Világ és egyéb katasztrófák

Nem is tudom, hogyan alakult így, de igyekszem minél többet fogyasztani nem látott filmjeimből, ám azok csak egyre inkább tornyosulnak. Hangulatomhoz igazítva fogyasztom őket: van, amikor izgalmakra vágyom, van amikor romantikára, sőt egy-egy bizonyos színész játékára. Ám megnézendő gyűjteményem kicsiny hányadát aszerint is tudom kategorizálni, hogy egyik kedvenc színésznőm, Gwyneth Paltrow is játszik benne. Így arra az elhatározásra jutottam, hogy sorra veszem ezeket a filmeket. Szerda este a Két szeretővel kezdtem, amely két éve készült, Joaquin Phoenix főszereplésével egyetemben.

A Két szerető egyértelműen dráma: sok érzelem, mégis életszagú. A film középpontjában egy érzelmileg labilis férfi áll, akit egy genetikai eltérés miatt otthagyott menyasszonya és megkísérelt öngyilkos lenni. Ezután szülei felügyelete mellett él, talán már 30 körül járhat, mégis óvó tekintetek kísérik minden léptét, nehogy újabb butaságot csináljon. Aztán a néző nagyjából azon a ponton kapcsolódik bele az események sodrásába, amikor főhősünk életét két nő is bonyolítja - egyik a nagy szerelmet jelenti, a másik a biztonságot, kiegyensúlyozottságot. Vajon melyiket választja végül? Tulajdonképpen az élet nagy kérdéseit boncolgatja e film, hiszen már én is több helyen találkoztam azzal a ténymegállapítással, hogy a férfi sosem a jó nőket, a nagy szerelmeket veszi végül feleségül, hanem egy hétköznapi hölgyet, akiben optimális esetben a gyerekei anyját látja, vagy legalábbis egy gondoskodó anyapótlék-félét. Nos, a Két szerető szerintem leginkább erről szól, e témakörben mélyed el.

Mint említettem, rendkívül valóságos emberi kapcsolatokat, karaktereket és szituációkat láthatunk - könnyen fel lehet venni az amúgy kicsit lassú film fonalát. Nyilván egyesek unalmasnak találják, hiszen magát az eseménysor egy mondatban is el lehet mondani. Ennek ellenére nem tudtam nem odafigyelni, engem teljes mértékben lekötött. A film kissé depressziós hangulatából lehet sejteni, hogy nem azzal a tipikus happy endes cuccal van dolgunk, mégis meg tudtam lepődni az utolsó pár jeleneten, sőt a leánykéréses rész is rendkívüli hatással volt az érzelmi világomra. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy érzelgős film és elhasználtam egy 100-as zsepicsomagot, mert arról szó sincs, mindössze ha az ember belemerül, bizony fel tudja kavarni. Mindenki életében vannak olyan dolgok, amiket nem mond el senkinek - talán félelemből vagy udvariasságból - mégis, ez a film egy kicsit a nézőt is elgondolkoztatja, hogy mennyit ér a kimondott szavak és magunkba fojtott titkok súlya.

Ejtsünk pár szót a színészekről is. Valamilyen oknál fogva mindig azt hiszem, hogy a dráma műfaja az, amiben igazán megmutatkozik egy színész nagysága - aztán amikor látok egy jól sikerült vígjátékot, ott is meg tudom állapítani, hogy "na ez igen". Ezúttal azt kell mondanom, hogy a két nagyágyú - Joaquin Phoenix és Gwyneth Paltrow - hozta a tőlük megszokott magas színvonalat, hiszen már többször bizonyították, mennyire jó színészek, ám ez az alakítás egyiküktől sem volt rendkívüli, vagy nem marad emlékezetes. Mint mondottam, jók voltak mint mindig, csak a magasra tett mércét egyikük sem ugorja át, hanem ott marad ahol eddig volt.

Igazából ennek a filmnek 2008-ban se volt nagy híre, mára meg legfeljebb az ilyen magamfajta filmbuzikat villanyozza fel, annak ellenére, hogy végre egy értelmes, az átlagosnál jobb, komoly tartalommal rendelkező darabról van szó. Aki teheti (és fogékony az ilyen típusú filmekre), bátran nézze meg, nem fog csalódni, mivel egy kifejezetten jól sikerült filmet fog látni.