Világ és egyéb katasztrófák

Hogy is fogalmazzak, ezt a filmet leginkább azért néztem meg moziban, mert régen voltam már ilyen helyen és hiányzott a csörgő zacskók hangja meg a pattogatott kukorica illata. De persze azt már elfelejtettem, hogy a kisvárosi moziban, ahová annak idején hetente jártam, már nem üzemel a büfé és köze nincs a multiplex minőséghez - pozitívum, hogy ezt a jegy ára is tükrözi. Ennek ellenére jó kis nosztalgia volt, jó formán semmi nem változott mióta legutóbb voltam, legfeljebb a székek minősége romlott - előttem akart helyet foglalni egy hölgy és a lehajtott ülőlap egyenesen a földön landolt. Meg kell hagyni, ennek a helynek megvan a maga hangulata. :)

A titánok harca. Az eredeti 1981-es filmből bizonyos részletek rémlenek, de a történet abszolút nem. Görög mitológia? Mindig is kedvenc témáim közé tartozott, a titánok illetve gigászok korát leszámítva. Sam Worthington, az Avatar sztárja ismét főszerepben? Ez sem tudott annyira lázba hozni, sem a színészi képességeit, sem külsejét tekintve. Mi marad még? Sokan hasonlították a Gerard Butleres 300-hoz a filmet, mivel ebben is sok-sok csata látható. Hát ez sem nyert, ugyanis rettentően utálom a 300-at. Talán Ralph Fiennes és Liam Neeson mellékszerep tűnt valamiképp vonzónak, mint görög istenek. Úgy voltam vele, teszek egy próbát, meglátjuk mi sül ki belőle - de elsőre a mozi-feeling (amiben március eleje óta nem volt részem) sokkal csábítóbbnak tűnt, mint maga a megnézendő alkotás.

Egy eposzinak ható történet szemtanúi lehetünk, ahogy egy halászgyerek szinte az istenek közé emelkedik. Bár nem hétköznapi hősről van szó, hiszen filmünk főhősét nem kisebb nagyság, mint Zeusz nemzette. Az emberek kezdik megunni az istentiszteletet, lázadoznak, ám meg is kapják érte a magukét. Viszont egy valaki még képes dacolni Zeusz bandájával és harcolni ellenük. Tűzön, vízen, skorpiókon és medúzán keresztül, a dzsinek segítségével végül beteljesíti a neki szánt küldetést, megmenti városát a rettentő víziszörny pusztításától - elnyeri az imádott (bár időközben meghalt ám apuci által feltámasztott) félistennőt bónuszként, bátorsága és szerénysége végett, hiszen az istenek közé is meghívást nyert, amit visszautasított. Hozzátenném még mindehhez, hogy a fentiek valóban a tartalmat tükrözik, nem poénnak szántam.

Tulajdonképpen izgalmakban nincs hiány, erre nem lehet panasz. Azért nem olyan véget nem érő csatasorról van szó, mint a 300 esetében. Látványát tekintve is sokkal színesebb annál, bár az aszott görög hegyvidéket is megismerhetjük. Tipikusan olyan alkotás kerekedett ebből a remake-ből, amely abszolút a szórakoztatás végett jött létre, kasszasikernek szánták, sok-sok millió nézőt remélve. Tudjuk, milyenek az amerikai sikerfilmek, amelyek lényege a látványban és a külsőségekben rejlik, a tartalom pedig elsikkad. Nos, A titánok harca éppen ilyen.

Ezen pedig sem Liam Neeson, sem Ralph Fiennes nem tudott segíteni. Előbbit olyan fényes köd övezte, hogy először azt hittem, a vetítővászonnal van probléma. Utóbbi pedig kísértetiesen emlékeztetett Lord Voldemortra: ugyanazok az arckifejezések, gesztusok, testtartások. Mondhatjuk, hogy ők legalább próbálkoztak valami színvonalat hozni a filmbe, de nem igazán sikerült ezúttal ezt megvalósítani.

Az érdekes pedig éppen az, hogy úgy jöttem ki a moziból: ezt még néztem volna tovább is. Kissé rövidnek találtam. De kikapcsolódásnak megfelelő volt, a sok-sok negatívum ellenére könnyen emészthető alkotás, amelyben talán egyik szereplővel sem lehet azonosulni, kicsit elnagyoltak a karakterek, viszont szórakoztató. A pörgős cselekmény sodorja magával a nézőt. Nem mondom, hogy még egyszer megnézném, nem mondom, hogy annyira maradandó volt, nem mondom, hogy jó film volt, de mindenképpen izgalmas és eseménydús.

E hónapban már volt egy bejegyzés, amely Truman Capote tárgyú filmmel foglalkozott: ez volt A Hírhedt című 2006-os alkotás. Még valahol az első bekezdés környékén írtam, hogy az egy évvel korábbi Capote filmet nem láttam - nos mára érvényét vesztette e kijelentés, ugyanis kíváncsiságomat kielégítve, magamévá tettem pár napja eme alkotást is. Előljáróban nem lehet kihagyni az alábbi díjözönt a Capote-val kapcsolatban:

BAFTA-díj (2006) - Legjobb férfi alakítás: Philip Seymour Hoffman
Golden Globe díj (2006) - Legjobb színész - drámai kategória: Philip Seymour Hoffman
Oscar-díj (2006) - Legjobb férfi főszereplő: Philip Seymour Hoffman

BAFTA-díj (2006) - Legjobb film jelölés: Caroline Baron, Michael Ohoven, William Vince
BAFTA-díj (2006) - Legjobb női mellékszereplő jelölés: Catherine Keener
Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (2006) - Arany Medve jelölés: Bennett Miller
Oscar-díj (2006) - Legjobb film jelölés: William Vince, Caroline Baron, Michael Ohoven
Oscar-díj (2006) - Legjobb rendező jelölés: Bennett Miller
Oscar-díj (2006) - Legjobb női mellékszereplő jelölés: Catherine Keener

