem találkoznánk (fizikailag távol vannak, netán híres emberek gondolatait is olvashatjuk személyes üzenőfalunkon), másrészt szívesebben töltjük az időt a Facebook előtt, mint mondjuk kint a parkban vagy húsvér emberek között. A film pedig ékes bizonyítéka annak, milyen káros hatása lehet, ha a megközelíthetetlennek tűnő sztárok elérhetővé válnak és ismerjük a például a napirendjüket vagy szokásaikat.

A Lopom a sztárom témája öt csillagos, viszont a feldolgozás mégis hagy némi kívánni valót maga után. Dokumentumfilm jellegű, amelyben csak az eseményeket látjuk, az ítéletet magunk alkotjuk meg a szereplőkről. Nagyon felszínesnek tűnt a karakter-ábrázolás, szinte csak bulizni és betörni látjuk a fiatalokat. Nem derül ki, hogy emellett vajon járnak-e iskolába, mióta ismerik egymást, hogyan jött nekik ez az őrült rajongás. A családi háttérről egy-két infó kiderül, de az is teljesen mellőz minden drámaiságot és úgy tűnik, mintha csak azért lenne a filmben, hogy essen pár szó is a szülőkről – akik azt hiszik, hogy mindent tudnak gyerekeikről.

Összességében elmondható, hogy a Lopom a sztárom trailere sokkal jobb, mint maga a film. Abban minden a helyén van és figyelemfelkeltő. A film viszont néhol unalmas, kicsit vontatott. De az tagadhatatlan, hogy gondolkodásra készteti a nézőket. Hihetetlennek tűnik, hogy léteznek ennyire álomvilágban élő fiatalok. Pedig tényleg léteznek, hiszen a film megtörtént eseményeket dolgoz fel. Nyilván arra sem kapunk választ, miként lehetne elkerülni az ehhez hasonló bűntényeket és hogyan előzhető meg az ennyire elvakult rajongás. Viszont a Lopom a sztárom felhívja a figyelmet a rossz példára és csak bízhatunk benne, hogy a szülők kicsit jobban odafigyelnek majd a gyerekeikre Hollywoodban.

Lopom a sztárom (The Bling Ring, 2013)

amerikai filmdráma, 95 perc

Főszereplők: Katie Chang, Israel Broussard, Emma Watson

Rendező: Sofia Coppola

Forgalmazó: Fórum Hungary

Forrás

A Föld után. Milyen érdekesen hangzik. Mi lehet a Föld után? Vagy hogyan? A történet megálmodója, Will Smith és az utóbbi évek legfélelmetesebb thrillerjeinek rendezője közös fába vágta fejszéjét. A végeredmény sokat vitatott lett, de mindenképpen érdemes egy kiadós elemzésre.

A történet a nem annyira közeli jövőben játszódik, amikor a Föld lakhatatlanná vált a környezetszennyezés miatt és az embereket egy másik bolygóra telepítették. Ott azonban nem zavartalan az élet, az úgynevezett ursa lényekkel próbálják elpusztítani az emberiséget. Legyőzésük nem egyszerű: az ursák megérzik a félelmet és ezt kihasználva gyilkolják meg védtelen áldozataikat. Az egyetlen esély a legyőzésükre az, ha valaki nem fél tőlük. Ez az adottság azonban kevesekben található meg.

A Will Smith által alakított karakter az első olyan ember, aki képes ursát gyilkolni. Ezáltal fiával szemben mindenkinek nagy elvárásai vannak - ami leginkább nyomasztja a fiatal srácot és a teljesítménye rovására megy a megfelelni vágyás kényszere. Úgy adódik, hogy apa és fia egy bevetésre indul, azonban egy szerencsétlenség következtében a Földön kötnek ki, ráadásul csak ők ketten élik túl a katasztrófát. Illetve egy ursa. A másfél órás film nagyrészt a Földön játszódik, ahol minden élőlény arra hivatott, hogy elpusztítsa az embereket. Ráadásul a fiúnak szembe kell néznie saját félelmeivel, hogy kijussanak erről a szörnyű helyről.

A Föld után egyik érdekes eleme a félelem bemutatása. Az ursa-gyilkoló főhős azzal bíztatja a fiát, hogy a félelmet valójában saját magunk generáljuk a fejünkben. Azért félünk, mert úgy érezzük, hogy félnünk kell – pedig valójában nem kellene. Érdekes, hogy ezt az alapgondolatot egy sci-fiből kapja meg a néző, nem pedig egy művészibb alkotásból, ami valami nagyot akar mondani. Másrészt elgondolkodtató a Föld sorsa is: minden nappal egyre közelebb jutunk ahhoz, hogy bolygónkat tönkretegyük. Ez nem titok. Viszont a felvillantott jövőkép sem túl szimpatikus: talán jobb lenne itt megállni, elgondolkodni és tenni azért, hogy ne üldözzük el saját magunkat a Földről.

Will Smith és családja találta ki a Föld utánt, az alapkoncepciót, a történetet és csak a megvalósításhoz kértek segítséget. A film rendkívül látványos és nagyszabású lett, tipikusan olyan, amelyben Will Smith szokott játszani. Itt viszont valójában az övé csak mellékszerep és teret enged a fiának, Jaden Smith-nek. Ez is számtalan vitának adott táptalajt, hogy nem lett-e volna érdemes körülnézni további tehetséges fiatalok háza táján. Illetve azt is kritizálják, hogy túlzottan sablonos az egész film. Már az első tíz percben nyilvánvalóvá válik, hogy a fiúnak szembe kell nézni egy ursával és nemcsak az apja, az egész emberiség, de saját maga előtt is bizonyítania kell.

