Világ és egyéb katasztrófák

Tavaly is tartottam egy olyan hetet, amikor minden hozzáférhető filmet megnéztem ami Oscar-díjra esélyes. Így került hozzám A felolvasó, bár a két főszereplő (Kate Winslet és Ralph Fiennes) miatt amúgy is megnéztem volna, főleg úgy, hogy előbbi megkapta a Legjobb női főszereplő díját is e filmben nyújtott alakításáért. A bejegyzés aktualitását pedig az adja, hogy e héten olvastam el Bernard Schlink könyvét - evégett megosztanék pár gondolatot róluk, ugyanis érdemes erről beszélni.

Kétszer néztem meg A felolvasót. Először nagyjából egy éve: volt a hangulatában valami különleges, ami nyomot hagyott bennem, viszont nem mondanám, hogy a kedvencemmé vált. Volt számomra valami érthetetlen a film első felét kitevő kapcsolatban: azt még értem, hogy egy 15 éves fiú mit akar egy érett, 30-as nőtől, de fordítva nem igazán. Leginkább azon a részén gondolkodtam el A felolvasónak, hogy kit lehet igazán bűnösnek nevezni, kell-e akárkinek bocsánatot kérnie a tetteiért. Adott Hanna Schmitz, aki Auschwitz-ben hat munkatársával egyetemben templomba zár 300 zsidót, akik bennégnek egy légitámadás miatt – senki nem engedte ki őket. Hanna-t életfogytiglan börtönre ítélik – az egyéni tragédiája, a történet egyik legmeglepőbb fordulata, hogy miért. A Hannát alakító Kate Winsletről (aki ezért végre megkapta első Oscar szobrocskáját) az a véleményem, hogy játszott már jobban is: engem például az Apró titkokban sokkal inkább megfogott a játéka, sőt még az Iris-ben is inkább tetszett. Ralph Fiennes-t meg olyan semlegesnek találtam, úgy tűnt, mintha maga is unná ezt a szerepét.

Ám valamilyen oknál fogva elolvastam a könyvet és úgy éreztem, muszáj még egyszer megnézem a filmet is. Így már minden tisztább benne, bár továbbra is tartom azt a véleményem, hogy Kate Winslet volt már jobb is. Amikor néztem A felolvasót, minden jelenetnél eszembe jutott, amit a könyvben olvastam – így mind Michael és mind Hanna tekintetéből is olvasni tudtam. Kate Winslet külsőségekben jó Hanna, mi több a nő lelkivilágát is jól visszaadja – de olyan érzésem volt őt nézve, hogy az összhatás mégsem stimmel. Amikor támadások érik vagy ideges lesz, gyilkolni tudna a tekintetével és túlzottan, természetellenesen vibrál, a végén meg annyira lemondó az arca, mintha már nem is élne. Talán így lehetne legjobban megfogalmazni miért nem szerettem annyira Kate Winslet e szerepét, hogy nem volt kiforrott ez a karakter nála, sőt azt is megkockáztatom, hogy nem tudott vele kellőképpen azonosulni. Ralph Fiennes viszont annál inkább – nem is tudom, mit néztem, amikor semlegesnek és unalmasnak neveztem elsőre. Bár neki talán annyiban egyszerűbb karaktere volt, hogy nyugodt természetű, magába forduló embert kellett játszania, és e zárkózottság lévén nem mozogtak olyan széles skálán az érzelmek – a természetes kedvesség és enyhe depresszió között. Ez a felnőtt Michael éppen olyan volt, amilyennek Schlink megálmodta: titokzatos, nem a szavak embere viszont átható tekintetéből úgy lehet olvasni, ahogyan ő olvasott fel Hannának – ennek az arcjátéknak Fiennes a mestere. A felolvasó tipikusan olyan történet, ahol nem hangzik el minden, sokkal több marad a szereplők fejébe bezárva. Nekem kellett ehhez a könyv, hogy a filmet megértsem, átérezzem és velük érezzek mindent. Így merem állítani, hogy A felolvasóból igazi kihívás filmet készíteni és szerintem minden lehetségest elkövettek, de igazából ez a történet papíron üt a leginkább.

Nem hosszú irományról van szó és kifejezetten olvastatja magát – nekem egy estémbe telt. Inkább az tartott tovább, amíg lelkiekben felkészítettem magam a könyvre, hiszen nem könnyen emészthető témát feszeget a mű. Mindig is szerettem a rövid, lényegre törő megfogalmazásokat és A felolvasó is ezt a sémát követi. Tömören megkapjuk a lényeget, sok a párbeszéd – a mögöttes tartalom az olvasóra van bízva, nincs szájbarágás, hogy most ezt vagy azt kell gondolnunk. A cselekményt Michael szemével látjuk és a filmmel ellentétben itt minden kronologikusan történik. A könyv három nagy egységre van bontva: Hanna és Michael közös nyara, a tárgyalás és a végleges búcsú egymástól. Könyv és film tekintetében kihagyhatatlan a történet összehasonlítása: a film a fő eseményekben nem tért el az eredetitől (inkább csak részletekben) és néha ugráltak az időben – talán azért, hogy Ralph Fiennes többet jelenjen meg a vásznon és ezáltal egy kerete legyen a filmnek, nagyjából oda jutunk ahonnan kezdtünk. Az egyetlen dolog amit értelmetlen és érthetetlen változtatásnak tartottam, hogy Bernard Schlink írásában Hanna és Michael közös nyarán naponta találkozik ugyan, de a fiú nem költözik el a családjától. A filmben Michael és családjának kapcsolata nem olyan erőteljes, mint a könyvben. Például a tárgyaláson Hannával kapcsolatban az édesapjától kér tanácsot Michael és nem a jogi professzorától, ahogy a filmben láthatjuk.

De mindez szőrszálhasogatás – a film jól visszaadja a könyvet, bár az írott verzió mégis mélyebb. Amikor a kezembe vettem, nem hittem volna, hogy kedvenc könyveim közé fog kerülni. Nem hogy tetszett, hanem az jutott eszembe, hogy ezt még párszor el tudnám olvasni. Elgondolkodtató olvasmány, nagyon a hatása alá tud kerülni az ember. A könyvet olvasva még több minden jutott eszembe, mint amikor először láttam a filmet. Szerintem rendkívül érdekes gondolatmenetet ébreszthet A felolvasó: nemcsak egy különös szerelem-szeretet-ragaszkodás történetét ismerhetjük meg, hanem belekeveredik az egymás iránti felelősség, a bűnösség, az igazság és a megbocsátás témaköre is. Miután elolvastam, e szavak formálódtak tudatomban: ez gyönyörű volt. Igaz, nem könnyeztem meg semmit sem, nem szerettem volna se Hanna vagy Michael lenni – egyszerűen a történet nyűgözött le, a csodálatos megfogalmazás és A felolvasó hangulata, légköre, amely leírhatatlan azok számára, akik még nem olvasták (f)el.