2010. május 31., hétfő
Polyák Lilla és Janza Kata szolidarít
A képek a Rebecca premierje környékén készülhettek, a felirat pedig Mrs. Danverseknek szól. Ugyanis mindketten ugyanazt a szerepet játsszák és amint látszik, nincs rivalizálás, egyik sem gondolja, hogy jobb lenne mint a másik. Mindössze egyik este Lilla bújik Mrs. Danvers bőrbe, másik este Kató - ebben áll a különbség, semmi másban.
Jude Law és Robert Downey Jr. formában
A Sherlock Holmes premiereken készült képek tanulsága alapján nem tűnik kacsának az a hír, miszerint a két színész nemcsak a filmben alakít barátot, a valóságban is kedvelik egymás társaságát.
2010. május 30., vasárnap
1431. május 30-án égették el máglyán Szent Johannát, a franciák nemzeti hősét.
„Híres emberek egyéniségét csak akkor ítéljük meg helyesen, ha saját koruk mértékével mérjük őket és nem a magunkéval. Aligha találunk a négy vagy öt századdal korábbi időkből akár csak egy olyan kitűnő embert is, akinek egyénisége minden tekintetben kiállaná a próbát. Jeanne d’Arc azonban egészen más. Bármilyen mércét alkalmazunk, bármely kor mértékével mérünk - őt ma is hibátlannak és példaszerűen tökéletesnek találjuk.” – Mark Twain.
Jeanne d’Arc a franciaországi Domrémyben született 1413. január 6-án, Vízkereszt napján. Szülei parasztok voltak, de nem legszegényebbek közül, mivel édesapja községi elöljáróként dolgozott. Johannáék öten voltak testvérek, ő volt a negyedik a sorban. Teljesen hétköznapi falusi életet élt, élénk természete volt, szeretett táncolni. Különös módon vonzotta a kivert, elárvult állatokat, amelyekről apja haragja ellenére mindig gondoskodott.
Jeanne d’Arc nagyjából tizenkét évesen részesült először olyan látomásban, amely egész életét meghatározta a későbbiekben. Nemcsak egyszerű jövővíziók voltak ezek, hanem tanácsokkal látták el és buzdították külső és belső harcaiban is. Angyalok szóltak hozzá, többek között Szent Mihály, Szent Katalin, Szent Margit, néha Gábriel arkangyal is és átvették az irányítást élete felett. Ezután már nem volt átlagos parasztlány, hanem istenfélővé vált és reggeltől estig a templomban imádkozott. Az angyalok egy küldetést fogalmaztak meg: tegye a trónörököst felszentelt királlyá és tisztítsa meg az országot az angoloktól. Így nem volt mit tenni, bár sokan bolondnak tartották környezetében, ő mégis férfiruhát öltött és útnak indult.
Szent Johanna a százéves háború legsötétebb idején tűnt fel a francia köztudatban. Akkortájt az angolok sorra győzelmeket arattak és a franciák lelkesedése megtörni látszott. Jeanne d’Arc a látomására hivatkozva felkereste Károly trónörököst és e szavakat intézte hozzá: „nemes trónörökös uram, az egek királya általam üzeni, hogy Reimsben majd királlyá kenik és megkoronázzák.”
Károly először kételkedett, majd heteken át tartó vizsgálatoknak vetette alá Jeanne d’Arcot. Végül megbizonyosodott a lány tisztaságáról és tanácsára Orléans felmentésére sietett. Az ekkor tizenhét éves Jeanne d’Arcot a francia seregek fővezérévé nevezte ki. A diadal után Jeanne d’Arc Reimsbe vezette Károlyt, ahol a jóslatnak megfelelően királlyá koronázták 1429. július 27-én. Fordulni látszott a kocka a háborúban, mivel a franciák kerültek fölénybe az angolokkal szemben.
Ám franciák között sokan nem nézték jó szemmel Szent Johanna népfelszabadító tevékenységét. A burgundiak elfogták, majd eladták az angoloknak, akik diadalmenetben vitték Rouen városába és boszorkányság vádjával az egyház kezére játszották. Kilenc hónapon keresztül vallatta a főinkvizítor. Arra kérdésre, hogy miért van szükség katonákra, ha Isten akarja felszabadítani az országot, így felelt: „Franciaország fiai vívják az ütközeteket, de Isten adja a győzelmet.” Mondata szállóigévé vált.