Truman Capote megformálásával minden lehetséges díjat besöpört Philip Seymour Hoffman. Így nyilván nagy elvárásokkal figyelmet játékát, amivel többé-kevésbé voltam elégedett. Hoffmant már számtalan filmben láthattuk (mindebben), ami nekem elsőre beugrik, az a Hideghegy, A tehetséges Mr. Ripley, A vörös sárkány és a Kétely - de mivel mindig másféle karaktert játszó, ezerarcú színészről van szó, így már többször megesett, hogy rádöbbentem 'jé, ebben is ő van'. Capote szerepében rendkívül erősnek találtam az arcjátékát, mozgáskultúráját - viszont a hangjával nem voltam megelégedve. Tudvalévő, hogy az igazi Truman Capote jellegzetes, affektáló, kissé nőies beszédstílussal rendelkezett, amit Hoffman is megpróbált visszaadni - de nekem leginkább erőlködésnek tűnt. Mondom ezt úgy, hogy A Hírhedtben mindez nem volt érzékelhető Toby Jones játékánál - szerintem ő úgy volt hiteles Capote, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, Hoffman ezúttal csak másodhegedűs. Persze nagyon erős másodhegedűs, árnyalatnyi különbség van, de az mindenképpen van. Mivel ő volt az első kettejük közül, szerintem ezért ez a díjáradat - úgy könnyebb jobbnak lenni, ha már előttünk valaki kitaposta az ösvényt. Így kapott ennyi díjat a 2005-ös filmért Hoffman és ezért lett az elismerés nélküli dicsőség Jones-szé a 2006-os alkotásért.

A Hírhedt és a Capote ugyanazt az eseménysort dolgozza fel az író életéből: hiszen ekkor lett világhírű, megtudhatjuk hogyan készült élete legnagyobb munkája, amibe belerokkant, később már nem tudta felülmúlni. És mindkét filmben történnek utalások az író korábbi életrajzára, illetve az utóéletre is - így teljes képet kapunk Capote-ról, annak ellenére, hogy részletesen csak életének négy évét láthatjuk két órába sűrítve. A Hírhedt leginkább az érzelmi oldaláról közelíti meg az eseményeket, míg a Capote a tényszerű, valóságos adatokra építkezik. A Capote film így nyers, száraz, kegyetlen valójában mutatja be az író tragédiáját - ahogy azt ő is bemutatta Hidegvérrel című könyvében. Az alkotók a nézőkre bízták az utólagos konzekvencia levonását, mindent úgy tálaltak, hogy a későbbiekben legyen min gondolkozni, tovább vinni egy-egy kevésbé kibontott jelenetsort - amely éppen annyira volt részletes, amennyire a szükség megkívánta. Ám az, hogy milyen ember is volt Capote, érdekes módon csak felszínesen derül ki a Capote című filmből. A Hírhedtből sokkal többet megtudhatunk belső vívódásairól, őszintébben mutatkozik meg előttünk az író.

Amíg A Hírhedtben addig is elmentek az alkotók, hogy Capote és az egyik gyilkos, Perry között csók is elcsattant, addig a Capote-ban erről szó sincsen. Érezhetően meleg itt is a figura, viszont nem tűnik úgy, hogy szimpátiánál mélyebb érzéseket táplált volna Perry irányába. Kapcsolatukat is ugyanannyira felszínesen és érzelemmentesen tálalták, mint minden egyéb valóságon alapuló tényt Capote életében. Annyit árultak el, amennyit az író is elárult magáról, nem bocsájtkoztak spekulációkba, nem építkeztek egykori barátok beszámolóira. A Capote című filmből azt tudjuk meg, hogy az író élete nagy regényén kezdett dolgozni, amikor is rádöbbent, hogy az egyik gyilkos mennyire emberből van, megpróbált neki segíteni, végül őmaga is összeroppant és a Hidegvérrel sikere sem tudta kárpótolni barátja elvesztését.

Őszintén szólva sokkal jobban szerettem A Hírhedtet. Perry és Capote kapcsolata sokkal élőbben és érthetőbben elevenedik meg, erre építve az egész filmet. Craig és a Capote filmben Perry megformálója között ég és föld a különbség - számomra nem is igazán derült ki, hogy a Hoffman-figura mit eszik rajta. Ellenben a másik filmben végigkövethettük, hogy a kezdeti gyűlöletből és megvetésből hogyan lesz valami nagyobb érzés. Nekem a Capote filmből éppen ez az érzés hiányzott, rendkívül sivárnak találtam e téren, néhol kicsit unalmasnak is. Talán, ha nem láttam volna a másik filmet, akkor a Capote-t se tudtam volna végigfigyelemmel kísérni, nem tartotta volna fent végig a figyelmemet. Amíg a 2006-osban hús-vér, szerethető figurák voltak, addig ebben semlegesek. Capote figurájánák ekképp történő tálalása sem hatott meg annyira. Nem tudom, ki mit gondol, aki látta mindkét filmet, de A Hírhedt mérföldekkel jobban sikerült.

Nyilván, ha nem hangzott volna ismerősen a Ted Hughes név, akkor hagyom is kallódni a kezem ügyébe került A Vasember című mesét. Mivel másodperce töredéke alatt ráeszméltem, hogy Sylvia Plath egykori férjének könyvét tartom kezembe – kinek munkásságát nem volt szerencsém még tanulmányozni – így egyből belevágtam a nem túl terjengős irományba. Annak ellenére, hogy a mesék célközönsége elsősorban a fiatalabb korosztály, mégis – ha jól írták meg – felnőtt fejjel is érdekes tanulságokat szűrhet le belőle az ember, értékes gondolatokkal találkozhat.

A Vasemberrel kapcsolatban először felötlött bennem annak lehetősége, hogy valami köze lehet a mostanában moziban futó, ugyanilyen című, szuperhősös alkotáshoz – ám hamar rá kellett jönnöm, hogy nincsen kapcsolat köztük. Ted Hughes meséje egy eleve Vasembernek született lényről szól, aki egy szerencsétlenségnek köszönhetően az emberek világába csöppen. Először kiveti a társadalom, meg akarják semmisíteni. Aztán – ahogy a mesékben általában lenni szokott – egy jólelkű gyereknek megesik a szíve rajta. Végül mindenki befogadja és megtanulja, hogyan kell e különös teremtménnyel békességben együtt élni. Ám itt még nincs vége a történetnek: a Vasember világmentő szerepben tetszeleghet, amikor egy nála is veszélyesebbnek tűnő lény a Földet akarja bekebelezni. Természetesen némi ravaszság segítségével a jóság és a pozitív értékek győzedelmeskednek.