Kétségtelen, hogy a film rendkívül látványos és igényesen kivitelezett. A Föld növényeinek, élőlényeinek vagy tájképeinek bemutatása túltesz minden korábbi elképzelésen. Ez is azt hivatott alátámasztani, hogy mennyire jobb lenne ott mindennek az emberek nélkül. De még itt vagyunk. Próbáljunk kicsit környezettudatosabban élni. És semmiképpen se féljünk. Ez a film üzenete, érdemes mindenképpen időt szakítani rá.

A Föld után (After Earth, 2013)

amerikai sci-fi, 100 perc

Főszereplők: Will Smith, Jaden Smith

Rendező: M. Night Shyamalan

Forgalmazó: InterCom

Forrás

Hazánkba is megérkezett az a film, amelyről a kritikusok szuperlatívuszokban beszélnek és nem kisebb jelzőkkel illetik, mint „az évszázad sci-fije”. Lássuk csak, miért is érdemes megnéznünk a Gravitációt!

A televíziós reklámokból és a rövid tartalomismertetőkből kiderül, hogy a film arról szól, hogy két űrhajós magára marad a világűrben és a túlélésért küzd. Bizonyos szempontból ez elég rossz kampány, mert a néző már a film első másodpercétől azt várhatja, hogy miként történik majd az űr-katasztrófa, de mindenképpen nem hat rá a meglepetés erejével, amikor az megtörténik. Másrészt, azzal is csalódást okozhatnak a nézőknek, akiket George Clooney vagy Sandra Bullock neve vonzott, hogy egyikük csak egy mellékszereplő, az arcát is pár perc erejéig láthatjuk. Azonban ez a kritika leginkább a Gravitáció marketing-stratégiáját illeti, aki beül a filmre és elkezdi nézni, pár pillanat alatt magába szippantja a történet és a nem mindennapi látvány.

A Gravitáció első képkockája megadja a film alaphangulatát. Egyszerű fekete háttéren a következő sorok olvashatjuk fehér betűkkel szedve: „372 mérfölddel a Föld felett nem terjed a hang, nincs légnyomás, nincs oxigén.” A Gravitáció közben számtalan olyan alapvetés kerül elő, amelyeket mindenki megtanult az iskolában, viszont most a saját szemünkkel láthatjuk, mit is jelent mindez az emberi szervezetre nézve. A film lerombol minden olyan álomképet, miszerint csodálatos dolog a világűrben lebegni. A látvány természetesen ámulatba ejtő, de az utazás többi része a legsötétebb a horrorfilmeknél is ijesztőbb. Ráadásul ez az eddigi legrealistább alkotás, ami az űrhajózásról és űrállomásokról készült, a megkérdezett szakértők is alátámasztották a bemutatott felszerelésekkel, élettani hatásokkal és űrbeli illetve légköri reakciókkal kapcsolatban is.

Amellett pedig, hogy kapunk egy iszonyatosan látványos filmet, melynek hátteréül állandó jelleggel a Föld bolygó szolgál, az emberi természettel kapcsolatban rendkívül mély gondolatokat sugároz a film. Szemtanúi lehetünk a főszereplő jellemfejlődésének, aki egy múltbeli traumát próbál feldolgozni és megbékélni önmagával. Illetve visszaköszön az az alapigazság is, amelyet Ernest Hemingway a következőképp fogalmazott meg: „De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék – mondta. – Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.” Az pedig különösen izgalmas a Gravitációban, hogy az abszolút főhős egy nő.

Tehát innentől nem titok, hogy a film főszereplője Sandra Bullock (és nem George Clooney – habár a karakterének jelentősége megkérdőjelezhetetlen). Az Oscar-díjas Sandra Bullockról tudjuk, hogy akármennyi akciófilm és vígjáték főszerepet játsszon is el, mégis benne van az a vitathatatlan egyediség és jellegzetesség, amiért hosszú évek óta Hollywood egyik legismertebb és legsikeresebb színésznője. Amikor nagy ritkán jelentkezik egy-egy drámával, akkora elismerést kap a kritikusoktól, hogy szinte érthetetlen, miért is a Beépített szépség jut mindenkinek eszébe vele kapcsolatban. A Gravitáció főszerepében pályafutása egyik legjobb alakítását nyújtja. George Clooney-t sem kell azért sajnálni, igaz, hogy ezúttal ő húzta a rövidebbet, viszont talán még sosem játszott ennyire szerethető és emlékezetes figurát.

Az, hogy a Gravitáció „az évszázad sci-fije” lenne-e vitatható, hiszen még csak 2013-at írunk, hol van ettől az évszázad vége… Az viszont kétségtelen, hogy az utóbbi évek legnagyszerűbb sci-fijével állunk szemben, ilyen látványvilág még sosem került a mozivásznakra és ennyire magába szippantó, elgondolkodtató alkotás is ritka, mint a fehér holló. Nehéz megmondani, hogy mivel tud ennyire az ember belsejére hatni, de az mindenképpen kijelenthető, hogy a Gravitáció a mintapéldája annak, hogyan kell hatásos filmet készíteni – hatásvadász helyett. Tehát, irány a mozi, aki még nem látta volna!

Gravitáció (Gravity, 2013)

amerikai sci-fi, 90 perc

Főszereplők: Sandra Bullock, George Clooney

Rendező: Alfonso Cuarón

Forgalmazó: InterCom

Forrás