Végül a törvényszék visszamenő eretnekség miatt máglya általi halálra ítélte, amelyet 1431. május 30-án hajtottak végre a roueni piactéren. Kivégzésekor kopaszra nyírták fejét, amelyre papírsüveget húztak az alábbi felirattal: „eretnek, szakadár, visszaeső bűnös, hitehagyó, bálványimádó.” Jeanne d’Arc a máglyára fellépve egy keresztet kért és két faágat kapott, amelyet maga előtt tartott megkötözéséig. Haláláig Jézus nevét ismételgette, még a harcedzett angol katonákat is megrendítette a látvány, sokan sírva fakadtak közülük. Jeanne d’Arc hamvait a Szajnába szórták.
Huszonöt év múlva VII. Károly, akit egykor Jeanne d’Arc segített a trónra, jóvátételi eljárást indított a Szentszéknél, amelyben kimondták az orléans-i szűz ártatlanságát és semmissé nyilvánították az ítéletet. 1920-ban XV. Benedek pápa avatta szentté, ezzel elismerte, hogy jogtalanul ítélték el és mártírhalált halt. 1944-ben pedig XII. Pius pápa Franciaország második patrónájává nyilvánította.
Jeanne d’Arc tragikus sorsa máig meghatározó része a nyugati kultúrának. Politikusok is szívesen hivatkoznak rá, de a filmvilágba is megtalálta útját. G. B. Shaw és Schiller drámát, Mark Twain regényt, Verdi és Csajkovszkij operát írt róla, szerepet kapott Shakespeare drámai világában, Voltaire életét tréfás epikus költeménnyé dolgozta fel. Honegger Jeanne d’Arcról komponált oratóriumának utolsó sorai ekképp hangzanak: „Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, aki életét adta a felebarátaiért.”
2010. május 29., szombat
Írtam már a Quantum csendjéről, hogy az volt az a James Bond film, melyben hitelesnek találtam a szerepre. Aztán pár hónappal később jött a Craig életrajz és abban már kifejtettem, hogy talán érdemes lenne még egyszer végignézni a Casino Royale-t – csak nem lehet annyira borzalmas, mint amilyenre emlékszem. Így most érkezett el az idő, hogy újranézzem. Talán figyelmesebb is voltam, illetve megszokottá vált Craig látványa – és Brosnan már csak egy Bond lett a múltból – így arra következtetésre jutottam, hogy a Casino Royale egyértelműen jobban sikerült Bond film, mint a korábban említett Quantum csendje.
Pierce Brosnan-nel kedveltem meg a Bond-filmeket: jó pasi, pörgős sztori, érdekes kütyük egy kis úriemberes humorral fűszerezve – no meg az igazság mindig győz alapelv. Ezek után jött a Casino Royale egy számomra teljesen ismeretlen arccal, aki se nem jóképű, a filmből hiányoznak a szuperautók és extravagáns felszerelés, a történet több, szervesen össze nem függő eseményből áll, továbbá a végén még jól pofára is esik ez a szerencsétlen 007-es. Így nem csoda, hogy kiábrándultam. Ám jól tettem, hogy adtam még egy esélyt a Casino Royale-nak, ugyanis szerintem az utóbbi idők egyik legjobban sikerült Bond-filmje lett. Végre szól is valamiről, nemcsak parancsra gyilkolászik össze-vissza. Továbbá a Bond karakter magánéletéről is megtudhatunk érdekességeket, pl. azt, hogy miért „gyilkolászik össze-vissza”, amint az előbb említettem. :)
A Casino Royale a 007-es első küldetéseit mutatja be. Az elején, amikor Afrikában járt, kicsit kuszának éreztem a történéseket, de a következő kalandja már annál érdekesebb volt. Szerintem laikusok számára sem megerőltető és követhetetlen a pókerjátszmák bemutatása, a kapcsolati háló pedig kifejezetten érdekes. Én még egyik korábbi részben sem láttam ennyire szerelmesnek a 007-est és azt hiszem, a Casino Royale végén választ kapunk erre is, hogy miért. Még ha nem is annyira látványos, mint a korábbi részek, mégis akciódús, pörgős és az átlagosnál több érzelmességet csempésztek bele. Abszolút korrekt film, sőt az átlag Bondnál talán jobb is.
