Világ és egyéb katasztrófák

Nyilván, ha nem hangzott volna ismerősen a Ted Hughes név, akkor hagyom is kallódni a kezem ügyébe került A Vasember című mesét. Mivel másodperce töredéke alatt ráeszméltem, hogy Sylvia Plath egykori férjének könyvét tartom kezembe – kinek munkásságát nem volt szerencsém még tanulmányozni – így egyből belevágtam a nem túl terjengős irományba. Annak ellenére, hogy a mesék célközönsége elsősorban a fiatalabb korosztály, mégis – ha jól írták meg – felnőtt fejjel is érdekes tanulságokat szűrhet le belőle az ember, értékes gondolatokkal találkozhat.

A Vasemberrel kapcsolatban először felötlött bennem annak lehetősége, hogy valami köze lehet a mostanában moziban futó, ugyanilyen című, szuperhősös alkotáshoz – ám hamar rá kellett jönnöm, hogy nincsen kapcsolat köztük. Ted Hughes meséje egy eleve Vasembernek született lényről szól, aki egy szerencsétlenségnek köszönhetően az emberek világába csöppen. Először kiveti a társadalom, meg akarják semmisíteni. Aztán – ahogy a mesékben általában lenni szokott – egy jólelkű gyereknek megesik a szíve rajta. Végül mindenki befogadja és megtanulja, hogyan kell e különös teremtménnyel békességben együtt élni. Ám itt még nincs vége a történetnek: a Vasember világmentő szerepben tetszeleghet, amikor egy nála is veszélyesebbnek tűnő lény a Földet akarja bekebelezni. Természetesen némi ravaszság segítségével a jóság és a pozitív értékek győzedelmeskednek.

Már az első sorok elolvasása után az jutott eszembe, hogy nagyon jól írta meg Hughes ezt a mesét. A Vasember első megjelenésének leírása rendkívül látványosra sikerült: magam előtt láttam az egész lényt, a tengerpartot, a szikláról való lezuhanást. Sőt, amilyen hatást gondolom el akart érni vele, így én is félelmetesnek, hátborzongatónak és kicsit szánandónak gondoltam ezt az első fejezetet. A második nagyobb egység, amely a Vasember szocializációjáról szól már kevésbé volt ennyire látványos, ám a tartalom annál többet takart: elvonatkoztatva a történettől, mindenkibe beleültette Hughes, hogyan lenne jó bánni a tőlünk különböző teremtményekkel – legyen az ember vagy bármi más.

A harmadik egység, ami a világ megmentését meséli el, ebben fogalmazódik meg a legérdekesebb gondolata a mesének. Van benne egy kis Odüsszeuszos utánérzés, amikor a Vasember különböző fondorlatokat eszel ki a gonosz sárkány legyőzése végett – de végig megmarad jószívűnek, nem a pusztítás a célja, hanem a jó győzedelme. Viszont ez a tény, hogy a világbékét egy vastömeg hozza el, kissé furának hat. Szerintem leginkább ebből indult ki Hughes, amikor belefogott a mese megírásába. 1968-ban jelent meg a mű, túl az ipari forradalmakon a két világháborún – valamiféle beletörődést mutat afelé, hogy a gépek (amik lehetnek jók vagy rosszak) uralják a Földet. És ha végiggondoljuk, ez így is van, hiszen mire mennék a hétköznapi életben pl. hűtő, mosógép, számítógép, mobil, televízió, autó, busz, vonat stb. stb. nélkül. Hughes írásából az tűnik ki, hogy a legnagyobb ámítás azt elhinni, hogy mi irányítjuk a gépeket – ez éppen fordítva van.

Érdekes olvasmány volt, tipikusan az, amire az ember később is emlékezni fog. Szerintem a gyerekek is szeretik, kicsit eszembe juttatta az Ollókezű Edwardot. Kiskoromban olyan félelmetesnek tűntek azok a vasszerkezetek, na meg az a hely, ahol létrehozták őket – ugyanez visszaköszön a Vasemberben is. Tulajdonképpen több pontos is észrevehető hasonlóság a két alkotás között: biztos vagyok benne, hogy Tim Burton is ismerte a mesét, mikor leforgatta filmjét. Aki érdekesnek találta az Ollókezű Edwardot, annak kötelező Ted Hughes meséje. De amúgy is elgondolkodtató iromány, elolvasása minden korosztálynak ajánlott.