Már az első sorok elolvasása után az jutott eszembe, hogy nagyon jól írta meg Hughes ezt a mesét. A Vasember első megjelenésének leírása rendkívül látványosra sikerült: magam előtt láttam az egész lényt, a tengerpartot, a szikláról való lezuhanást. Sőt, amilyen hatást gondolom el akart érni vele, így én is félelmetesnek, hátborzongatónak és kicsit szánandónak gondoltam ezt az első fejezetet. A második nagyobb egység, amely a Vasember szocializációjáról szól már kevésbé volt ennyire látványos, ám a tartalom annál többet takart: elvonatkoztatva a történettől, mindenkibe beleültette Hughes, hogyan lenne jó bánni a tőlünk különböző teremtményekkel – legyen az ember vagy bármi más.

A harmadik egység, ami a világ megmentését meséli el, ebben fogalmazódik meg a legérdekesebb gondolata a mesének. Van benne egy kis Odüsszeuszos utánérzés, amikor a Vasember különböző fondorlatokat eszel ki a gonosz sárkány legyőzése végett – de végig megmarad jószívűnek, nem a pusztítás a célja, hanem a jó győzedelme. Viszont ez a tény, hogy a világbékét egy vastömeg hozza el, kissé furának hat. Szerintem leginkább ebből indult ki Hughes, amikor belefogott a mese megírásába. 1968-ban jelent meg a mű, túl az ipari forradalmakon a két világháborún – valamiféle beletörődést mutat afelé, hogy a gépek (amik lehetnek jók vagy rosszak) uralják a Földet. És ha végiggondoljuk, ez így is van, hiszen mire mennék a hétköznapi életben pl. hűtő, mosógép, számítógép, mobil, televízió, autó, busz, vonat stb. stb. nélkül. Hughes írásából az tűnik ki, hogy a legnagyobb ámítás azt elhinni, hogy mi irányítjuk a gépeket – ez éppen fordítva van.

Érdekes olvasmány volt, tipikusan az, amire az ember később is emlékezni fog. Szerintem a gyerekek is szeretik, kicsit eszembe juttatta az Ollókezű Edwardot. Kiskoromban olyan félelmetesnek tűntek azok a vasszerkezetek, na meg az a hely, ahol létrehozták őket – ugyanez visszaköszön a Vasemberben is. Tulajdonképpen több pontos is észrevehető hasonlóság a két alkotás között: biztos vagyok benne, hogy Tim Burton is ismerte a mesét, mikor leforgatta filmjét. Aki érdekesnek találta az Ollókezű Edwardot, annak kötelező Ted Hughes meséje. De amúgy is elgondolkodtató iromány, elolvasása minden korosztálynak ajánlott.

Huszonnégy éve robbant fel a csernobili atomerőmű 4-es reaktora. Még most sem tudni, pontosan hány ember halálát okozta a baleset.

Az ukrajnai Csernobil városától 18 kilométerre, Fehéroroszország határától 16 kilométerre és Kijevtől 110 kilométerre kezdték el építeni az 1970-es években a hírhedt atomerőművet. Négy reaktor készült el 1983-ig és két további létrehozásán dolgoztak.

1986. április 26-án gőzrobbanás következtében kigyulladt a 4-es reaktor és újabb detonációk sorozata után megtörtént a nukleáris olvadás. A baleset okáról két, egymásnak ellentmondó hivatalos elmélet született. Az első egyértelműen az üzemeltetőket okolta, akik meggondolatlanul végeztek kísérleteket és ennek következménye az atomkatasztrófa. A másik vélemény szerint szimplán a reaktor tervezési hibája okozta a balesetet. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy a kezelőszemélyzet nagyrészt olyanokból állt, akiket nem ilyen típusú reaktorokhoz képeztek ki és a tervezők tudták, hogy az atomerőmű bizonyos körülmények között veszélyes lehet, de ez a hibát szándékosan eltitkolták.

A katasztrófa után tűzoltók érkeztek a helyszínre, de egyiküket sem tájékoztatták, hogy mennyire veszélyes a radioaktív füst és törmelék. Mivel senki nem viselt védőöltözetet még a reaktor személyzete közül sem, így legtöbbjük a baleset után legkésőbb három héttel meghalt. Tanúk beszámolója alapján az egyik tűzoltó leírta, milyen érzés volt sugárzásnak kitéve lenni: fémes ízt érzett a szájában, és olyan volt, mintha ezernyi tűvel szurkálták volna az arcát.

A robbanás után több mint huszonnégy órával elrendelték a reaktor elpusztítását és a közeli Pripjaty város kiürítését. Az 55 ezer lelket számláló települést két óra leforgása alatt telepítették ki. A most hetvennyolc esztendős Hanna Szemenyenko így nyilatkozott a BBC-nek: „Átvertek minket, azt mondták, hogy csak három napra kell elmennünk. Nem vihettünk magunkkal semmit, mindent ott kellett hagyni.” Fél évvel később tért csak vissza, amikor már régen kifosztották a város nagy részét: „Csak pusztaság maradt, semmi más. Soha nem megyek vissza, inkább meghalnék.” A lakóknak a szovjet állam kártérítést fizetett és lakást is adott.

A felrobbant csernobili atomerőmű 4-es blokkja közel négyszázszor annyi radioaktív anyagot juttatott a környezetbe, mint Hirosima bombázásakor. A káros hatások elsősorban Ukrajnát, Fehéroroszországot és Oroszországot érintették, de a sugárzás növekedése Skóciában is mérhető volt. A szennyezés több mint kétszázezer négyzetkilométernyi területen szóródott szét Európában. A Szovjetunió igyekezett eltitkolni a csernobili katasztrófát, de egy svédországi atomerőműben felfigyeltek a magas radioaktivitásra, ami nem tőlük származott. A szenzációt hamar felkapta a sajtó, már a robbanás másnapján kitudódott, hogy mi történt.

A baleset elhárítási munkákban nyolcszázezer munkás vett részt, akiket mindenféle tapasztalat nélkül vezényeltek a legszennyezettebb területekre. Az egyik munkás így nyilatkozott: „Sokszor egyszerűen nem akartunk dolgozni, próbáltunk olyan védett területet találni, ahol biztonságban lehetünk a sugárzástól. A munkát azonban nem lehetett megtagadni, a hadsereg folyamatosan figyelt minket.”