Ejtenék pár szót Daniel Craigről is. Ha úgy tekintünk James Bondra, mint egy titkosügynökre, akinek munkaköri leírása a gyilkolás, akkor azt kell mondanom, hogy a Brosnan karakter áll távol. Hiszen ha ránéz az ember Craigre, akkor egy zord külsejű, rideg tekintetű, kigyúrt férfit lát, nem pedig egy angol úriembert, akinek tökéletes mosolya van. Természetesen a Bond karakternek elengedhetetlen tulajdonsága a sárm és abban véleményem szerint Craig sem szenved hiányt. Az meg hogy valaki sármos és jóképű nem ugyanaz: egyik sem feltétele a másiknak. Brosnan mindenkettő birtokában volt/van, mindössze ennyi a különbség kettejük között. Színészileg viszont egyértelműen Craig a professzionálisabb, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy alakításáért még díjakra is jelölték, ami nem különösebben jellemző a Bond-karakter megformálása tekintetében.
Eva Green az eddigi legjobb Bond-lány, akit láttam. Állítólag férfiszemmel is igen kívánatos teremtés és azt már én is bizton állíthatom, hogy tehetséges színésznő. Igazából a karaktere is az átlagnál jobban kidolgozott, de ha csak a külsőségekre hajtottak volna és ez alapján szerződtetnek egy cicababát, igencsak mellé tudtak volna faragni. Craig és Green igazán összeillő párosnak tűnt: kifejezetten jól mutattak egymás mellett. Teljesen hiteles volt minden, néha már túlzottan is belemerülten a romantikázásukba, de azért jónak bizonyult az a megérzésem, hogy az ennyire idillinek ható kapcsolatoknak – főleg egy Bond-filmben – nem lesz happy end a vége.
A történelmi időkben játszódó filmek mindig is elsőbbséget élveznek mondjuk egy kortárs vígjátéknál – bár nyilván van olyan kivétel ezek közül is, ami erősíti a szabályt. Mindenesetre a második világháború olyan témakör, amely kapcsán szinte mindenre vevő vagyok – bár akad egy-két film, minek megtekintését megbánom, de ugyan honnan tudhattam volna előre. Szóval, az Ellenállók is e korban játszódik, Edward Zwick rendezésében, kinek nevéhez olyan alkotások fűződnek, mint Az utolsó szamuráj, Szenvedélyek viharában, Véres gyémánt vagy a Szerelmes Shakespeare. Így nyilván nagy elvárással vágtam neki az Ellenállóknak – de előzetes elképzeléseimhez képest egészen mást kaptam…
1941-ben a zsidó üldözés elől menekül három fivér és válnak bujdosókká. Rövidesen többen csatlakoznak hozzájuk, aztán még többen. Egy kis erdei közösségé növik ki magukat, ahol bizonyos szabályok betartása kötelező az életben maradáshoz: ebből több konfliktus lesz, amiket hol így, hol úgy sikerül megoldani. Család, becsület, kitartás és megváltás – minderről szól az Ellenállók az eredeti leírás szerint. És nem mellesleg a film megtörtént eseményeken alapul.
Amit az Ellenállókban láthatunk, minderről jóformán semmilyen tudással nem rendelkeztem korábban. Történelmi tanulmányaim során – gondolom nemcsak én – elmélyedtünk a második világháborús koncentrációs táborainak borzalmaiban, de arról semmit nem tanultunk, hogy voltak olyanok, akik így ellenálltak, mint a filmben látható. Igazából annak idején nekem még a Schindler listája is újdonság volt… Szóval, még ha hollywoodi szinten is, de mindenképpen bővültek történelmi ismereteim az Ellenállók segítségével.
Maga a film pedig a külső eseményektől elvonatkoztatva tökéletes részletességgel mutatja be a társadalmi szerveződés legősibb formáját. Szinte a semmiből kell otthont teremteni időseknek, fiataloknak egyaránt: megjelenik a testvéri viszály, a hierarchia csúcsán álló jogosultságának megkérdőjelezése, az élelemért való harc, túlélni a zord a kelet-európai telet. Az emberekből így jóformán állatok válnak. Egyszóval, borzalmas, mindaz, amire a külső körülmények kényszerítik ezeket az alapjában véve rendes és ártatlan embereket. És ki az, aki mindemellett meg tudja őrizni emberi méltóságát? Hát igen, ez az, amin el lehet gondolkodni.
Tulajdonképpen a film a három testvérből kettő kapcsolata köré szerveződik: Daniel Craig és Liev Schreiber karakterei bontódnak ki, válnak a történet középpontjává. Egyikük sem az a finom úriember típus, egyszerű munkásemberek, ám különböző természettel megáldva: Craig a büszkébb, racionálisabb, míg Schreiber a forrófejű, lázadó típus. Utóbbiról az jutott eszembe, hogy detto ugyanazt a karaktert kapta, mint a legújabb X-Men – Kezdetek: Farkas filmben. Előbbi pedig úgy tűnik vonzza a zsidó karaktereket, hiszen a Sorstalanságban is szerepelt, a Münchenről nem is beszélve.
Az Ellenállók talán több mint egyszer-nézős film, de mégsem az a tipikus kedvenc, ami unhatatlan alkotás. De mindenképpen megéri sztem megnézni, mert az emberi természet rendkívül jól megjelenik benne. Történelemhűségének nem néztem utána, talán jobb is így. Elég annyit tudni, hogy élt Tuvia és Zus Bielski, akiknek sok ember köszönhette, hogy túlélte a második világháborút.
Mielőtt megnézek egy filmet, mindig olvasgatni szoktam nézői véleményeket. Ha előzetes elképzeléseim szerint jó alkotást fogok látni, ám a kritizálók nagy része lehúzza, na akkor születik igazán szélsőséges, és ellentmondást nem tűrő véleményem: akárcsak a Flashbacks of a fool esetében. „Craig pocsék színész, itt is csak baltaarc-mélységig képes előadni” - „süllyesztettek már el Craignél nagyobb színészeket is Hollywoodban” és „elég ironikus lenne, ha pont egy hollywoodi sztár bukásának története eredményezné a főszerepet megformáló színészét” – ezek után már nyílt a bicska a zsebemben és azonnal megnéztem a filmet. És meglepő módon miután a végére értem, újra beraktam…
Azt hiszem, annál már csak az lehet érdekesebb, amikor az ember nagy hollywoodi sztárokat lát a képernyőn, ha nagy nevekkel segítségével a kulisszák mögé is betekintést nyerhet. Daniel Craig ezúttal egy karrierje mélypontján járó színészt játszik, aki egyrészt kábítószer mámorban úszik minden este más nő(k) társaságában, másrészt eljutott odáig, hogy a kutya se kíváncsi színészi tálentumára. Amikor értesül gyerekkori barátja haláláról, emellett bejárónője is el akarja hagyni és újabb szerep úszik el az orra előtt, akkor történik valami: kimegy a tengerpartra és emlékezik. Így megismerhetjük életének legnagyobb traumáját, tulajdonképpen azt, hogy jutott el idáig. Aztán szembenéz a múltjával: megpróbálja helyrehozni amit egykor elrontott: úgy tűnik, jobb ember vált belőle, bár azt már nem tudjuk meg, visszatérve az álomgyárba mennyire tud kimászni a gödörből – de legalább a lelke rendbe jött.
Lehet, hogy egyesek unalmasnak tartják e filmet, de én éppen az ellenkezőjét éreztem: csak úgy sodortak magukkal az események, alig vártam, hogy minden apró titokra fény derüljön. A katarzis pillanatában, amikor Claire Forlaninak sikerült végre sírnia – akkor engem is megkönnyebbülés töltött el. Valahogy ebből éreztem, hogy minden jóra fordul, még ha ez konkrétan a filmből már nem is derül ki. Ez tipikusan az az elgondolkoztató film: talán olyan nagy színészi kihívást egyik szereplő elé sem állított, de ennek ellenére komoly tartalommal bírt. Meg a színészeket sem szeretném leszólni, félreértés ne essék, csak egyik karakter sem volt olyan hű de jól kidolgozott: az emberi kapcsolatokon és tetteken volt a hangsúly.