A csernobili atomkatasztrófa áldozatainak többsége a mentésben részt vevők és a környező településeken élők közül került ki. Számukról viszont napjainkig viták folynak: négyezer és több százezer közé teszik a halottak számát. Sokan a katasztrófa után több évvel szövődményekben (például rákban) haltak meg, és vannak akik még ma is élnek, de betegségükről nehéz eldönteni, hogy az atomsugárzás okozta-e. Nem elhanyagolhatók a pszichés eredetű betegségek sem: sokan követtek el öngyilkosságot vagy terhesség-megszakítást.

Ukrajna és Oroszország ma is érzi a katasztrófa hatását. Az atomerőmű körüli harminc kilométeres zóna jelenleg is lezárt övezet. Az erősen szennyezett területeken, ahol új földet szórtak a régire, már regenerálódott a természetes környezet. A háttérsugárzás 2-20-szorosa a természetesnek, de ez már nem káros az élővilágra. A tudósok ígérik: soha többé nem lesz ilyen katasztrófa, mint huszonhárom évvel ezelőtt.

E filmmel a végére értem mostani sorozatomnak: általam még nem látott filmek, melyekben Gwyneth Paltrow játszik. A Tuti duók a Port.hu -s leírása alapján nagyon felkeltette az érdeklődésemet és egy vicces vígjátékra számítottam, amelyben sokat fog énekelni. Viszont nem éppen ezt kaptam: annak ellenére, hogy a karaoke állt mindennek középpontjában, sokkal fontosabbnak tűntek az emberi kapcsolatok valóságosnak tűnő bemutatása.

"A vígjáték hat idegenről szól, akik az élet különböző útjain járnak, de egy dolog közös bennük: rajonganak a karaokeért. A kisvárosi énekesnő arról álmodozik, hogy sztár lesz belőle; a fiatal taxisofőr az élet értelmét keresi; az ex-szélhámos angyali hangja gyilkos múltját leplezi; a kiégett üzletember ráunt arra, hogy hörcsög módjára gyűjtögessen; az ártatlan Las Vegas-i showgirl, Liv pedig figyelemreméltó kapcsolatot talál egy dörzsölt karaokéshoz. A nebraskai Omahában karaokeversenyt rendeznek, amelynek fődíja 5000 dollár. A résztvevők persze először egymást akarják túllicitálni, aztán rájönnek, hogy a támogatással többre mennek."

Nos ebből a leírásból ki feltételez bármi komolyat? Pedig valóban inkább komolynak tűnt, mintsem limonádés vígjátéknak. Az ismertető alapján roadmovie-nak hihetnénk - így hívják a Másnaposok vagy Üldözésimánia típusú filmeket, amelyben egy megoldandó feladatból vicces szituációk tömkelege bontakozik ki. Ám a roadmovie-khoz sincs semmi köze: egy tipikus behatárolhatatlan műfajú - ezekre szokták simán a 'film' meghatározást írni - alkotás, amely emberi kapcsolatokról szól: se nem túl mélyen, de nem is felszínesen. Csak úgy, könnyen befogadhatóan.

Mint az alábbi poszteren is látszik, néhol abszolút főszereplőnek állítják be Gwyneth Paltrow-t, pedig ő csak egy a több főszereplő közül. Mindössze annyiban különbözik a többiektől, hogy az ő neve cseng ismerősen a nézőnek. Szerintem a Tuti duók kb. A és B kategória határán mozgó alkotás, amely éppen elég sablonos és unalmas a rossz filmekhez hasonlóan, viszont mégis van benne valami olyan tartalom, ami miatt mégsem csúszik olyan mélyre. Gwyneth karaktere, akárcsak a többi, sablonos volt, tipikus filmes figurákat jelenítettek meg - és mindegyik átment a megszokott jellemváltozáson. Az üzletember rájött, hogy a barátság és család fontos, a gátlásos jóhangú fekete, ki mert állni a színpadra, a mindig rosszul párt választó férfi végre megtalálja a neki valót, a hirtelen felbukkanó, gyerekellenes apa hirtelen mintaszülő lesz, a szabadosan élő lánya pedig megkomolyodik. Mindennek a sablontömkelegnek ellenére igen korrekt színészi munkákat láthattunk - leginkább ezért vált nézhetővé, nem a forgatókönyv miatt.

A Tuti duók nekem tipikusan az az egyszer nézős film lett. Nem mondom, hogy kevesebbnek érezhetném magam, ha ez kimaradt volna az életemből - de nem is bánom. Érdekes, hogy egy éppen ilyen alkotás maradt a Gwyneth-sorozatom végére, aminek kapcsán felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon ő mit keres ebben a filmben? Mi késztetett egy akkor már Oscar-díjas színésznőt, hogy ezt elvállalja? Mert se a szerepe nem volt olyan rendkívüli, a forgatókönyv meg mint mondottam, egészen B-kategória szagú. Talán szeretett volna énekelni (amit A Hírhedt-re már tökélyre fejlesztett) vagy megmutatni, hogy nem csak sikerfilmekben játszik. Mert amúgy, ha végignézzük eddigi szerepeit(pl. itt), leginkább kisköltségvetésű, úgymond rétegfilmekben tűnt fel. Kíváncsi leszek a folytatásra, sőt ezeket a legújabb Vasembereket se láttam még - meg vannak régebbiek is persze - és nagy örömmel tartanék még ilyen Gwyneth-es estéket. :)

Gwyneth Paltrow-val töltött következő estém témája a Szép remények című Charles Dickens regényen alapuló 1998-as film. A könyvet nem olvastam, de valami haloványan derengett, hogy talán egyszer a tv-ben láttam már ezt a filmet - vagy pár jelenetét. Aztán kiderült, hogy valóban volt hozzá szerencsém, legalábbis a film második feléhez.

A Szép remények egy igazi klasszikus, romantikus történet, a műfaj legvalóbb értelmében. Nem érzelgős, ám annál inkább érzelmes: olyan különleges légkört áraszt a film és annyira nagyszerű érzésekkel töltött el a történet, hogy azt hiszem, nemsokára leporolom a Dickens kötetet a könyvespolcon és magamévá teszem.

A történet egy szegény, árva fiúról szól, aki beleszeret annak idején egy fiatal lányba, ám felnőtt korára is megmarad ez az érzés. A lány egyszer otthagyta a nagyvárosért és annak minden nyüzsgéséért cserébe a fiút, de a sors úgy hozza, hogy első szerelmük után 10-15 évvel megint találkoznak. Akkor már érettebb fejjel tudnak döntéseket hozni, korábbi tetteiket, mostani érzéseiket, vágyaikat jobban tudják rendszerezni - végül eldől, hogyha egyértelműen egymásnak teremtette őket az ég, egymást választják-e vagy sem.

A film ilyen szinten - hogy mi a sorsa életünk nagy szerelmeinek - kicsit a későbbi Két szeretőt juttatja eszembe. Az nyersebben, reálisabban mutatja be a karaktereket, a Szép remények meg inkább mesésebben, a szépérzékre és a klasszikus érzelmekre összpontosítva mondja el nagyjából ugyanazt. Talán nem az a zsebkendőt telesírós alkotás, de az érzékenyebb lelkületű nézőt azért meg tudja indítani.

A Szép remények e feldolgozásának főszerepét Ethan Hawke játssza. Gyorsan átfutottam, hogy mégis milyen filmekben láthattam őt ezelőtt: Holt költők társasága, Gattaca, Mielőtt lemegy a Nap, Életeken át. Na és a bulvár lapokból is ismerem persze Uma Thurman exférjeként. Igazából talán a Mielőtt lemegy a Nap volt az egyetlen olyan filmje, amiben hatást gyakorolt rám - meg kellene már nézni annak első részét is - de sosem tartozott a kedvenceim közé. Itt a Szép reményekben viszont messze a legjobb volt, amit valaha láttam tőle. Amikor még a film elején szőke haja volt, kissé idegesítően játszott - ám későbbiekben messze felülmúlta a kezdeti ügyetlenségét.

Azt hiszem, Gwyneth-szel töltött negyedik estémen kaptam vissza tőle azt a hatást, amiért egyik kedvenc színésznőim közé sorolódott. Kellemes, bájos megjelenése volt, viszont emellett abszolút el tudta képzelni az ember, hogy ez a karakter igen aljas is tud lenni - hiszen ezt nevelték bele. Rendkívül jól állt neki e szerep - erre mondják, mintha ráöntötték volna - és innentől nem nagyon tudta volna elszúrni, de még rá is tett egy lapáttal: ezután a Gwyneth Paltrow nevet hallva a Szerelmes Shakespeare, Sylvia és A tehetséges Mr. Ripley mellett a Szép remények jutnak róla elsődlegesen eszembe. Szerintem tipikusan olyan szerepet alakított, akire mi is ráismertünk saját éltünkből: biztos mindenkinek van olyan 'mindenkivel jóban vagyok' ismerőse, aki tökéletes társasági ember, mindig a középpontban van, irigylésre méltónak tűnik kiegyensúlyozottsága és boldogsága - ám ha végiggondoljuk, valójában igen keveset tudunk magánéletéről. A filmben Gwyneth is ilyen karaktert játszik, de mi nézők a 'színfalak' mögé is betekintés nyerhetünk - tudjuk, hogy a vonzó külső, bájos viselkedés közel sem mutat meg mindent.

Tulajdonképpen eddig csak szépet és jót írtam a Szép reményekről - de hazugság lenne azt mondanon, hogy ez szombat este is így volt. Ma már - mint a bejegyzés dátumából látszik - kedd van, szükségem volt egy kis gondolkodási időre, amíg e következtetésekre jutottam. A Szép remények késleltetett hatással dolgozik: a filmet megnézve néhol untam, legszívesebben beletekertem volna, olyan érzésem volt, mintha semmi nem történt volna, a végénél megkönnyebbülést éreztem, hogy nem tart már tovább. Viszont amikor aludtam rá egyet, egyre inkább elkezdett foglalkoztatni a történet és végül mindarra jutottam, amit fentebb említettem, mi több: akár még egyszer szívesen megnézném. Merem ajánlani a romantikus filmek szerelmeseinek, a színvonalas kikapcsolódásra vágyóknak, vagy akik e rohanó világban fel szeretnének töltődni érzésekkel. Az viszont - remélhetőleg - már egy másik bejegyzés témája lesz, hogy mennyire adja vissza az eredeti könyvet. :)

Gwyneth sorozatom harmadik estéjén A nő kétszer került terítékre, amiről eléggé megoszlanak a vélemények. Egyesek unják, mások viszont szeretik. Azt hiszem, pár éve már láttam belőle pár jelenetet, de tovább siklottam valamilyen oknál fogva. Műfaját tekintve romantikus filmnek kategorizálták, amivel egyrészt egyet lehet érteni, másrészt kicsit vitatkozni is lehet vele.

Ezúttal nem csalás, nem ámítás a főszereplők közé sorolni Gwyneth Paltrow-t, hiszen annyira róla szól a film, hogy két idősíkban is megismerhetjük történetét. A nő kétszer tartalmát leginkább úgy lehetne leírni, hogy apró véletleneken múlik főhősnőnk élete és két variációt ismerünk meg a "mi lett volna, ha" eseményekből. Hogy végül melyik történt meg valójában, az a néző fantáziájára van bízva - de azért némi sugallmazás felfedezhető, mert mégsem egy vérbeli drámáról van szó. Bár amikor emberi kapcsolatok, megcsalás miegymás a téma, felmerül ennek lehetősége, ám A nő kétszer ennél limonádésabb volt, de mégsem egyszerűen romantikus film. Igazából nem a szerelem állt a film középpontjában, hanem azok a jelentéktelennek tűnő véletlenek, amelyek akár sorsfordítók lehetnek. Gondoljunk csak bele, ha elvonatkoztatunk a film eseménysorától és magunkra gondolunk, ki tudja mi minden alakulhatott volna másképp, ha ma pl. öt perccel korábban indultunk volna bevásárolni? Ez már nem derül ki.

A nő kétszerben tulajdonképpen az nem tetszett, hogy egyértelműen az egyszerűség kedvéért az egyik alternatív eseménysorban a főhősnőnk haját megváltoztatták. Így mindenki tudta, hogy melyik-melyik történet, mert párhuzamosan zajlott minden. De, hozzátenném, a fodrász nélkül sem okozott volna gondot eligazodni a 'rendkívül bonyolult' események sodrában. Így viszont úgy éreztem, hogy a film készítői valamilyen szinten engem feltételeznek gyengeelméjűnek, hogy ennyire nem látnám át az egész filmet. Biztos bele lehet magyarázni, hogy szakítás után a nők gyakran változtatják meg a hajuk színét, de ez esetben nyilván nemcsak erről volt szó.