Tulajdonképpen Daniel Craig nevével van fémjelezve a Flashbacks of a fool – ennek ellenére a kétórás film első 30 percében és az utolsó negyed órájában tűnik fel. Visszaemlékezéseiben tinédzserkori önmagát láthatjuk: természetesen egy fiatal sráca játssza el karakterét – viccesen festene, ha a 42 éves színészre bízták volna e feladatot. :D Szerintem fiatalkori önmaga külsőleg – a szőke hajat és kék szemet leszámítva – nem igazán hasonlítanak egymásra, de ez esetben valamiért nem zavart, könnyen el lehet vonatkoztatni tőle. A film nagy tanulsága, hogy az ember fiatalkora meghatározza későbbi életét, az akkor elkövetett bűnök sosem évülnek el, a hibák egész végig belevésődnek az emlékezetbe. Innentől pedig teljesen mindegy, hogy néz ki külsőleg: megértjük, hogy a film elején bemutatott kisiklott élet milyen előzmények hatására jutott el erre a pontra.
Kinek ajánlanám a Flashbacks of a foolt? Akik színvonalas és elgondolkodtató alkotásra vágynak, szeretik bogozgatni az emberi természetet és kapcsolatok hálóját. Szerintem nagyon is valóságszagú még annak ellenére is, hogy egy ismert színészről szól és tengerparti zárt közösségről, ami igencsak távol áll a magyar hétköznapoktól. De valahogy hozzám mégis közel került. Egymás után kétszer is megnéztem a filmet, hogy még jobban elmerülhessek a mélységeiben. Szerintem érdemes.
Annak idején már moziban is láttam e filmet, de nagyjából Eric Banán és a robbantgatásokon kívül nem sok maradt meg belőle. Másodjára sem éreztem soknak ezt a csaknem három órás játékidőt, valahogy a cselekmény sodorta magával a nézőt. Viszont valami mégis hiányzik belőle, ami miatt emberközelbe kerülnek a főszereplők – legalábbis én így éreztem. Igaz, hogy a film megtörtént eseményeket dolgoz fel: az 1972-es müncheni nyári olimpiai játékok második hetében, teljesen váratlanul, a Fekete Szeptember nevű szélsőséges palesztin csoport behatol az olimpiai faluba, ahol meggyilkol két izraeli sportolót, és túszul ejt további kilencet. Steven Spielberg filmjében a müncheni eseményeket, és az azokat követő megtorlást mutatja be, amely a modern történelem egyik legkegyetlenebb bosszúhadjárata. A legfontosabb öt szerep a filmben azé az öt, egészen különböző férfié, akik a túszok lemészárlása után, mindenüket hátrahagyva felteszik az életüket egy küldetésre Izraelért. Spielbergnek kész elképzelése volt arról, hogy milyen színészeket keres erre az öt szerepre. - Úgy gondoltam, igen fontos, hogy ne csak öt különböző kinézetű férfit találjunk, hanem öt különböző színészi stílust, öt különböző akcentust, és öt teljesen egyedi személyiséget - mondja a rendező. Így került képbe a félig horvát, félig ausztrál Eric Bana vagy az angol Daniel Craig.