Maga Gwyneth Paltrow sem nyűgözött le ezúttal. Kissé unott volt, bár a karakteréből adódóan is lehetett ez. Gyakorta játszik depresszióra hajlamos nőket, általában meggyőző drámai erővel. Viszont A nő kétszerből hiányzott az ehhez szükséges feszültség, így valahol a vígjáték és dráma közötti állapotot kellett megjelenítenie, ami több-kevesebb sikerrel valósult meg. Nem mondom, hogy rossz volt, mert lehetett volna sokkal csapnivalóbban is játszani, viszont ő ennél sokkal jobbat is tud - mint már máskor bebizonyította. Bár nem igazán tudom, hogy ebből a karakterből még mi egyebet lehetett volna kihozni, elképzelhető, hogy nem is Gwyneth-ben kell a hibát keresni, hanem a forgatókönyvíróban.

Hogy milyen is volt A nő kétszer? Unalmas semmi esetre sem, viszont annyira nem is szerettem meg. Rendkívül érdekes a mondanivalója ezek az apró véletlenekről. Viszont maga a történet, amibe mindez beleágyazódott, nem fogott meg. Nem azt mondom, egyszer meg lehetett nézni, sőt még érdekelt is, hogy mi sül ki mindebből - de végül nem lopta be magát a szívembe. Kellemes film, nem az a tipikus történet mesélés - könnyed és egyedi szórakozásnak megfelelő.

Mentségemre legyen mondva, hogy holmi keveset tudtam e filmről, tájékozottságomat a Port.hu-ról szereztem, ahol is A Hírhedt című Truman Capote életrajzi film főszereplői között 3. helyre sorolták Gwyneth Paltrow-t - így tettem be a Gwyneth-sorozat második estélyén e darabot a lejátszómba. A film megnézése után rá kellett jönnöm, hogy a Port.hu két kardinális hibát is ejtett az amúgy zseniális, de igencsak mellőzött életrajzi drámával kapcsolatban.

Aki figyelemmel kíséri az Oscar-gálák eseményeit, netán kedveli a 20. századi irodalmat, nyilván hallott a 2005-ös Capote című filmről, melynek főszerepéért Philip Seymour Hoffman megkapta a Legjobb férfi színésznek járó díjat. Már csak ezért is meglepő, hogy a következő évben megjelent A Hírhedt, ami ugyanazt a témát dolgozza fel - állítólag jobban, mint előde. Nos, az 'állítólag' a 2005-ös filmre vonatkozik, mert ahhoz még nem volt szerencsém, de sürgősen pótolni fogom, mivel a téma nagyon felkeltette érdeklődésemet.

További érdekesség a színészi palettája a filmnek. A főszerepet az általam teljesen ismeretlen Toby Jones játssza, mellette Sandra Bullock, Jeff Daniels, Gwyneth Paltrow és Sigourney Weaver is megemlítődik a főszereplők között a Port.hu szerint. Még később erre visszatérek, mert egy fontos szereplő neve kimaradt - bár a plakátokra azért felkerült. Szóval ennek a sok-sok nagy névnek csak úgy csalogatnia kellene az embert, de szerintem ennek az ellenkezője történt: a marketing igencsak elszúródott, mivel abszolút nincs a köztudatban a film. Úgy gondolom, hogy a filmek terén, főleg az utóbbi 10 termése alapján, nem könnyen lehet megfogni a legújabb angol terméssel, hogy legalább pár szót mondjak róla - ám A Hírhedttel ez sikerülhetett volna. Nem is értem, egy ennyire jó filmet, amiben ilyen nagyszerű színészi alakításokat láthatunk, az abszolút valóságon nyugvó, ezáltal lebilincselő tartalomról nem is beszélve - hogy lehet, hogy elsikkadtam mindeddig mellette? De gondolom nemcsak én vagyok vele így... A rossz reklámon kívül még a másik ilyen témájú film okolható, hiszen időben azért nagyon közel volt a kettő egymáshoz.

Tehát, valahol ott tartottunk, hogy Truman Capote. Ez a mondhatni 'jelenség' számomra mindeddig homályba burkolózott - előttem van az arca, tudom legismertebb írásai címét, ámde azonkívül nem sokat. Így igen érdeklődve figyeltem ezt a Toby Jones által megformált figurát: annak ellenére, hogy mennyire bizarr a külseje és van benne valami taszító fennhéjázás, mégsem unszimpatikus - már a kezdetektől sem. Aztán, ahogy kapcsolatba kerül a gyilkosokkal, egyre inkább szánandóbbá válik, a film végére pedig egyszerűen nem lehet nem sajnálni. Ahogy elhangzik az egyik szereplő szájából: a halálbüntetés napján a gyilkoson kívül egy harmadik halott is van - így a néző is, hanem is a teljes lelkét, de egy apró darabkáját mindenképpen otthagyja. Már lassan három napja, hogy láttam a filmet, mégsem megy ki a fejemből az aranybányákról szóló dal és az a fájdalmas, szívszorító hangulat, ami övezte az egész filmet. Ja és utána első dolgom volt a Hidegvérrelt lekapni a polcról és belemélyedni...

Minél több filmben látom, annál inkább szívembe zárom Daniel Craiget. És talán még mindenféle elfogultság nélkül tudom mondani, hogy A Hírhedtben játszotta pályafutása eddigi legkomolyabb szerepét, amelyet bravúrosan megoldott. És igen, ő az, aki lemaradt a Port.hu stáblistájáról - pedig Capote mellett az ő karaktere a legfontosabb a filmben. Ő játssza az egyik gyilkost, akiről a Hidegvérrel szól. A film tanulsága szerint közte és az író között szépen lassan olyan kapcsolat fejlődött ki, ami túl mutat a barátságon - egy csók is elcsattan - ám mégsem nevezhető melegfilmnek, annál sokkalta komolyabb dolgokról szól. Két nehéz gyerekkorú, lelkileg sérült ember egymásra találását láthatjuk, a kezdeti bizalmatlanságtól a szívszorító elválásig. Craig-et teljesen átváltoztatták a szerep kedvéért: szőke hajából sötétbarna lett, világoskék szeméből fekete - de azért a lenti képet nézve talán felismerhető maradt. Egy olyan karaktert kellett megformálnia, aki a lelke mélyén egy igazi csiszolatlan gyémánt, egy művész, ám elkeseredettségében mégis képes volt brutálisan meggyilkolni egy családot. Ezt a kettősséget végig jól hozta: hitelesen volt agresszív és gyengéd is. A fentebb említett aranybányás dal, amit egy gitárral énekel pedig a legmeghatóbb része a filmnek - néha a legegyszerűbb dolgok tudnak a legmegrázóbbak lenni.

Szóval, az első bekezdésre visszatérve: egyik kardinális hiba Craig kihagyása volt a stáblistáról (hiszen egyrészt fontos szereplője a filmnek, másrészt a James Bonddal már a legnagyobb sztárok közé emelkedett), a másik vétség pedig Gwyneth Paltrow-t vagy Sigourney Weavert a főbb szereplők közé sorolni. Talán Sandra Bullock és Jeff Daniels még megérdemelten van ott, de a többiek pár percig játszottak. Sigourney jelentéktelen töltelék szereplő volt, Sandra Bullock Capote barátját játszotta, akivel az író megbeszélt 1-2 dolgot, Jeff Daniels pedig a nyomozó, aki a bűntény idején osztotta az észt. Gwyneth pedig - aki miatt ugye megnéztem elvileg a filmet - az első jelenetben szerepel négy percet, aztán adieu. De meg lehet nézni itten azt a 4 percet, szerintem e bekezdésben említett összes többi színészt lejátszotta e dallal (vagy az előzőleg említett Két szerető karakterénél is jobb volt e pár pillanatban, egy szóval - felejthetelen):

Nem is tudom, hogyan alakult így, de igyekszem minél többet fogyasztani nem látott filmjeimből, ám azok csak egyre inkább tornyosulnak. Hangulatomhoz igazítva fogyasztom őket: van, amikor izgalmakra vágyom, van amikor romantikára, sőt egy-egy bizonyos színész játékára. Ám megnézendő gyűjteményem kicsiny hányadát aszerint is tudom kategorizálni, hogy egyik kedvenc színésznőm, Gwyneth Paltrow is játszik benne. Így arra az elhatározásra jutottam, hogy sorra veszem ezeket a filmeket. Szerda este a Két szeretővel kezdtem, amely két éve készült, Joaquin Phoenix főszereplésével egyetemben.

A Két szerető egyértelműen dráma: sok érzelem, mégis életszagú. A film középpontjában egy érzelmileg labilis férfi áll, akit egy genetikai eltérés miatt otthagyott menyasszonya és megkísérelt öngyilkos lenni. Ezután szülei felügyelete mellett él, talán már 30 körül járhat, mégis óvó tekintetek kísérik minden léptét, nehogy újabb butaságot csináljon. Aztán a néző nagyjából azon a ponton kapcsolódik bele az események sodrásába, amikor főhősünk életét két nő is bonyolítja - egyik a nagy szerelmet jelenti, a másik a biztonságot, kiegyensúlyozottságot. Vajon melyiket választja végül? Tulajdonképpen az élet nagy kérdéseit boncolgatja e film, hiszen már én is több helyen találkoztam azzal a ténymegállapítással, hogy a férfi sosem a jó nőket, a nagy szerelmeket veszi végül feleségül, hanem egy hétköznapi hölgyet, akiben optimális esetben a gyerekei anyját látja, vagy legalábbis egy gondoskodó anyapótlék-félét. Nos, a Két szerető szerintem leginkább erről szól, e témakörben mélyed el.

Mint említettem, rendkívül valóságos emberi kapcsolatokat, karaktereket és szituációkat láthatunk - könnyen fel lehet venni az amúgy kicsit lassú film fonalát. Nyilván egyesek unalmasnak találják, hiszen magát az eseménysor egy mondatban is el lehet mondani. Ennek ellenére nem tudtam nem odafigyelni, engem teljes mértékben lekötött. A film kissé depressziós hangulatából lehet sejteni, hogy nem azzal a tipikus happy endes cuccal van dolgunk, mégis meg tudtam lepődni az utolsó pár jeleneten, sőt a leánykéréses rész is rendkívüli hatással volt az érzelmi világomra. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy érzelgős film és elhasználtam egy 100-as zsepicsomagot, mert arról szó sincs, mindössze ha az ember belemerül, bizony fel tudja kavarni. Mindenki életében vannak olyan dolgok, amiket nem mond el senkinek - talán félelemből vagy udvariasságból - mégis, ez a film egy kicsit a nézőt is elgondolkoztatja, hogy mennyit ér a kimondott szavak és magunkba fojtott titkok súlya.

Ejtsünk pár szót a színészekről is. Valamilyen oknál fogva mindig azt hiszem, hogy a dráma műfaja az, amiben igazán megmutatkozik egy színész nagysága - aztán amikor látok egy jól sikerült vígjátékot, ott is meg tudom állapítani, hogy "na ez igen". Ezúttal azt kell mondanom, hogy a két nagyágyú - Joaquin Phoenix és Gwyneth Paltrow - hozta a tőlük megszokott magas színvonalat, hiszen már többször bizonyították, mennyire jó színészek, ám ez az alakítás egyiküktől sem volt rendkívüli, vagy nem marad emlékezetes. Mint mondottam, jók voltak mint mindig, csak a magasra tett mércét egyikük sem ugorja át, hanem ott marad ahol eddig volt.

Igazából ennek a filmnek 2008-ban se volt nagy híre, mára meg legfeljebb az ilyen magamfajta filmbuzikat villanyozza fel, annak ellenére, hogy végre egy értelmes, az átlagosnál jobb, komoly tartalommal rendelkező darabról van szó. Aki teheti (és fogékony az ilyen típusú filmekre), bátran nézze meg, nem fog csalódni, mivel egy kifejezetten jól sikerült filmet fog látni.

1616-ban ezen a napon halt Cervantes, a Don Quijote szerzője. A felettébb kalandos életű írónak ezzel a művével kezdődik a mai értelemben vett regény története.