Kedvet kapva az előző havi Gwyneth-film szérián, ugyanígy csökkentettem eddig még nem látott filmeim listáját, amelyet ezúttal Daniel Craig (kisebb-nagyobb szerepbeli) feltűnése kötött össze. Továbbá ezekhez hozzávettem még két olyan alkotást (München és Casino Royale), amelyeket már régebben láttam, de szerepeltek az újranézendők között – éppen Craig miatt. Előbbi azért, mert nem emlékeztem rá, mit játszott benne; utóbbi pedig azért, mert elsőre nézhetetlennek tituláltam a Brosnan-es Bondokhoz viszonyítva – ám azóta már a Quantum csendjével megváltozott a véleményem a Craig-féle 007-esről. Íme a filmlistám:
1. hétfő – Flashbacks of a fool (2008)
2. kedd – Ellenállók (2008)
3. szerda – Torta (2004)
4. csütörtök – Arkangyal (2005)
5. péntek – Casino Royale (2006)
6. szombat – München (2005)
7. vasárnap – Tíz perc: cselló (2002)
Így utólag – de elöljáróban - annyi megállapítást tennék, hogy annak ellenére, hogy Craig nem tartozik – legalábbis szerintem – a tipikusan jóképű színészek közé, legfeljebb sármos, viszont a fenti filmek mindegyikében vetkőzött. Ha nem is teljesen csupaszon, de legalább félmeztelenül mindegyikben volt pár jelenete – a hölgyek legnagyobb örömére, hiszen nem véletlenül mutogatja ilyen bőszen magát. Éljen a brit exhibicionizmus! :) Ám mielőtt belemélyednék eheti filmes élményeimbe, írnék még pár szó előzményt is. Pár hónapja úgy készítettem el az amúgy is igen terjengős Craig életrajzot, hogy filmjeiről csak pár szót ejtettem, ami lényeget takarta – viszont szerény véleményem kimaradt. Így pótlásként megemlíteném az eddig látottakat pár mondattal fűszerezve:
1. Quantum csendje - bővebben itt. Talán ezzel kezdődött el barátságunk.
2. Sylvia – bővebben itt. Ezzel pedig mindenképpen folytatódott barátságunk.
3. Invázió – korábbi élmény, ám de ekkor már tudtam hová tenni Craig-et. Nicole Kidman oldalán játszott, egy egyszer mindenképpen megnézhető alkotásban. Ha többször nem is érdemes megtekinteni, de elsőre tudtam rajta izgulni és drukkolni a főhősnőnek. Viszont a meglepetések és váratlan fordulatok tudatában már nem igen-érdemes másodjára végigülni e sci-fit. Meg annyira nem is nagy dobás.
4. A fiók - ez az a film, ahol igen hamar elvesztettem a fonalat. Össze-vissza ugrálnak az időben, nem is jöttem rá, mi a valóság illetve a képzelgés. Számomra túlzottan is elvont és kavarcos volt e film. Emlékeim szerint Craig egy kisebb, mellékszerepet játszott benne.
5. Elizabeth – ez a Cate Blanchett-es film. Igen kicsi szerep jutott benne Craignek, ám annál csúnyábban végzi benne.
6. Lara Croft: Tomb Raider – Angelina Jolie mellett talán ő volt a legfontosabb szereplője a filmnek. Azon talán lehet szórakozni, hogyan próbálkozik angol létére az amerikai akcentussal – de a film alapjában véve nagyon ócska.
7. A kárhozat útja – ennek majd a későbbiekben külön bekezdést szánok, mert rendkívül jó filmről van szó.
8. Az arany iránytű – szintén fogok vele a későbbiekben is foglalkozni, mivel erről a témáról igencsak van mit beszélni.
2010. május 27., csütörtök
A Singing in a rain után újabb időjáráshoz kapcsolódó dolgot ajánlok mindenki figyelmébe ;)
Már alig várom, hogy musicalfőszerepet kapjon egy hollywoodi produkcióban: lennének ötleteim melyik darabokat lehetne megfilmesíteni és minek a főszerepére szerződtetném Mr. Jackmant. ;) Például amikor olvastam A Manderlay-ház asszonyát november táján, akkor Maxim de Winter kb. az ő alakjában jelent meg előttem - a színházi élmények után meg pláne el tudnám képzelni, ahogy énekli a Jégmosolyt. De pl. a Wildhorn-féle Rudolfként is előttem van, milyen csinos lenne poroszkék egyenruhában. Vagy, ha a fenti reklámból meg az Oscar-gálás dolgaiból indulunk ki, akkor biztos örülne egy Broadway musicalnek - nem ilyen drámai főszerepeknek amiket előbb említettem. Ebben a kategóriában isteni Vernon Gersch lehetne az Édeskettes hármasban-ból: ott aztán bohóckodhatna, táncolhatna és énekelhetne.