Miguel de Cervantes Saavedra 1547. szeptember 29-én látta meg a napvilágot Spanyolországban. Édesanyja hét gyermeknek adott életet és Miguel volt a negyedik a sorban. Édesapja sebészként dolgozott és aki egyik város után a másikban próbált szerencsét, így sokat költözött a család. Cervantes felnőttként folytatta ezt az életvitelt és Itáliába utazott. Ott sajátította el azt gúnyolódásra hajlamos művészi stílust, amely később visszaköszön műveiben.

Ám ekkortájt még nem foglalkozott írással, hanem felcsapott katonának. Részt vett a lepantoi csatában, amelyben a spanyol flotta megállította a török terjeszkedést. Viszont súlyos sebesülést érte: bal karja örökre béna maradt az ütközet után. Innen származik egyik ragadványneve: el manco de Lepanto (Lepanto rokkantja). Sérülése nem akadályozta meg abban, hogy újra katonáskodjon. Csatlakozott egy afrikai akcióhoz, ám kalózok fogságba esett és Algírba vitték rabszolgának. Cervantes többször próbált megszökni, de csak öt év múltán jutott ki, amikor családjának sikerült elegendő pénzt összegyűjtenie.

Ezután visszatért Madridba és drámaírással foglalkozott, de írt versek és elbeszélő költeményeket is. Viszont ezekből nem tudott megélni, így más munkát keresett: adóvégrehajtó vált belőle. Azonban olyan elszámolási problémái is akadtak, hogy kétszer börtönbe csukták. Az utókor úgy vélekedik erről, hogy Cervantes ártatlan volt, csak a hálátlan feladat áldozata lett.

1584-ben feleségül vett egy nála tizennyolc évvel fiatalabb jómódú parasztlányt. Házasságukból gyermek nem született, de Cervantesnek már volt egy lánya egy színésznővel folytatott korábbi viszonyából. Lánya cselédként dolgozott náluk és velük élt még az író édesanyja és két meg nem házasodó nővére is. Az évtized végén megunta a nyugodt családi körülményeket és elhagyta feleségét. Felvásárló ügynökként dolgozott a Spanyol Armada számára és adószedő tevékenységét is folytatta, bár kétszer csődbe jutott. Pénzügyi problémái élete végéig elkísérték.

Amikor másodjára zárták börtönbe, akkor kezdte el írni a Don Quijotét. A regény 1605-re készült el. Először azért volt sikeres (eredeti címén) Az elmés, nemes Don Quijote de la Mancha története, mert minden eddiginél érdekesebb lovagregénynek tűnt. Egy idő után azzal lett még sikeresebb, hogy az olvasók rájöttek: ez nem is igazi lovagregény, hanem annak paródiája. A művet annyira a tenyerén hordozta az olvasóközönség, hogy Cervantes tudta nélkül valaki megírta a folytatását is. Ez késztette arra, hogy legyen egy hivatalos második része is, amivel végleg lezárja főhőse történetét. 1615-ben (Cervantes halála előtt egy évvel) jelent meg a befejező kötet, amellyel egyértelművé vált, hogy olyan páratlan művet hozott létre a szerző, amilyen ezelőtt még sosem született a regény műfajában.

Henry Fielding Sharpham Parkban, Glastonbury közelében látta meg a napvilágot 1707. április 22-én. Vagyontalan főnemesi családból származott és katonatiszt édesapja sanyarú anyagi körülményei miatt az egyetemet is ott kellett hagynia. Többféle módon próbált pénzhez jutni, például megpróbált elszöktetni egy gazdag lányt. Molière műveit angolra fordította. 1728-tól játszották a politikai korrupciót gúnyoló darabjait, amelyek szellemesek ugyan, de csak múlandó sikert aratott velük. Egy Walpole kormányfőt kifigurázó műve után foglalták törvénybe, hogy a bemutatni kívánt darabokat előzetesen ellenőrizni kell. Ezzel nagyjából véget is ért Fielding drámaiírói pályája és jövedelem nélkül maradt.

1734-ben újabb lányszöktetést kísérelt meg, ezúttal sikerrel. Feleségéről mintázta később több regényének nőalakját. Megélhetésük érdekében három év alatt jogi diplomát szerzett és egy újság szerkesztésével is foglalkozott. Anyagi helyzete ezáltal jelentősen javult. Házasságuk kilencedik évében Fielding felesége váratlanul meghalt. Az író nehezen heverte ki ezt a csapást. Csak akkor vigasztalódott meg, amikor 1747-ben elvette felesége egykori szobalányát.

Egy évvel később kinevezték békebírónak. Tolvajfogó csapatokat szervezett, bűnügyi és rendészeti tanulmányokat írt, szociális javaslatokat tett. 1749-ben jelent meg legnépszerűbb regénye, a Tom Jones. E könyv a művészi szerkesztés kiváló példája: szereplői több csoportba sorolhatók, a főhős csak számos kaland után nyeri el szerelme kezét és az író eközben végigvezeti olvasóját a korabeli Anglián, szembeállítva a szegények és a gazdagok világát. Fieldingnek ekkortájt köszvénye volt, de békebírói tisztje miatt nem ért rá fürdőkbe menni. Csak 1754 nyarán utazott Portugáliába, a lisszaboni gyógyfürdőbe. A portugál fővárosban halt meg 1754. október 8-án és a lisszaboni angol temetőben helyezték végső nyugalomra.

Senki sem szereti, ha sírni látják - én legalábbis biztosan nem. Olyankor sebezhetőnek, kiszolgáltatottnak érzem magam, hiszen ha annyira bennevagyok, még 1-2 szót is nehezemre esik kinyögni. Ilyenkor teljes mértékben az érzelmei irányítanak mindenkit, ha egyszer elkezdünk könnyezni, nem lehet, csak úgy, egy csettintésre abbahagyni. Teljesen véletlenül találtam rá Sam Taylor-Wood képsorozatára, amely ismert férfiakat ábrázol, miközben sírnak - vagy el vannak keseredve. Ebből is látszik, hogy milyen színes a világ és mennyire különböznek az emberek, hiszen mindenki másképp éli meg ezeket a rendkívül őszinte perceket a képek tanulsága szerint. Arról nem is beszélve, hogy férfiakról van szó, akik bizonyítottan kevesebbszer érzékenyülnek el, mint nőtársaik. Rendkívül különleges és megható képek következnek!

Steve Buscemi


Sean Penn